Dudás Barbara 2016 óta először a váci Tragor Ignác Múzeumhoz tartozó Hincz-gyűjtemény muzeológusaként, 2018-tól pedig a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének munkatársaként kutatja Hincz Gyula életművét, jelenleg a művész monográfiáján dolgozik.

Nemrég tartott tárlatvezetést az Érdi Galériában, ebből az alkalomból beszélgettünk vele. Íme egy kis ízelítő a tárlatvezetésből.

Adódott az első kérdés, van-e jelentősége annak, hogy egy nonfiguratív alkotást lehetőleg az alkotó szándékának megfelelően prezentáljunk a publikumnak.

Tudniillik, ahogy erről már a kiállítás-megnyitó után is értekeztünk, Hincz Gyula Népek barátsága című gobelinje évtizedekig fordítva lógott a Szepes Gyula Művelődési Központban.

Dudás Barbara szerint nehéz erre válaszolni, mert különböző iskolák, különböző gondolkodású művészettörténészek eltérő módon közelítik meg a kérdést.

Persze már azzal válaszolt, hogy ő maga javasolta a szervezőknek, hogy a kiállításon fordítsák vissza a képet, mert a helyes nézet visszaállítása is a 120 éves évfordulóra időzített restaurálás része.

„Amellett, hogy sokféleképpen lehet és kell is a Hincz életművet újraértelmezni, szerintem izgalmas, ha tudjuk, hogy a művész hogyan képzelte el eredetileg a művet”

– vélekedett Barbara.

Aki hozzám hasonlóan a megboldogult szocializmusban szocializálódott, annak már maga a cím, Népek barátsága elég ahhoz, hogy a művet a rendszert kiszolgáló esztétikai felületként értelmezze. De tényleg sugárzik ebből a szőttesből az a korszak?

A művészettörténész szerint a cím miatt kezdjük keresni a korszakra jellemző motívumokat. Ha nem ismerjük a címét, az átlag befogadó nem feltétlenül asszociál a múlt rendszerre.

„Hincz amúgy nem titkolta baloldali gondolkodását és azt, hogy tud ezzel a korszakkal és eszméivel azonosulni, és a művei is ezekből az ideákból születtek” – tette hozzá Barbara.

Ez azt jelenti, hogy ki is szolgálta a rendszert?

Dudás Barbara kifejtette, hogy Hincz korszakának sikeres művésze volt. Ez azt jelentette, hogy párttag volt, oktatott a képzőművészeti egyetemen, az iparművészeti főiskola rektoraként dolgozott, szóval megfelelő módon tudott helyezkedni.  A rektori pozíciójából később azért távozott, mert olyan változások indultak be az iparművészeti főiskolán, amikkel ő már nem tudott azonosulni. De nem szolgálta ki vakon a rendszert, hanem kiállt az eszméi mellett. Alapvetően ennek a korszaknak a képzőművészetéért élt, és olyan művészeket tartott nagy előképeinek, inspirációnak, akik ennek a korszaknak fontos alakjai. De inspirációért visszanyúlt akár Leonardóig is.

Ha Leonardo nem is, de Picasso és Miró számomra egyértelműen kiolvasható belőle. Azt gondolom, viszonylag könnyű összerakni őt korábbi előképekből, ezért könnyen unalmassá válhat. Nincs benne semmi új. Nekem. Barbara természetesen másképp vélekedett:

„Úgy keveredtem ebbe az egész Hincz kutatásba, hogy a váci múzeumban kezdtem el dolgozni, ahol Hincz hagyatékát őrzik. Az értékmentés gondolata motoszkált bennem. Ott volt előttem egy hatalmas nagy életmű, aminek nagyon kis szelete van érdemi módon feldolgozva, holott egy olyan életműről van szó, ami nagyon sokfele szétágazik. A széles közönség leginkább a gyerekkönyv-illusztrációt ismeri (pl. Weöres Sándor Ha a világ rigó lenne).

Nagyon sok momentum van a Hincz életműben, amivel azért nem foglalkoztak az elődeim, mert a szocializmus egyik jeles művészeként tekintettek rá, és a rendszerváltás után a feledhető kategóriába sorolták. Hogy én miért kezdtem vele foglalkozni?

Azért, mert úgy éreztem, ez az életmű nincs a helyén. Lehet a mellett érvelni, hogy Hincz nem tett hozzá semmi jelentőset a nagy művészettörténeti kánonhoz, hogy nincs benne semmi eredeti, a korábbi mintákat sem eredeti módon építette be a művészetébe, de ha csak a kultúrpolitika felől nézzük, akkor méltatlan, hogy egy ilyen életmű ilyen könnyen feledésbe merüljön. Mégis egy koherens életműről beszélünk a maga tarkaságával, sokszínűségével.

Nem maradhatott ki az a kérdés sem, vajon fellelhetők-e Hincz művei a műkereskedelemben.

Megtudtuk, hogy számos alkotása a művész halála után került be a műkereskedelem vérkeringésébe. Ezek jellemzően azok a művek, amiket alacsonyabb összegekért ütnek le aukciókon. Amik igazán nagyot szólnak, azok a korai alkotások. De ez a nagy életművek esetében jellemzően így van, tudtuk meg Barbarától.

Volt még egy kérdés, ami azóta izgatott, hogy az Érdi Galériában április 12-én nagyszabású kiállítás nyílt Hincz Gyula műveiből születésének 120. évfordulóján. Inspirál-e a Hincz életmű kortárs alkotókat?

„Arról nem tudok, hogy valaki konkrétan Hinczből merítene ihletet, de általánosságban igaz, hogy akik mostanában végeznek mesterképzésen, azok közül többen elkezdtek visszanyúlni az absztrakt képi világhoz. Amúgy nem feltétlenül a képzőművészek nyúlnak Hinczhez, sokkal inkább írók, költők, akik emlékeznek Hincz könyvillusztrációira, és arra, amit a magyar könyvkiadás a 60-as, 70-es években jelentett” – fejtette ki a művészettörténész. A próféta szólt belőle. Az itt olvasható, Szabó T. Annával készült interjú ugyanis Dudás Barbarát igazolja.