Hogyan látja egy mai fiatal 1956-ot, nem csak a magyarok, hanem a világ szemszögéből? Kocsis Boldizsár, a VMG végzős diákja, az Érdi Ifjúsági Önkormányzat diákpolgármestere kitűnő beszéddel nyitotta meg a városi megemlékezést október 23-án. Szemléletesen beszélt a közel 70 évvel ezelőtti magyarországi eseményekről, és arról, ahogy erre a nyugat reagált.

„A világnak nem számított, hogy Magyarországot melyik kommunista fogja irányítani, vagy neadjisten felszabadul. A világkereskedelmet nem rázta volna meg, ha a magyar forradalom elbukik, viszont az egyiptomi Szuezi-csatorna államosítása rengeteg dollárba fájt Amerikának és a nyugatnak. Arról meg ne is beszéljünk, hogy Magyarország katonai támogatása egyenes utat jelentett volna az atomháborúhoz, így hát mindezen okokból kifolyólag harcunkban egyedül maradtunk.”

„Szovjet csapatok gyülekeztek az ország több pontján, és ezek a csapatok november 11-ére eltaposták a magyar forradalmat. Kádár János lett az új miniszterelnök, Nagy Imrét pedig 1958-ban kivégezték, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Na még mit nem! 1956 után soha nem tért vissza a régi rend. A Szovjetuniót és a kommunizmust felemésztette a benne rejlő pestis, és Magyarország még ma is él. Ez azt jelenti, hogy az ’56-os hősök nem hiába haltak meg, harcuknak volt értelme, és lesz is értelme, egészen addig, amíg mi, magyarok, közösen teszünk azért, hogy egy jobb hazánk és jobb életünk legyen.”

„Emlékezzünk rájuk, ’56 hőseire hálával, és tekintsünk felelősséggel és tettvággyal a jövőbe, mert hiszem, hogy ez az ország nem véletlenül hánykolódott annyit a viszontagságok tengerén, hiszem, hogy még nagy jövője van. Beszédemet egy Napoleontól származó idézettel szeretném zárni: »minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot«. Mindenkiben ott van valami, amivel pozitívan változtathatja meg az országot, vagy akár a világot. Ezt használjuk ki” – zárta szavait a fiatalember.

Az ünnepi megemlékezésen Aradszki András országgyűlési képviselő úgy fogalmazott: „A világ a mai napig a kommunista diktatúra elleni szabadságharc fáklyájának tekinti az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. A mi ’56-os döntésünk arról szólt, hogy szabadságunkat, függetlenségünket, szuverenitásunkat nem adjuk, mert nem vagyunk alárendelve senkinek.”

A honatya pár mondat után aktuálpolitikai kérdésekre tért át: Mindszenty bíboros szavait idézte, amelyek ma is erőt és reményt adnak, amire – hangsúlyozta – ma is szükségünk van, mert  „Brüsszelben kijelölték azt a magyar embert, akinek célja és feladata, hogy hazánk az egyenrangúság helyzetéből az alávetettség állapotába kerüljön”. Az Ukrajnában dúló háborúval kapcsolatban pedig úgy fogalmazott: a harmadik világháború, egy atomháború veszélye soha nem volt akkora, mint napjainkban. A háborúra a magyar válasz a béke” – mondta Aradszki András, aki szerint a békére való törekvés az ’56-os forradalom öröksége.

Csőzik László polgármester a forradalom hőseiről – Nagy Imréről, Maléter Pálról, az utcán harcolókról – beszélt. Kitért azokra az érdiekre is, akik a forradalomban vesztették életüket. Kettejüknek, Bojó Simonnak és Firtelmeiszter Sándornak pár éve már emléket állított a város. Most a 22 éves korában meghalt nemzetőr, Téglási András is emléktáblát kapott a Magyar Földrajzi Múzeum falán.

Téglási András  Szentendrén tanult hivatásos műszaki katonatisztnek. Hidász, mélyépítő mérnök szeretett volna lenni. A forradalom napjaiban egy Budakalászon fölállított ütegnél teljesített szolgálatot, itt állt be a megalakuló nemzetőrségbe október 31-én.  Itt érte a halál 1956. november 10-én.

Téglási András két másik, Szentendrén tanuló bajtársával november 10-én a település Berdó nevű részén járőrözött, amikor egy Üröm felől érkező szovjet harckocsi tüzet nyitott és eltalálta a huszonkét éves nemzetőrt, aki azonnal meghalt.

„Szülei és két kistestvére maradt hátra utána. Téglási András lelkes, melegszívű fiú volt, szeretett rajzolni, festeni, szerette a zenét, a művészeteket. Amikor hívta a haza, nem habozott. Egy volt ’56 híres és névtelen hősei közül, egyike volt a szabad, bátor magyaroknak. Budakalászon utca őrzi a nevét. Úgy gondoltuk, eljött az ideje annak, hogy Érden is méltó módon hajtsunk fejet előtte. Ezért 68 évvel hősi halálát követően emléktáblát avatunk a múzeum bejáratánál a tiszteletére” – hangsúlyozta Csőzik László.

Az emléktábla avatásán Téglási András öccse, László már nem lehetett jelen – pár hónappal ezelőtt elhunyt. Egy korábbi interjúban így emlékezett vissza öccse halálára:  „Amikor jött a hír, hogy hazajön látogatóba, édesapám elment érte Budakalászra. Akkor és ott szembesült vele, hogy meghalt. … Amikor a temetése volt, az anyám megkért, hogy egy párnát tegyek a feje alá. Ahhoz le kellett venni a koporsó tetejét. Szinte a fél feje hiányzott, de be volt kötve. Gyerekként nagyon megrázott ez az egész. Édesanyám sokkot kapott. Ő elment Budakalászra, mert kíváncsi volt a hordágyra, amin a bátyám vére még rajta volt. Sírva jött haza, borzalmas volt…”

Téglási László özvegye eljött az emléktábla avatására. A ceremóniát követően az ÉrdMostnak elmondta: nagy öröm számára, hogy tábla őrzi sógora emlékét, akit ugyan nem láthatott, hiszen a férje még gyermek volt, mikor Andrást elvesztették, de sokat emlegették a családban. A fivérek nagyon szerették egymást, András, a jóval idősebb testvér sétált a kicsikkel, sokat foglalkozott és tanult velük. Halála után az édesanyjuk összetört, többször is emlegette: „elvesztettem a legokosabb, legszebb gyerekemet”. „A nagy fájdalomból a két kisebb hozta ki: odamentek hozzá, és Laci mondta neki: Édesanyám, hát mi is itt vagyunk!”

„András az érdi temetőben nyugszik. Mikor a férjemmel kimentünk a temetőbe, mindig azt mondta: Nem kellene neked még itt lenni. Nem sokat élt, 22 éves volt, mikor meghalt” – zárta szavait az idős asszony.

Az ünnepi megemlékezésen közreműködött a Harmónia Vegyeskar és F. Nagy Erika színművész.