Augusztus utolsó napjaiban múlt 498 éve, hogy egy vesztes csata és a király halála után megnyílt az út a törökök előtt, hogy elfoglalják a magyar királyságot. Mohács azonban nemcsak egy tragikus történelmi fordulópont emléke, hanem identitásunk egyik meghatározó tényezője.

„A dátum a nemzeti emlékezetben egyszerre jelképezi a feudális anarchiában megtestesülő pártosodást – olvasható Nemzeti Örökség Intézete weboldalán -, a később oly gyakran elnyomásként aposztrofált Habsburg uralom kezdetét, és az ország három részre szakadását, mint a korábbi regionális középhatalmi státus elvesztését. Mohács fogalmán ma elsősorban olyan nemzeti tragédiát értünk, amely a későbbi hanyatlástörténetek szimbolikus kezdőpontjaként negatív módon határozza meg a nemzeti identitást.”

Nem csoda, hogy az aktuális rendszer se kiköpni, se lenyelni nem tudta Mohács tragédiáját. A politika nem szereti a nehezen értelmezhető összetett üzeneteket. Állítsunk emlékművet egy vesztes csata színhelyére? Milyen magyarázatot fűzzünk az ország vesztéhez? Sirassuk vagy ünnepeljük a hősöket? Az akkori főszereplők sorozatos hibái, hatalmi aspirációi okozták a bajt? Vagy pechsorozat következményeként lett egy elvben nyerhető csatából a magyar államiság megroppanása? Korokon átívelő kísérője Mohács megítélésének, hogy az aktuális rendszer zavartan igyekszik a történteket számára kedvező kontextusba helyezni, félve attól, hogy a jelenben feltámadó negatív képzettársítások az ő fejére hullnak vissza.

Így aztán nem csoda, hogy elsőként a győztesek építettek emlékművet Mohácson, arra a kis dombra, ahol a csata idején a szultán sátra állt, és amely a források szerint a csatában elesett oszmán harcosok temetője is volt. A magyar áldozatok emlékműve pedig csak a csata 400. évfordulója után kezdett felépülni.

„Már ahhoz is több mint kétszáz év kellett, hogy szokássá váljon a magyar áldozatokért megszólaló ima – tudtuk meg Négyesi Lajos ezredes-hadtörténésztől, aki 2016 óta minden évben zarándoklatra indult a magyar sereg vonulásának hadiútján. – Makay György mohácsi plébános kezdte el a gyászos nap évfordulóin emlékmisére hívni a település lakóit a csata színhelyéhez közeli Kálvária-dombra. Hogy ez hagyománnyá váljon, szőlőbirtokát a plébániára hagyta, előírva, hogy utódai misézzenek az elesettek lelki üdvéért. Mivel nem volt túl nagy a lelkesedés, Király József pécsi püspök felkarolta az ügyet, 1816-ban kápolnát építtetett, és a mohácsi csata napját hivatalos emléknappá nyilvánította. Bár az 1867. évi kiegyezés után Mohácson gyűjtést szerveztek egy jelentősebb emlékmű létesítésére, a pénzt elvitte az első világháború. A trianoni békediktátum okozta sokk a mohácsi térséget még súlyosabban érintette, ugyanis a terület szerb megszállás alá került. A 1921-ben felszabadult városban ezt követően pályázatot írtak ki a csata monumentális emlékművének létrehozására. A mohácsi Fogadalmi templom alapkövét végül Horthy Miklós kormányzó jelenlétében tették le az 1926-os évfordulós ünnepségen.”

Az építtetők szándéka szerint „a nemzet fogadalmi temploma örök emlékeztető arra, hogy egy nemzetet csak az egyetértés, az összetartás, a fajszeretet és az önfeláldozás tud megmenteni olyan újabb és nagy katasztrófáktól, mint amilyen Moháccsal reánk köszöntött. De legyen örök szimbóluma annak is, hogy a magyar nemzetet még olyan nagy katasztrófák sem dönthetik sírba, mint amilyen a mohácsi csata volt.”

Ennek megfelelően a kompozíció jelképek sokaságát tartalmazta, melyek a Trianon utáni Magyarország összefogását és újjászületését sugalmazták. A Fogadalmi templom és az árkádsoros emlékmű az egyházi és polgári megemlékezések méltó helyszíne lehetett volna. A templomnak azt a funkciót is szánták, hogy helyet adjon a csatában elesettek maradványainak újratemetéséhez. A tárgyi anyagok felkutatása, begyűjtése, megőrzése és bemutatása a II. Lajos Múzeum feladata volt. A helyiek joggal remélhették, hogy nemzeti összefogással felépül a Fogadalmi templom és az emlékhely, amely évről-évre a nagyszabású központi emlékünnepélyek helyszíne lehet.

Aggházy Kamil ezredes, a Hadtörténeti Múzeum igazgatója kezdeményezte 1926-ban, hogy készüljön II. Lajos seregének felvonulási útját jelölő emléktáblasor Budapest és Mohács között, amely összeköti a jelentősebb dunaparti településeket, kirajzolva a csatába vonulók útvonalát. A csatában harcoló lengyel gyalogos katonáknak Érden állítottak emléket (bár a lengyel csapatok csak Tolnán csatlakoztak a királyi sereghez), majd oszlopot avattak fel Mohácson 1931-ben. A többi idegen nemzet katonái azonban még nem kaptak emléktáblát.

A Fogadalmi templom építéséhez szükséges pénzösszeget csak részben sikerült előteremteni, így tornya és az árkádsorra tervezett vármegyei címerek és szobrok nélkül szentelték fel 1940. augusztus 29-én.

„Kínos örökség lett a II. világháború utáni szocialista rendszer számára – folytatja Mohács emlékezetének szomorú történetét Négyesi Lajos. – A megváltozott politikai környezetben a vezetők a királyi Magyarország országvesztő bűnös nemtörődömségében látták a vereség okát, a Fogadalmi templomban pedig a Horthy-korszak jelképes építményét. Vagyis ugyanazt az úri Magyarországot, amely az országot belevitte a második világháborúba.”

Már az 1930-as évektől megfigyelhető, hogy a mohácsi csatához kapcsolódó történettudományi kutatásokkal és megemlékezésekkel szemben a turisztikai attrakciókra helyeződött a hangsúly. A város vezetése felismerte a busójárásban rejlő turisztikai lehetőséget, és Mohács tragikuma sikeresen feloldódni látszott abban, hogy a rémisztő jelmezekbe öltözött helyiek elűzték a várost megszállva tartó törököket.

Csakhogy a múlt gyakran nincs tekintettel a jelenre, és ha megbolygatják, kendőzetlenül előtolakszik. Egy kíváncsi kutató, Papp László, a pécsi Janus Pannonius Múzeum régésze kutatásokat kezdett a mohácsi síkon, és egy helybéli embertől megtudta, hogy erődítési munkák során pár éve sok embercsontot hozott a felszínre az árokásó gép. 1960-ban elkezdték feltárni a területet, és előkerült az első két tömegsír. Papp László az emberi maradványok felszedését és mélyreható antropológiai vizsgálatát tervezte, majd az a döntés született, hogy a sírokat inkább vissza kell temetni.

„A háttérben politikai okokat sejthetünk – magyarázza Négyesi Lajos. – Az eredeti szándék szerint ugyanis a mohácsi Fogadalmi templomban kellett volna végső nyugalomra helyezni a csatatéren fellelt emberi maradványokat. Ez azonban a szocializmus éveiben egyet jelentett volna azzal, hogy a politikai vezetés legalizálja, életre kelti a Horthy-kor emblematikus építményét és a hozzá kapcsolódó szimbólumvilágot. A balhét a tudomány embereinek kellett elvinniük, akik minden szakmai meggyőződésük ellenére amellett voltak kénytelenek kiállni, hogy az egymásra hányt csontokat további bolygatás nélkül vissza kell temetni. Ezzel az a baj, hogy a tömegsírok nem tekinthetők temetőnek, melynek bolygatása kegyeletsértő lehetne. A sírgödörbe helyezés nem keresztény rítus szerint történt, hanem a legyőzött ellenség megalázását szolgálta, így nem tekinthető temetésnek. A csatában résztvevő keresztények így egy arctalan emberi massza elemeivé váltak. Exhumálásuk és keresztény rítus szerinti újratemetésük a végtisztesség első foka. Erre most a régészet és az antropológia tudományos módszereinek köszönhetően lehetőség van. A tömegsír állapot fenntartása alkalmas arra, hogy a csata borzalmát és kegyetlenségét megjelenítse, viszont a csonttömegben elvész az a lehetőség, hogy az áldozatban az embertársunkat ismerjük fel, aki áldozatul esett egy borzalmas történelmi kataklizmának. Amíg az egyént nem szabadítjuk ki a csonthalomból, nem beszélhetünk kegyeletről.”

Aki hallott már valamit a testvére eltemetése érdekében a hatalommal dacoló Antigonéról, tudja, hogy az egyik legősibb kulturális parancs a holtak méltó eltemetése. A kereszténységben a temetés tükrözi az emberi test megbecsülését és azt a hitet, hogy az egész ember hivatott az örök életre, nemcsak a lelke.

Mohács körül tehát bőven van még mit kutatni. A csatatéren talált tömegsírok tudományos igényű feltárása 2020-ban kezdődött, és a látvány mélyen megdöbbentette a régészekből, antropológusokból álló kutatócsoportot. A IV. tömegsírnál idén nyáron kezdték meg a feltárást a kutatók. A munkát a pécsi Janus Pannonius Múzeum régészeti osztályának vezetője, Neményi Réka irányítja. A sátorhelyi emlékhelyen a jelenlegi ismeretek szerint öt tömegsír van. Feltárásuk tapasztalatairól nyáron több cikk is megjelent az országos sajtóban, és a kutatók gyakran posztolják a legújabb eredményeket. Elég nagy bizonyossággal állítják, hogy a csonthalmok nem a csatában elesettek és nem is a magyarok által hátrahagyott tábor őrzőinek maradványait rejtik. Mostanra nagyjából egységesen az a szakemberek véleménye, hogy a mohácsi csatatéren talált tömegsírokba, ma úgy mondanánk, háborús népirtás következtében életüket vesztett, megcsonkított emberek maradványait dobálták.

A kutatók hajlanak rá, hogy el lehet hinni az írott történeti forrásoknak, hogy mi történhetett itt.

„Brodarics visszaemlékezésében és az oszmán nyelvű korabeli leírásokban is egyértelmű utalást találunk arra, hogy Szulejmán szultán nem engedélyezte a hadifoglyok megtartását, és a csata harmadnapján (1526. augusztus 31-én) tartott győzelmi díván alkalmával kétezer fő körüli hadifoglyot kivégeztetett.” – olvasható A mohácsi III. számú tömegsír új kutatása című tanulmányban, amely 2022 tavaszán jelent meg. A kutatók az emberi maradványokon talált sérülések alapján azonosítani tudták a körülményeket is: a foglyokat, akik közt kis számban voltak gyerekek és nők is, fehérneműre vetkőztetve az általuk megásott gödör szélére térdepeltették és lenyakazták. A szultán nézte a mészárlást, míg meg nem unta. A helyszínen több ezer liter vér folyhatott el.

Amikor tehát majd az 500. évforduló alkalmából remélhetőleg a megalázottak és meggyilkoltak is részesülhetnek a kegyeletteljes eltemetés áldásában, akkor bennük nemcsak a hazáért harcolt és elesett hősöket kell majd tisztelnünk, hanem egy embertelen bosszú védekezésre képtelen ártatlan áldozatait is.

A főhajtás és a mohácsi csata lehetőség szerinti legalaposabb történeti szempontú feltárása mellett az 500. évforduló alkalmat ad arra is, hogy a lehető leghitelesebb kontextusban helyezzük örök nyugalomra „Mohács-paráinkat”. A hiedelmet, hogy nekünk mindig „Mohács kell”, a magyar „veréshez szokott fajta”, igényli, hogy „Ne legyen egy félpercnyi békességünk,/ Mert akkor végünk, végünk.” (Ady Endre).

Szép lenne megfogadni Kisfaludy Károly intését: „Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk”.

A múlt csak példa legyen most! – Példa, de mire? Hogy milyen tanulságai lehetnek Mohácsnak ma, arra vonatkozóan a történészek tudnak muníciót szolgáltatni, hiszen a legkorszerűbb módszerekkel vallatják a múltat, de hogy mit értünk meg belőle, és amit megértettünk, azt mire használjunk fel, az már a mi dolgunk lesz.

Hogy azt fogjuk-e kiemelni, hogy a Nyugat nem segített, vagy azt, hogy a regionális összefogás ellenére a vezetők elhebehurgyáskodták az ütközetet, vagy azt, hogy fatális véletlenek sorozata vezetett a tragikus véghez, majd elválik. Mindhárom teóriához vannak érvek, hibából, átgondolatlan döntésekből, odaadó hősiességből, féktelen harci kedvből is volt bőven.

Érdemes rápillantani a Mohács 500 projekt célrendszerére:

„- méltón megemlékezni az 1526-os ütközetről, annak hőseiről, szereplőiről,
– Mohács térségét érdekes, egyedi élményeket nyújtó, turisztikailag meghatározó desztinációvá tenni,
– lendületet adni az emlékezetturizmussal kapcsolatos fejlesztéseknek, illetve e projekteket népszerűsíteni,
– a csatákhoz akár a közvetlenül nem kapcsolódó (kulturális és természeti) örökségeket integráltan, komplex kultúrtájként kezelni,
– kidomborítani, mindazt, ami összeköt Európával, a természettel és a nagyvilággal,
– a desztinációt a „történelmileg avatatlanok” vagy az európai kulturális referenciáktól távol lévők kiszolgálására is alkalmas módon átalakítani;
– hatni az oktatási rendszerre annak érdekében, hogy a felnövekvő nemzedékek a mohácsi csata kapcsán hitelesen megismerhessék, értékelhessék a honvédők hősiességét,
– szolgáltatási lánccá fűzve kínálni a desztináció eltérő jellemzőjű turisztikai termékeit,
– a megbékélés jegyében a nemzetek közötti együttműködésekre ösztönözni.

Célunk a 2026-ig hátralévő három évet felvezető évként felhasználva a „tradíció és innováció” mottó jegyében turisztikai termékké fejleszteni Mohács vidékét, a jelenlegi látogatói létszámot megtöbbszörözni, kiránduló vendégek mellett itt megszálló, a vidéket napok alatt felfedező turistákat vonzani.”

Az az érzésünk támadhat, hogy a turisztikai megfontolások itt felülreprezentáltak, a „turisztikai termék” mögött elveszhet a történések drámaisága, és nehezen lesz átélhető a hely szelleme. Ez majd részben az értő tervezésen és kivitelezésen múlik.

Az elmúlt hetekben a sajtóban kibontakozó polémiák nem arról árulkodnak, hogy a 498 éve húzódó gyászfolyamat a megnyugtató lezárás felé halad. Inkább arról, hogy tudományos és kegyeleti megközelítés helyett sikerül ismét aktuálpolitikai felhangokkal indulatokat gerjeszteni.

Rossz jel, hogy a kutatók közt már most politikai felhangoktól sem mentes viszály támadt. Vannak, akik szerint a csata nem is ott volt, ahol eddig gondolták, és a feltételezett helyszínen talált fegyver- és lőszermaradványok nem is 1526-ban, hanem 150 évvel később a második mohácsi csatában keletkezhettek. Azt is állítják, hogy a mohácsi csatatérkutatás elmúlt évtizedeinek fontos szereplője nem kompetens személy, csak a (Kádár-) rendszer nyomta őt előtérbe a munkás-paraszt ideológia jegyében. A régészeti leletek nyomán számos kérdés szakmailag eldönthető, a viszály azonban alkalmas arra, hogy elvegye az emberek kedvét attól, hogy Mohácsról olvasgassanak. A többségnek mélyen elege van az ideológiai célozgatásokból, meg hogy „ezek már megint veszekednek!”, és az első kínálkozó konteót megragadva elveszítik a kedvüket, hogy a mélyebb történeti összefüggéseket és motivációkat megpróbálják megérteni.

Annak a szempontnak pedig végképp nincs itt helye, hogy milyen az aktuális viszonyunk a mai Török Köztársasággal, hiszen az nem jogutódja az Oszmán Birodalomnak. Mohácsnál nem a török nép ellen harcoltunk, hanem a hódító Oszmán Birodalom ellen. Jó lenne, ha a mohácsi csata évfordulójához kapcsolódó aktivitás elsősorban a kegyeletet és a nemzeti érzést erősítené.

Már amikor augusztus 27-én elindult a kerékpáros zarándoklat az érdi (volt) kastély tövéből Négyesi Lajos hadtörténész vezetésével, eszünkbe jutott, hogy megkérdezzük tőle, hogy egy ilyen több napig tartó útnak milyen szakmai vagy akár spirituális hozzáadott értéke lehet a kutató számára?

„A zarándoklat során önkéntelenül is sokat gondolok a mohácsi csatára – mondta el, miután volt ideje leszűrni gondolatait. – Az útvonal bejárása, az emléktáblák szövege felidézi a források leírásait. Ha van útitársam, általában felmerülnek kérdések, melyek újabb gondolatokat hoznak magukkal. Lényeg, hogy az a pár nap nagyobb részt az 1526-os hadjárat körül forog. A legteljesebb élmény a gyalogos zarándoklat volt a maga 8 napjával, de erre nem nagyon van időm, a kerékpáros 3 nap könnyebben megvalósítható. Megint más volt a Dunán kajakkal, ahol érdekes módon a 4 nap alatt elsősorban a király halálának körülményei foglalkoztattak, míg a gyalogosnál a király lelkiállapota, hogy vajon mit érezhetett a közel egy hónapos vonulás közben a lassan növekvő csapattal.”