Beült közénk, és bár pálinkát nem mértek, ott is maradt. Mert ahogy a plakát ígérte, kiváló zenészek keltették új életre dalait – a Pajta Akusztik muzsikusai, csak úgy szerényen, nem egyénieskedve, de Cseh Tamáshoz hű zeneiséggel bolondítva meg a sokszor egy szál gitárral megismert dalokat.

Sört azért mértek a Galériában, nem is akármilyet, egyenest a Csehvegőből jött, és megvolt az a Cseh Tamás dalokhoz leginkább passzoló füstös, kockás terítős, káeurópai hangulat is, értő, e dalokat szerető, hálás közönséggel. Jaj, csak valaki szó szerint ne értse: nem, nem volt füst, és nem volt kockás abrosz sem! De tényleg ott volt Fáskertiné, a kedves Mari, ó a Balaton, régi nyarakon, és persze Antoine és Desirée, magukat nézve tócsák tükrében… – Farkas Péter csehtamásos hangján, kisfiús mosolyával, remek zenész társaival megidézve.

Ott volt velünk a múlt, az ötvenes évek szűk levegője, (tudod a rendszer miért), meg a hatvanas, mikor nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma, akár egy világnézeti klubban, ahol abban a korosztályban, amelyből a nézők többsége jött – magamat is beleértve -, oly borzongatóan ismerős volt minden szó, minden dallam.

Tán csak egy közönségtársunk volt, ki belerondított az időutazásba, aki magasra emelt karokkal, nem törődve a mögötte ülőkkel, videózott telefonjával. Már azon voltam, hogy megkocogtatom a vállát, hogy Fáskerti elvtárs legyen már olyan szíves, de aztán szerencsére elfáradt, és nem vette fel az egész koncertet.

És igen, énekeltünk is, hogy ez itt a város, vagyunk lakói, és szívből kívántuk, hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen, oly lelkesen, hogy a zenekar, mely láthatóan nem csak egy haknit nyomott le Érden, négy ráadás után tudta csak abbahagyni a muzsikálást, és még beszélgetni is ott maradt.

Kifelé menet a párommal arról beszélgettünk, hogy Érden bizony kulturálisan nagyon megmozdult valami, és egy ilyen remek péntek estéért már nem kell Budapestig menni.