Csilla, az irodalomtanár néni már akkor látta, hogy színész leszek, amikor az iskolában a szemetesláda tetején állva szavaltam a Nemzeti dalt – így emlékezett vissza karrierje kezdeteire Nagy Ervin a Szepes Gyula Művelődési Házban tartott pénteki könyvbemutatón.

Érdekes egybeesés, hogy a Jászai Mari-díjas színész legutóbb a Kossuth téren, a Magyar Péter nevével fémjelzett ellenzéki tüntetésen szavalta el újra a Petőfi-művet. A két fellépés között eltelt évtizedekről – a családi múlttal való szembenézésről, szakmai sikerekről, politikáról – szól Péterffy Gergely interjúkötete, a „Nagy Ervin. A Király, a gróf és a tanár”, melyről a színész Varga Edit műsorvezetővel beszélgetett.

„Nem akarok egy második Kádár-korban élni”

A több mint egy órás előadáson Nagy Ervin nem tagadta: bőven van benne dicsekvésvágy, de ezt a szakmát másként nem is lehet csinálni, „a három órás színpadi csepűrágáshoz” kell az extrovertáltság. Az, hogy szereti hallatni hangját, a színpadon kívül a társadalmi felelősségvállalás formájában érvényesül. Nagy a maga részéről feladatának érzi, hogy felszólaljon az igazságtalan vagy dilettáns politikai döntésekkel szemben. Magyar Péter eseményén pedig azért szavalt, mert „nem akar egy második Kádár-korban élni”.

Hat évadon keresztül játszottam az ország tanár bácsiját (az RTL sorozatában- K. T.). Sok gyerek szerint én lennék az ideális tanáruk. Ha ezért éveken át tízmilliót viszek haza, miközben azt látom, hogy a gyerekeinket oktató tanárok borzalmas körülmények között dolgoznak, a cipőjük mellett járnak, akkor hazafias kötelességem kiállni az érdekükért – indokolta a művész, miért vállalja el a pedagógus és diáktüntetéseken történő fellépéseket.

Eltűnő arcok

Nagy Ervin lesújtónak látja a magyar kultúra helyzetét, például az évek óta állami támogatás nélkül működő, hatalom által tönkretett alternatív színtársulatok agóniáját. Ez szintén olyan terület, amiért felszólal. „Látom eltűnni a kultúrából azokat az arcokat, akik meghatározták az utóbbi 30-40 évet. Látom, hogyan mennek színészek építkezésre dolgozni, hogyan lesznek diákok generációit oktató tanárokból árufeltöltők. És ezt nem fogom hagyni”.

Ha azt látod, hogy a magyar kultúra 150 éves tölgyfáját hülye, szakképzetlen kertészek kezdik metszeni, sőt kivágnák a fát is, és te meg tudod ezt fékezni, akkor  ez hazafias kötelességed – fejtegette a színész. Ugyanakkor hangsúlyozta, ő nem „mechanikus forradalmár”, nem rohan el minden tüntetésre. Csak ott szólal fel, ahol közös metszetet talál, ahol a témát szívügyének érzi.

Apa, a kedves ősember

A hosszú beszélgetés során a politikai ügyeknél szelídebb témák is szóba kerültek. Nagy, Varga Edit kérdésére látható örömmel mesélt dunaújvárosi gyerekkoráról, az iskolai papírgyűjtésről, a panelekről, amik nem eltávolították, inkább összehozták az akkor még újdonságnak számító lakótelepek közösségét.

Felidézte apja,  a„ kedves ősember” figuráját: az egykori labdarúgó afféle helyi vagánynak számított a színész szerint, aki sokszor magával vitte fiát, legyen szó fajdkakas vadászatról vagy a legmenőbb városi étteremről. Ő nem úgy nevelt, mint a gyerekeik körül forgó mai szülők. Inkább engedte, hogy vele legyek, és tanuljak – mondta Nagy Ervin.

Ebben a gyerekkorban sok megnyugtató állandóságot talált a színész, ami biztos hátteret jelentett saját élete, énképe megalapozásához. Az interjúkötet kitér a nagyszülők életére is: megemlékezik a rendszerben csalódott kommunista nagyapáról, akit ’56-ban majdnem felakasztottak, és a másik nagyapáról, akit politikai okokból ’50-ben két évre elvitt a fekete autó.

A kritika forró pite, de le kell nyelni

Varga Edit arra is kíváncsi volt, milyen együtt élni egy másik extrovertált és érzékeny művésszel, Borbély Alexandra színésznővel. „Ez egy újabb másfél órás beszélgetés lenne” – viccelődött Nagy Ervin, ám az kiderült, hogy művészházasságban a másik teljesítményének értékelése forró pitének számít. Nagyon jók szeretnének lenni egymás szemében, épp ezért különösen fáj a másik kritikája. Szenvedélyes, sértődéstől sem mentes vitáik végén pedig gyakran elhangzik a végső érv: „Jó, akkor élj egy hallal!”

Ilyen fajta sértődésre azonban nincs mód a színházi életben, ami – ha a művészetet katonaságnak tekintjük – Nagy szerint elitegységnek számítana. Itt kérlelhetetlen maximalizmussal kell gyakorolni, bírni kell a nyomást. És a ledorongolást is. A hatalommal visszaélő tanároknak Nagy Ervin szerint takarodnia kell a pályáról, de az igazi mentorok sem finomkodnak a tanítványokkal.

Szavukra pedig figyelni kell, mert a színészet hosszútávfutás: ha a pályád 3-4 szakaszában nem tudsz megváltozni, akkor tönkremész. Úgyhogy inkább hallgatsz rájuk, és századszor is nekifutsz a feladatnak, ha szerintük még mindig szar vagy – összegzett a művész.

Nagy ilyen maximalista, de tanítványaival együtt küzdő mesternek nevezte Ascher Tamást. Kegyetlen, a színészt összeroppantani próbáló rendezőnek pedig Gothár Pétert tartja, akit szerinte még életében utolért a sors keze, hiszen büntetlenül senkit sem lehet megalázni.

Pacekban nyomták

Szóba kerültek a barátságok is: Nagynak, mint mondta, főleg civil, színészi pályán kívüli barátai vannak, csak egy-két kollégát tudna említeni, akire tényleg minden helyzetben számíthat. Dunaújvárosi hátterének is tudja be, hogy nyíltan, kendőzetlenül kommunikál: ott olyan embereket ismert meg, akik „pacekban”, vagány egyenességgel beszéltek, míg a színész szakmában gyakran smúzolva szúrják hátba az embert.

Varga Zámbó Jimmy szerepéről is kérdezte Nagy Ervint, amit A Király című sorozatban kellett eljátszania. Nagy felidézte, hogy először kiröhögte a szerepre őt felkérő producert, de aztán elolvasta a sorozat alapját képező forgatókönyvet. Az pedig olyan hitelesen foglalta össze  a kilencvenes évek zűrzavaros, szerencsevadászoknak kedvező világát, hogy végül is igent mondott a felkérésre.

A beszélgetésen kérdezni is lehetett a színművészt, aki az előadás végén dedikált, aztán néhány közös fotót is készített rajongóival.