Hogyan indult az élete?

Zuglói gyerek vagyok, a Telepes utcában születtem. Kétéves koromban állami gondozásba kerültem. Kiemeltek a családomból a két testvéremmel együtt. Anyámék később átköltöztek a Szatmár utca 26-ba. Olyan volt ez a telep, mint a hírhedt kőbányai Hős utca. Jórészt szabolcsi és borsodi roma családok befoglalt lakásai voltak itt. A szüleim szükséglakásként kaptak egy 9 négyzetméteres helyiséget. Aztán anyám feltört egy másfél szoba-konyhás üres lakást, ide jártam vissza az intézetből hétvégenként, ha muszáj volt.

Miért emelték ki a családból?

Édesanyánk kegyetlensége miatt. A nővérem kikérte az iratokat, amikor felnőtt lett, innen tudom. Anyám ittas állapotban nagyon agresszív volt. Az italhoz hozzájött a szikár paraszti ereje, és az 1,80-as magassága. Ezért aztán nem is szerettem hazajárni az intézetből. Mikor hetedikes voltam, anyám kiverte a patáliát, hogy neki hétvégi gyerek nem kell, így aztán fél év próbaidőre kiadtak. Három hónap után visszaszöktem. Hébe-hóba azért hazajártam, mert édesapámat imádtam. Ő volt a mindenem. De hát kaptam mellé egy anyát is. Mindketten alkoholisták voltak, egyik sem dolgozott, és mint mondtam, anyám agresszív is volt. Mégis úgy döntött az intézet igazgatója, hogy jó helyen leszek ott. Akkor egyébként már én is ittam. Negyedikes koromban kezdtem, amikor visszakerültem az intézetbe a nevelőszüleimtől. Merthogy egy évig nevelőszülőknél is éltem.

Miért váltak meg Öntől?

Anyám miatt. Idős házaspár volt, a Széchenyi-hegyen éltek, családi házban. Aztán kötelező láthatás címszóval megjelent anyám. Többször megfenyegette Mamit és Nagyapát. A nővéremnek is voltak nevelőszülei, őket meg is pofozta. Anyám olyan volt, mint egy titkosügynök, mindent kiderített, pontosan tudta, hol vagyunk. Mami és Nagyapa halálukig nem felejtették el, hogy az első láthatásra engem konkrétan végig kellett húzni a Márton Áron tértől a Kállai Éva utcáig, a GYIVI épületéig. Muszáj volt elmennem, kötelezték rá a nevelőszüleimet, mert a törvény szerint amíg le nem mond a gyerekről, addig az első a vér szerinti szülő.  Apámnak persze örültem: azon az első láthatáson tortával várt, boldogan ugrottam a nyakába.

Ő nem tudta megvédeni az anyjától?

Apámat is ütötte… Zömök, alacsony vas- és fémesztergályos volt, vérnyugodt ember. Ő is piált keményen, de az a típusú piás volt, aki egész nap elbütykölt az íróasztala mögött, és ha úgy érezte, több a maligán, elbotorkált az ágyig és lefeküdt. Tudtommal egyszer verte meg anyámat, amikor az nekiesett a nővéremnek egy gyökérkefével, amiért kiszórta a lisztet. Állítólag annyi hely sem maradt épen a nővérem karján, mint az ujjam hegye. Akkor apám kétszer rászólt anyámra, harmadjára leküldött neki egy zuglói szűkítettet. Ez volt az első és utolsó, hogy anyámat megütötte. A testvéreim nem apámtól voltak, mégis megvédte őket.

A nevelőszülőktől az anyjáékhoz került?

Nem, anyámék eltűntek. Hetedik osztályos koromig felém se néztek. Én pedig két szék közül a pad alá kerültem, elkezdtem piálni. Agresszív voltam, problémás gyerek. Folyamatosan azt sütötték rám az intézetben, hogy deviáns vagyok. Persze, mert visszakerülve az intézetbe ki kellett harcolnom a régi státuszomat. Mindig bandavezér, mindig hangadó voltam. Így aztán gyakran váltottam iskolát: a nyolc általánost hét iskolában végeztem el.

Továbbtanult?

Igen. Lótenyésztő szakmunkásként kezdtem, ez volt minden vágyam. Tatára kerültem, koleszos lettem. Hétvégenként az intézetbe jártam haza. Csakhogy a Münnich Ferenc Nevelőotthon meg akart szabadulni tőlem: Tatabányára helyeztek át. A Münnich – ma Cseppkő – az egyik legjobban elismert és leginkább szponzorált intézet volt, nem kellettek oda a feketebárányok. Persze, úgy egyszerű volt jó statisztikát felmutatni, hogy a nehezebben kezelhető gyerekektől megszabadultak, ahelyett, hogy foglalkoztak volna velük. A tatabányai intézetben összekülönböztem az igazgatóval és megszöktem. Egy pavilont alakítottak át a régi intézetemben, ott húztam meg magamat. A nővérem akkor már ott dolgozott óvónőként. Ő és a kollégái megengedték, hogy ott fürödjek, ott aludjak hétvégenként. Egyszer az egyik srác beköpött. Jöttek értem órán, hogy visszavisznek az intézetbe. Még jó, hogy az első emeleten voltunk, kiugrottam az ablakon. Így fejeződött be a lótenyésztői pályafutásom.

Hova tudott menni tizenöt évesen? Haza?

Az utcára. A Batthyány téren éltem, meg a Keletiben a punkokkal és a rockerekkel. Tarháltam, piáltam. Aztán a nővérem volt nevelője, Ihász Márta néni elintézte, hogy bekerüljek a Makarenkóba. Oda kerültek ideiglenes elhelyezésre azok a gyerekek, akiknek még nem volt befogadó otthonuk. Az elhelyező értekezletre meghívták több otthon képviselőjét, és megkérdezték a gyereket is, hova szeretne menni. Én a Münnichbe szerettem volna, de nem kértek belőlem, így kerültem a Békébe. Ez egy „jóhírű”, félzárt nevelőotthon volt, a Budakeszi út alatt, az erdő közepén. Sok ismerősöm volt a régi helyemről, olyanok, akiktől korábban szintén megszabadultak a Münnichben. Egyébként bosszút álltam rajtuk: már akkor is nagyon szerettem a verseket, szavalni és írni is. A Münnichben az igazgató nem engedte, hogy induljak az országos szavalóversenyen, hát bementem a Béke kultúrosához, ő pedig támogatott – nagy szó volt, hogy a Békéből induljon valaki – és meg is nyertem. Villont mondtam, a Ballada a senki fiárólt.

A Békében révbe ért?

Nem. Elkezdtem a II. Rákóczi gimnáziumot. Aztán eljött a nagykorúságom, felvettem az összes pénzt, ami akkor járt. Nem volt kevés. Húsz nap buli, mindenki tesó, sorstárs, bajtárs volt, aztán három hét múlva ott álltam egy vadonatúj bőrdzsekiben egy forint nélkül, hogy akkor most mi legyen. Bementem az önkormányzathoz, hogy itt vagyok, most jöttem ki a nevelőotthonból, szeretnék egy önkormányzati bérlakást. Sose felejtem el az üveg mögött ülő nő arcát: gyerek van? Mondtam, hogy nincs. Hiszen először lakás kéne, aztán asszony és utána gyerek. Vagy tán én is az intézetnek csináljak gyereket? Csináljon vagy kettőt – felelte –, aztán majd beszélgetünk. Bevágtam az ajtót. Ennyit az államról, a rendszerről. Kimentem a Moszkva térre. Az olyan fajta srácokat, mint én – punk, rocker, alternatív, elvont emberkék, akik a Fekete Lyukba jártak – jól ismertem, így odacsapódtam hozzájuk. Így lettem a Moszkva tér egyik kultikus alakja, a Butykos. Onnantól húsz év Moszkva tér.

Hogy élte túl?

Muszáj volt. Átvágták a torkom, tüdőn és gerincen szúrtak, combon lőttek, háromszor elütött a kocsi, de túléltem. Ahogy a szerhasználatot is. Volt olyan évem, amikor hetvennégyszer voltam a detoxban. Túladagolás, alkoholmérgezés… Ez 1997-ben volt, amikor az akkori szerelmem elvetette a gyerekünket. 17 hetes terhes volt.

Az utcán éltek?

Foglalt házban, sátorban… Egy lerobbant nyomdászüdülőt rendeztünk be magunknak a punkokkal. A szerelmem nem élt az utcán, lázadó volt, így csapódott hozzánk, gazdag pasaréti szülők gyermekeként. Akkoriban nekem is jó állásom volt, a televíziónál dolgoztam, mint külsős díszletépítő, az édesapja szerezte nekem a munkát. Persze, attól még a foglalt házban laktam, különféle szenvedélybetegségeim voltak. Ezek alapja a csoportfüggőségem volt, a valahova, valakihez tartozás kényszere. Csak épp a külvilágnak mást mutattam. Az abortusz után vége lett a kapcsolatnak és a munkának is.

Nem akart kiugrani ebből az életformából?

Szerettem így élni. Nem hajléktalan voltam, hanem csavargó. Szabadnak éreztem magam, lázadó voltam, punk gyerek, mindenkori rendszerellenes. Ez egy életforma volt. Persze, az utca törvényeit mindenki betartotta, én is. A Moszkva téri csapat a családom volt. Eredetileg harmincöt-negyvenen voltunk, közülük ma négyen élünk. Persze, a megüresedett helyekre mindig jöttek mások. Én maradtam. Egy újságos barátom azt mondta, nekem egyszer mellszobrom lesz a Moszkván. Lett is mellszobor, csak a Széll Kálmáné.

Közben megjárta a rehabokat.

Politoxikomán függő voltam. Azaz mindenevő. Ami Magyarországon megjelent, az rajtam keresztülment. Nem magamnak köszönhetem, hogy most itt beszélgetünk, hanem a Jóistennek. Zsibriken, a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziós Támogató Alapítvány Drogterápiás Intézetében visszanyertem a hitemet. Nevelőszüleim vallásosnak neveltek. Most azt mondom, nem vallásos vagyok, hanem hívő. A vallások távol állnak tőlem, de mindig is kerestem a felsőbb hatalmat, csak nem bírtam összeegyeztetni az életvitelemmel. Zsibrik a Református Egyház fenntartásában álló rehabilitációs központ. 2011 októberében kerültem le, és bár nem csináltam végig a rehabot, nagyon sok minden van, amit ott tanultam, és amit most szakemberként a mai napig használok a klienseimnél. Szóval bekerültem Zsibrikre októberben, aztán jött a május elseje, a fesztiválok kezdete. A Tabánnal indult a szezon, a következő nap felszálltam a vonatra, és szeptemberben jöttem vissza. Fesztiválról fesztiválra jártam az országot.

Miből tudta ezt finanszírozni?

Elég volt hozzá két kannás bor. Pia megvan, felszállok vele a vonatra, a többit összetarhálom. Annyi mindig legyen nálam, hogy a reggeli remegést elmulassza, a többit megoldom. Azért vagyunk csoportban – egyik nap az egyiknek megy, másik nap a másiknak. Volt olyan, hogy új ember jött közénk, és egy hét után szóltunk neki: ember, öreg csatalovak tarhálnak, te pedig csak fogyasztod a szeszt?! Ugorjál föl, álljál neki, vagy lehet apasztani a létszámot. A kilencvenes évek elején a védő szerepét töltöttem be a csoportban, ezért is volt annyi harci sérülésem. Az életemet adtam volna a csapatért. A családom volt. Együtt fesztiváloztunk a Felszabadulás tériekkel, akik aztán a szigorított razziák miatt átjöttek a Moszkvára. Akkor kezdődött el az intravénás szerhasználat, és onnantól kezdtek el az íratlan törvények is elveszni. Az már nem az én világom volt, de azért ragaszkodtam hozzá. Csúnyán megfogalmazva: szar volt, de az én szarom. Nagyon sok hajléktalan, illetve szerfüggő embernél ez a legnagyobb probléma: a hozzászokás és a változástól való félelem.

Hogy sikerült mégis kilépnie?

2012 májusában hagytam ott a Zsibriket, és jött egy nagyon csúnya visszaesés. Nyolc hónapomra nem emlékszem. Egy perc józanság sem volt benne. Akkor hallottam először a particuccokról. Addig a klasszikus szerhasználók közé tartoztam: heroin, speed, marihuána, még a szipu is. Volt olyan, hogy elmentem idős nevelőszüleimhez – folyamatosan tartottam velük a kapcsolatot –, és arra hivatkozva, hogy albérletet kell fizetnem, kértem tőlük huszonötezer forintot. Albérlet… Tőlük pár utcányira, egy foglalt házban éltem egy haverommal. Az egészet elcuccoztuk a nyolcadik kerületben. Mamival és Nagyapával egyébként halálukig tartottam a kapcsolatot. Mikor leérettségiztem, már csak Mami élt. Felhívtam, elújságoltam, hogy dicsérettel szóbeliztem. Ezt el is vártam, Ferikém – mondta. Neki még harminchárom évesen is Ferike voltam. De ne ugorjunk ennyire előre. 2012-nél tartunk, amikor folyamatosan hallucináltam a gyorsítószerektől. Így jött el 2013 januárja. Elsején egy nevenincs punkbanda lépett fel a Moszkva téren, én állítólag félmeztelenül pörögtem a fejemen, mint egy breakes. Nem emlékszem rá. Január 10-én este kijelentettem a haveroknak, akikkel a pecóban bandáztunk, hogy másnaptól nem iszom.

Csak úgy, minden előzmény nélkül?

Rájöttem, hogy ez nem az én életem. Tudtam, ha ezt így folytatom, három hónap és belehalok, olyan keményen toltam. Zsibriken az akkori vezető, Fényes Endre református lelkész – akit mi csak Gurunak hívtunk – azt mondta, hogy mindenkinek jár a tíz másodpercnyi önsajnálat, ha több, akkor az már visszaesés. Én nyolc hónap önsajnálatban tocsogtam és fetrengtem. Gyakran mondták azok, akik foglalkoztak velem, míg az utcán éltem, hogy nem oda való vagyok. Hagyjatok békén, majd én megoldom – feleltem, de persze nem sikerült. Háromszor estem vissza, negyedjére sikerült kiszállnom, mert akkor már elismertem: segítség nélkül nem megy. Szoktam is mondani az ellátottjaimnak: a csavargónak becsülete legyen, ne büszkesége. A büszkeség visszahúz. Én sokáig büszke voltam. Kemény. Butykos, az ököl. Igaz, amikor a többiek kiröhögtek, hogy úgyse bírom megállni ital és szer nélkül, rögtön működni kezdett bennem, hogy csakazértis… Öt hónapot úgy éltem le a Moszkva téren haverokkal, hogy mindenki szerhasználó volt, a tizenöt éves gyerektől kezdve, aki intravénásan tolta, az anyukájáig, aki ha két napig nem szívott marihuánát, ütötte magát a szoba közepén állva. Csakhogy józanul nem ment a tarha, pedig az ország egyik legjobb tarhása voltam. A túlélésem záloga volt a hatalmas dumám, és hogy mindenhova be tudtam illeszkedni, mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Ez azonban már nem működött, és el kellett gondolkoznom azon, hogyan tovább. Józanul nem tudtam ugyanabban a világban élni, kivetettnek éreztem magam.

Hogy bírta az elvonási tüneteket?

Mikor szerhasználó voltam, ha nem is tudatosan, de arra törekedtem, hogy minél hamarabb vége legyen az egésznek. De a Jóisten úgy akarta, hogy maradjak. Nálam keményebb emberek is belehaltak az utcába. Hat végén égettem a gyertyát, de túléltem, mert a Jóistennek terve volt velem. Segítséget kértem és kaptam ahhoz, hogy talpra álljak. Sok embernek azóta is hálás vagyok: Vígh Attila utcás szociális munkásnak a Baptista Szeretetszolgálattól, Soós Dórinak a szenvedélybetegekkel foglalkozó Válaszút Alapítványtól. Ő volt az esetkezelőm. Sokat gondolkoztam azon, mit tudnék kezdeni azzal a tudással, amit az utcán és a rehabon szereztem. Úgy döntöttem, szociális munkás leszek. Bekerültem egy szenvedélybetegekkel foglalkozó szállóra, majd Attila segítségével felvettek esti gimnáziumba. Ez volt az az időszak, amikor megismerkedtem a jelenlegi párommal, aki az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemre járt, művészetkultúra szakra. Közben közfoglalkoztatottként dolgoztam, és hogy legyen pénzem, letettem a munkaügyi központon keresztül egy vagyonőri tanfolyamot. Pesten egyébként a hajléktalanoknak van külön okmányirodája és munkaügyi központja, ami nagyon jó dolog. 24/48-ban őrködtem, és közben leérettségiztem. Engem is felvettek az ORZSÉ-ra, felekezeti szociális munkás szakra. Közben dolgoztam is, Vígh Attila felkérésére segítettem felmérni a Deák téren a hajléktalan-fertőzöttséget, hogy ilyen csúnyán fogalmazzak. Rám bízta azt is, hogy a szállón dolgozó szociális munkásokból alakult új utcás csapatnak megmutassam, hogy vegyék fel a kapcsolatot az utcán élőkkel. Később egy menedékházban dolgoztam szociális munkásként, Újbudán. Innen kerültem Érdre. Elmondtam őszintén, ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem.

Lediplomázott időközben?

Igen, 2022-ben. Tavaly felvételiztem az ELTÉ-re, szociálpolitika mesterszakra. Erre nagyon büszke vagyok húsz év utca után. Egy ismerősöm kérdezte, hogy miért ezt választottam, hiszen nincs benne pénz. Nem is ezért csinálom, mondtam. Szeretnék egyszer olyan posztot betölteni, amelyben a szociális munkásokat tudom támogatni abban, hogy megfelelőbb módon segítsenek a rászorulóknak.

Lehet-e mindenkin segíteni?

Aki kéri, annak minden tudásommal és tapasztalatommal segíteni fogok. De ahhoz neki kell kérnie. Ha nem akarja, nem fog működni. A sikerek egyébként nem jönnek egyik napról a másikra: a klienseket több lépcsőben, szép lassan kell integrálni a társadalomba. Volt olyan kliensem, aki a fapadra járt, majd sikerült munkát találnia, és átköltözött az átmeneti szállóra, ami már fizetős szolgáltatás. Ez is nagy előrelépés. Ami a legfontosabb: mivel a rosszhoz is hozzá lehet szokni, ki kell őket zökkenteni a megszokott életükből, hogy változást érjünk el.

Hogy érzi magát, megtalálta Érden a helyét?

Albérletben élünk a párommal, több helyen is dolgozom – a szociális munka mellett rendezvényeket biztosítok –, és levelezőn végzem a mesterszakot. Összetartó ez a város, ezt már az első pillanatban észrevettem. Karácsony előtt kezdtem itt dolgozni. Hatalmas tálon hozták a pulykát az ellátottainknak az egyik helyi étteremből, hogy egy példát mondjak. Pesten teljesen másképp működik egy éjjeli menedékhely. Mikor ide kerültem, úgy éreztem magam, mint Luke Skywalker a száműzetésben, de egyre inkább megtalálom az utamat, köszönhetően a két vezetőmnek, akiknek a szakmaiságát nagyra becsülöm. Ők, annak ellenére, hogy ismerik a múltam, szakemberként kezelnek, ahogy a kollégák is. Kilenc hónapja vagyok itt, és annyi apró sikerélményem volt, amennyi egy 190 fős szállón sem. Nagyon sok pozitív dolgot tapasztaltam, és úgy látom, nagyon sok mindent ki lehet hozni az érdi szakellátásból a kliensek javára, mert hatalmas előnynek tartom, hogy egy központon belül többféle szakellátás megtalálható. Hiszek abban, hogy a szakmaiságom, a munkamorálom is hozzá tud járulni ehhez.

Feltámadás 

Létem cirka húsz évében nem is itt e földön éltem,
űrlény voltam itt e térben, bódulat volt csak a részem.
Állat voltam, szellem voltam, a világról mit se tudtam,
önmagam gyártotta tudatban, egy elzárt borgőzös burokban.

Mikor néha előbújtam, riadt szemmel körülnéztem,
mindentől rettegtem, féltem, hogy túlélem, csak reméltem.
Villámgyorsan megfordultam, s nagy sietve visszabújtam,
aztán újra elkábultam, végre ismét otthon voltam.

De egy hideg téli napon, hogyan történt, már nem tudom,
valahol a lelkem mélyén eltemetve felébredt az öntudatom.
Szépen halkan dorombolva, szétáradt a csontjaimban,
akkor mélyen az agyamban fény gyulladt az alagútban.

Apró fény volt nagyon messze, de szemem bálványként kereste,
szívem epedve követte, mert Jézus arcát láttam benne.
Én azóta már nem félek, rám talált az örök élet,
s amíg ezt az arcot látom, erőt veszek a halálon.

Balogh „Butykos” Ferenc, 2013. augusztus