homolya1

Milyen jó, hogy Érden él a legviccesebb magyar művész

homolya1

Milyen jó, hogy Érden él a legviccesebb magyar művész

Aki nem látta, kedden még megnézheti Homolya Gábor és Hollai Krisztina kiállítását az Érdi Galériában.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

„Őrültség, de van benne rendszer” – mondhatnánk Shakespeare nyomán Homolya Gábor műveire, akinek Hollai Krisztinával közös kiállítása szeptember 2-án nyílt meg az Érdi Galériában. Ráadásul műveinek mélysége és humora is van, amint ez a beszélgetésünkből is kiderül.

Hogyan tett szert erre az alkotói stílusra?

Azt mondják, ügyes a kezem, örököltem is valamit e téren nagyapámtól, aki asztalos mester volt, és anyámtól, aki varrónő. Anyu szépen rajzolt. Divattervező akart lenni, de ez akkoriban nem volt egyszerű. Néztem gyerekkoromban, hogy miket csináltak, és szerettem én is barkácsolni. Az iskolában bábokat, maketteket készítettem, sokat rajzoltam. A képzőművészeti szakközépbe szerettem volna menni rajzfilmesnek, játéktervezőnek, de az egyik tanárom rábeszélt, hogy a festő szakra menjek.

Volt is egy „rendes” festő korszaka?

Hát, én akkor elhittem, hogy festő leszek. A „Kisképzőben” tanultunk mindenféle technikát, többek között freskófestést és mozaik készítést is. Jártam ólom-üveg szakkörbe. Az utolsó évben megnyertem egy pályázatot egy fa intarziás falikép tervezésével. A 12 nm-es, kissé szocreálos alkotás a IX. kerületi pártbizottság aulájába került. Volt egy jobb tervem is, egy főnixmadár, de nem azt fogadta el a bizottság. Ez a pályázat 1975-ben volt, a felszabadulás 30. emlékéve alkalmából. Sajnos nincs már meg az intarzia, a rendszerváltás áldozata lett, nem tudtuk kinyomozni mi történ vele. Anno a másik tervet is megcsináltam, a maradék anyagból. Mivel meg lehetett vásárolni az iskolában, amit ott készítettünk, anyagárban, megvettem volna, de a szaktanárom bevitte a pártbizottságra és odaadta ajándékba, anélkül, hogy megkérdezett volna. Isten nyugosztalja, nagyon haragudtam rá sokáig.

Bekeretezve – Hollai Krisztina és Homolya Gábor

Nagyon szeretem a Kisképzőbe járni, ott lettem igazán művész. A Szőnyi-tanítvány Miskolczi László volt a rajztanárom, aki egyedül nekem adott ötöst. Ő kezdett el festeni tanítani. A Képzőművészeti Főiskolára harmadszorra vettek fel, szintén festő szakra. Az ottani tanárom nem igazán inspiráló művész volt, és soha nem adott jobb jegyet hármasnál, pedig nagyon jól ment a rajz. Azt mondta: „Homolya, magának túl ügyes a keze. Rajzoljon inkább balkézzel!” Akkor rajzoltam két portrét balkézzel, és azok is hasonlók lettek. Amire legyintett, hogy „Eh, mindegy! Nem érdemes!” Én ezután a harmadik évfolyamban átkértem magam az alkalmazott-grafika szakra.

Az miért baj, ha valakinek túl ügyes a keze?

Mert állítólag akkor nem a fejével gondolkodik. Tény, hogy akkor még nem voltak világmegváltó gondolataim, és nem álltam rá egyfajta stílusra. Még ki akartam próbálni mindenfélét, csak úgy lazán. Most is ezt csinálom: hol varrok, hol ragasztok, hol fabrikálok, hol hegesztek, számomra az a lényeg, ami a végén kijön. Ami egy ötletből elindul, az munka közben önmagát gerjeszti, és a végére megtöltődik plusz tartalommal. Van, hogy a kiállításon veszem észre, hogy hoppá, ebben a művemben még ez, meg az a gondolat is benne van.

A Nagyúr, „ki az aranyon ült, az aranyon” – Ady Endre Homolya-módra

Ezek szerint a vizuális gondolat más, mint a művészetfilozófiai? Az ötlet szintjén létező képi gondolatba menet közben költözik a tartalom?

Azért ez nem így van. Én például szeretek pályázatra dolgozni, amikor adott a téma, és azon belül értelmezhetem a feladatot. Mondjuk, Ady-év van, vagy a reformáció évfordulója, és akkor elkezdek felkészülni, gyűjtögetni írásos, meg képi anyagot, utána olvasok a témának. Nem is tudom követni, hogyan jönnek az ötletek, csak úgy eszembe jut, hogy még ezt is tegyük oda, mert beleillik. Adyt említettem, de én inkább József Attila-rajongó vagyok, meg Petőfi-imádó, tagja vagyok a Petőfi Társaságnak is.

Középiskolában a magyartanárom dr. Kerényi Ferenc színháztörténész, az Országos Petőfi Társaság alapító tagja, Petőfi-kutató volt, miatta kezdtem el komolyabban olvasni. 2012-ben volt egy Petőfi-pályázat, akkor készítettem egy Petőfi művet a Szeptember végén versére, különdíjat nyertem vele. December 31-én volt a pályázat kiállítása és díjkiosztója Kiskőrösön a Petőfi Szülőház és Emlékmúzeumban, a költő születésnapján. Összebarátkoztunk az igazgatónővel, aki szintén felvidéki származású, akárcsak én – és ugye Petőfi is. Apám Szlovákiában született, valahol Érsekújvár mellett, egy kis majorságban.

Aztán a Benes-rezsim idején elzavarták onnan a családot. Apám gyerekkorában csak szlovákul beszélt, de öregkorára már csak három szót tudott. Én nem vagyok egy nyelvzseni, és mostanra már teljesen a magyar nyelvre, irodalomra és kultúrára állt rá az agyam. Na, és Hrabalra. Benne vagyok a Hrabal Asztaltársaságban is. Véletlenül kerültem bele, épp az Országos Idegennyelvű Könyvtárban volt egy kiállításom, és mivel Hrabal évfordulóra készültek, én pedig kéznél voltam, megkértek, hogy készítsem el a plakátot. Összeállítottam tárgyakat, amiket még korábban Hrabal-művek kapcsán gyűjtöttem – a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capriccio, az Őfelsége pincére voltam stb. által inspirálva.

When I’m 64 (Beatles) – Homolyánál megfordul az idő és visszafelé jár az óra

 

Jól sejtem, hogy tele van a ház, a pince, meg a padlás mindenféle érthetetlen, „valamire majd jó lesz”- tárgyakkal?

Nem érthetetlenek ezek. Miért lenne érthetetlen, hogy van két kosár gázálarcom, négy banános doboznyi kaptafám és minden más kacat?

Jó, a kaptafát értem. De a gázálarc mire kell?

Ki tudja, még jól jöhet, mondjuk egy Csernobil-évfordulón. Egyszer olcsón kínálták a Vaterán, és lecsaptam rá.

Szokott ott ötletet gyűjteni?

Nem így működöm. Néha felugrik valami a Facebookon… Sajnos elég sokat „élek” ott, de amiatt jó, hogy rengeteg barátom lett. Vadidegen jó embereket ismertem meg, akikkel valamiért bejelöltük egymást, vagy közös csoportban vagyunk. Beléptem szójátszó csoportokba is, szeretem csűrni-csavarni a szavakat. Sokszor nem is akarom, csak úgy maguktól csűrődnek. Némelyiket, ha elég jónak találom, kiírom a Facebookra. Lényeg az, hogy ott szoktam látni mindenféle padlás- meg sufni-leleteket, és azokból vásárolok néha. Van egy-két kedvenc ócskásom Budapesten, az egyik például olcsóbban odaad nekem mindenfélét, mert tudja, hogy művész vagyok, aki ilyen régi tárgyakból alkot. Olyan is volt, hogy kellett nekem valami és megszerezte.

2016-ban 56’-os téma volt, találtam hozzá egy MDP párttagkönyvet 500 Ft-ért. Nagy Imre tiszteletére csináltam egy hommage-t, és a régiségbolt kirakatában megláttam egy 1956-os újságlapot a Szabad Nép egy példányából, amelyben benne volt Kádár János és Nagy Imre beszéde egymás mellett. Senkinek nem adta oda a kereskedő, csak nekem, a művemhez. Úgyhogy a konyhaszekrényfiók hátuljába, ami a munka alapját képezte, azt tettem. Szeretek eredeti tárgyakat használni, nem sajnálok se régi bélyeget, se régi pénzt beleragasztani a képeimbe.

El is tudja adni a műveit?

Nem rendszeresen, de előfordul. A kiskőrösi Petőfi Kortárs Gyűjtemény és az Első Magyar Látványtár is vett művet tőlem. Néha ismerősök is. A barátaim inkább rendelnek tőlem, úgy, hogy megmondják, mit szeretnének. Reklámgrafikusként megszoktam, hogy alkalmazott művész vagyok. Készítettem így homokképet megrendelésre József Attila verssoraira, meg egy tükör-visszakaparásos József Attila-portrét a Medáliák ihletésére: több rétegű üveg és még ki tudja, mi van benne, József Attila horoszkópjától kezdve minden. „Ragyog a zöld gyík, sorsom keresi,/ zörget a búza: magvát kiveti” – valahogy így van.

Nem tudok megjegyezni verseket, még az Anyám tyúkját se tudom pontosan. Arra is alkottam egy művet, most is itt van az Érdi Galériában. Aszódon a Podmaniczky kastélyban volt egy Petőfi 200 fesztivál, és mivel az egyik Hrabal Asztaltársasági tag ott az alpolgármester, és benne van a Petőfi Társaságban is, ismerjük egymást. Így meghívott az eseményre, hogy egy kisebb irodalmi, főleg Petőfi témájú tárlatot rendezzek a műveimből. Ezért készítettem sebtében még három Petőfi hommage-t erre a kiállításra is.

Azt mondja, nem tartozik semmilyen irányzathoz, de azért a dadát nem tagadná meg, ugye?

Nem, dehogy. Sajnos annak idején kimaradtam a Vajda Lajos Stúdióból, akkoriban még nem voltam elég dada. Igaz, már akkor is csináltam ilyen poénos tárgyakat, csak még nem tudtam, hogy az ilyeneket assemblage-nak nevezik, amit ugye a dadaisták „találtak fel”. A két legjobb művem ebben a műfajban – Radnótiról és József Attiláról – 1985 körül született. Aztán 36 évesen kiöregedtem a Fiatal Művészek Stúdiójából is, ahol akkoriban részt vettem az éves Stúdio kiállításokon. Egyébként nemrég (2016-ban), a 100 éves a dada kiállításon részt vettem a Vajda Pincében, Szentendrén.

Az ilyen alkalmakra jelentkezni kell vagy hívják?

Van, amire hívnak, máskor jelentkezni kell. Most azért kicsit kilógok azok sorából, akik megfelelnek a mostani irányelveknek. Már valószínű, hogy Munkácsy-díjat sem fogok kapni, amit a kortársaim legtöbbje már megkapott. 20 évig nem is voltam benne a művészeti életben, amikor reklámgrafikából tartottam el a családomat. Pedig fiatalon én kaptam először média műfajban Derkovits-ösztöndíjat egy animációs filmre. Addig mindenki szobrász, grafikai és festmény munkákkal pályázott.

Én voltam az első, aki filmötlettel állt elő: egy háborúellenes Stefan Zweig novellával. A Noé harmadik galambja alapján készült a film. A Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon 1988-ban elsőfilmes díjat kaptam érte. Előtte még a főiskolai pályázatokra is csináltam festmény animációkat József Attila, Bartók Béla, és akkoriban Marx témára. Nyertem is velük amatőr fesztiválokon, például a Marx-filmemért Odesszában megkaptam a legjobb magyar film díját. Ez nagyon régen volt.

Amikor van egy pályázat vagy egy felkérés, hogyan alakul ki, hogy milyen formába önti az ötletét?

Ami akkor éppen eszembe jut, a szerint haladok. A legutolsó Petőfi pályázatra például egy kollázst csináltam – az is itt van most Érden -, aminek az a mottója: „Az idő igaz,/ S eldönti, ami nem az” (Voltak fejedelmek c. vers). Megjelenik rajta sokféle dolog: kopjafák, eldőlt obeliszk, és Petőfi mellén a kokárda közepén működő óra ketyeg. 2021-ben meghívtak Vászolyba kiállítani, ahol a Semjén-féle Vadászati Világkiállításra reagáltam a magam módján: én a Vadászati Vidám Kiállítást rendeztem, trófeákat, zsákmányokat és vadászati témákat groteszk módon ábrázolva. Ezekből ide csak kettőt hoztam, a Minotaurusz trófeát és a Vadászkutyabajt.

„Az idő igaz,/ S eldönti, ami nem az” – Petőfi a hatalom múlandóságáról

Úgy látom, a mostani kiállításnak nincs tematikája, ugye?

Nincs, igazából a gondolati párhuzamosságokat akartuk kiemelni Hollai Krisztina és az én műveim között. A műveinket tartalmi, formai vagy valami motívum alapján párba állítva rendeztük a kiállítást.

Érdekes, szinte minden művében megjelenik valamilyen formában a transzcendens és a humoros.

Humor nélkül nem tudnék élni. A groteszk hajlam régóta bennem van, már az általános iskolában is Homi-huminak hívtak. Aztán egy ideje teljesen elmentem a groteszk felé. De nem erőltetem, nem szeretnék mindent viccesre venni. A Fábry Showba nyilván a groteszk műveim miatt hívtak meg, bár állítólag az ötletet a béka-gyűjteményünk adta eredetileg, amelyben a műanyag játékoktól a Zsolnay kerámiáig minden volt, ami béka.

Miért éppen béka?

Gyerekkorom óta szeretem a békákat és a gyíkokat. Van egy 30 éves leopárd gekkónk, még Érdre költözésünk előtt (1993) egy hüllővásáron vettük Pesten.

Szereti Érdet?

Természetesen! Eredetileg lágymányosi gyerek vagyok. Egy ideig Rákoskeresztúron éltem lakótelepen, majd Pestújhelyen, onnan jöttünk ide. Imádom az Érden-kertemet. Pont 30 éve élek itt. Életem legnagyobb részét ezen a helyen töltöttem. Így már mondhatom, hogy az első és egyben az utolsó otthonom.

Fotó: Kling József

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email