Nagy István hosszú évekig dolgozott a MOL-nál, Battán. Márciusban ment nyugdíjba a lakatosoktól. Régen is szeretett veteményezni, de ezen a nyáron még több ideje volt rá, nyugdíjasként. Három ágyást is kialakított a kert napos pontjain, ezekben paradicsomot, paprikát nevel, vegyszermentesen. Nagyon szépek, egészségesek a növényei.

„Nagy titka van ennek, családi örökség” – mondja Pista. Mikor kérdezem, mi az, nevetve mondja: „Meg kell venni a vetőmagot”.

A katonás sorban álló növények közt nincs gyom, szépen rendben tartja az ágyásokat. Faágakból készített karók és fémrudak támasztják a paradicsomot. Megkérdezem, ez utóbbiak honnan vannak. „Egy kidobott, rossz vaságyat szedtem szét” – feleli Pista.

Vaságyból van itt bőven, hiszen a kert, ahol Pista veteményezik, a hajléktalanszálló udvara. Az idős férfi a „fapadon” tölti az éjszakákat már évek óta, innen járt dolgozni a MOL-hoz. Ezért hátrány a munkahelyén sosem érte, hiszen étkezni, mosni, fürdeni volt hol.

Most, hogy nyugdíjas, a kertben vagy a nappali melegedőn tölti azokat az órákat, amikor zárva van az éjjeli menedékhely.

Család? – kérdezem. Felesége volt, de 1989-ben különváltak az útjaik, gyerek nem volt. A pesti lakást otthagyta az asszonynak. Hazaköltözött Kunmadarasra, a szülői házba. Ott aztán jó nagy zöldségeskertjük volt, az egészet ő tartotta rendben, meséli büszkén.

Aztán a szülei meghaltak, ő pedig elköltözött a faluból.

Lakott munkásszállón Budaörsön, amíg az meg nem szűnt, aztán a battai szállón, most az érdi menedékhelyen alszik. Ha egyszer van bevétele, miért nem költözik el, kérdem. Az albérlet drága, az átmeneti szállóért fizetendő díjat is soknak tartja, így marad, ahol van.

Vagyis ő olyan hajléktalan, aki nem az utcán él, hanem fedél van a feje fölött, rendesen étkezik, tisztálkodik, dolgozik, csak éppen nem egy lakás, illetve szoba, hanem a a menedékhely az otthona. Kivétel, amikor „turnét tart”. Azaz nekiáll inni. Márpedig piásan az éjjeli menedékre nem lehet jönni.

„Ez évente háromszor megesik, egy hétig egyfolytában. Olyankor az utcán, padon alszom. Utána leállok.”

Most, hogy nyugdíjas, kinyílt egy kicsit a világ: dolgoznia már nem kell és ingyen utazhat. „Ha akarom, elmehetek Záhonyba reggelizni vagy kávézni. Még nem használtam ki a lehetőséget, de még sor kerülhet rá.”

Addig is üldögél a kertben, „tötymörészik”, ahogy mondja, nézi a tévét a nappali melegedőn, vagy olvas. És persze ki is jár, a boltba mindenképp. „Este hatkor nyitják ki a menedékhelyet, ott tudok főzni.

Addigra előkészítem a hozzávalókat, a hagyma már ott van a zsírban a lábasban, csak feldobom a tűzhelyre és kész. Egy órán belül megfő, és nekem egy hétig elég.”

Kérdezem, ha egy kívánsága teljesülne, szeretne-e magának egy kis kertes házat. Csak néz rám, nevet. „Abból, hogy kívánok, még nem lesz semmi. Mesékből nem élünk meg. Itt muszájból elvagyok” – mondja tárgyilagosan.

Adódik a következő kérdés, hogy mi van a rokonokkal, tartja-e velük a kapcsolatot. „Nem tudom, a testvéreim élnek-e még. Tartanám én velük a kapcsolatot, de nem tudom, merre vannak. Az internethez nem értek, hogy felkutassam őket. A barátaim pedig már meghaltak.”

Beszélgetés közben körbejárjuk a veteményeseket. Mutatja a hordót, amiből kétnaponta meglocsolja a palántákat.

Kérdem, mi lesz a rengeteg paradicsommal. Az éjjeli menedékre érkezők eszegetnek belőle, és a dolgozóknak is ajándékoz belőle.

A reggelijét pedig egy galambbal osztja meg. A madár elszökhetett valahonnan, és minden délelőtt megjelenik Pistánál, akinek a kezéből eszik. „Ma korábban érkezett, általában csak tíz óra felé jön. Biztos éhes volt.”

Pista akár az egész kertben termeszthetne zöldséget, krumplit, hagymát is akár, de neki a paradicsom, paprika elegendő. Beszélgetés közben elértünk a kapuig. A kerítés tövében fűszernövények nőnek, Pista ezeket is öntözgeti.

A palántái az első fagyokig teremnek, addig öntözi, gondozza őket, no meg betakarítja a termést. Aztán várja a tavaszt, amikor újra elvetheti a növénykéit, sokak örömére.