Bauer Barbara közel húsz évig dolgozott a Malévnél, kezdetben légiutas-kísérőként, 2007-től krízismenedzserként. Légikisasszonyok című regényét, ami 2012-ben jelent meg, még személyes tapasztalatai inspirálták, a mű később trilógiává nőtte ki magát. Bő tíz év alatt mintegy húsz regényt írt, melyek hol a jelenben, hol a múltban játszódnak, különféle történelmi, politikai és társadalmi színtéren. Van olyan könyve, amit családja története ihletett, de írt misztikummal átszőtt regényt is egy apáról és a fiáról. A székelyek és a felvidéki magyarok sorsával, viszontagságaival is foglalkozik, és könyvet írt Ocskay László századosról, aki 2500 embert mentett meg a nyilasok golyóitól. Egy másik történelmi regényének főhőse a műveltségéről és jótékonykodásáról ismert Wenckheim Krisztina grófnő.

Az írónő szeptember 6-án Érden járt a Csuka Zoltán Városi Könyvtárban. Mesélt a könyveiről, az alkotó folyamatról, arról, hogy a főhősei életében fontos eseményeket ő maga is megszervezte és átélte, hogy hitelesen írhasson róluk. Ezért végzett el például egy pék szakmunkásképzőt. Kiderült az is, hogy nagyon fontosnak tartja a generációkon át öröklődő sérülések felismerését és gyógyítását. Többek közt erről, illetve a női szerepekről, az önmagunk működésére való odafigyelésről beszélgettünk az író-olvasó találkozó után.

A találkozón sokat beszéltél a családodról, nagymamádról. Fontosak számodra az általuk közvetített női minták?

Ötvenéves vagyok. Ez egyrészt riasztó szám, hiszen nagyon optimista becslésekkel is már elmúlt az életem fele. Másrészt úgy érzem, most már életem azon stádiumába értem, hogy ráérek hátradőlni és magamra figyelni. Rádöbbentem, milyen meghatározó a család női vonala, milyen lenyomatokat hagynak az utódaikban, és ha nem ismerjük a történetüket, sokkal nehezebb lesz az út saját magunkhoz. Ugyanis hiába éljük a saját magunk életét, a női mintákat hozzuk és továbbadjuk. Csak mi, a saját életünkben változtathatunk ezeken az örökölt és torzult mintákon, hogy az utódaink már ne találkozzanak ezekkel.

A regényeidben erre konkrét példa is van?

A most megjelenő Vörös posztóban igen. A főszereplő egy megrázó orvosi diagnózis után értetlenül áll azelőtt, miért sújtott le rá így az élet, hiszen jól él, boldog, kiegyensúlyozott. Később aztán, mikor elkezdi mélyebben vizsgálni önmagát, az életét, rádöbben, mennyi minden van a hátizsákjában…

Nagyon sokféle női sorsot formálsz meg.

Igen, de valamennyire mindegyikben benne vagyok. Nagyon sokat foglalkoztatott az a kérdés, hogyha az ember nem tudja, hová is született, vajon hogyan és mire nő fel. Erről szól Az élet hangja című könyvem. A holokauszt idején kimenekítenek egy csecsemőt, aki más vallásban, kultúrkörnyezetben nő fel, és azt ábrázolom a regényemben, ez hogyan hat rá. Egyáltalán nem vagyok érintett ebben, mégis azok a kapaszkodók, amelyek a könyvben szereplő testvérpár életében megjelennek, a sajátomban is jelen voltak. Ami a sokféleséget illeti, voltaképp a gyökerek ugyanazok: mindannyiunkra ugyanaz van hatással. A szüleink viselkedése, a párválasztás, a környezet, az önmegvalósítás. Mindnyájan ugyanazokra a dolgokra fókuszálunk, csak a hangsúlyok mások, és ki ebben sikeresebb, ki abban. De örömeink és problémáink ugyanazokon a köríveken futnak.

Melyik általad megformált nőalak a kedvenced?

Wenckheim Krisztina. Lehetett volna egy elkényeztetett, gazdag úrilány, de neki olyan világlátása és értékrendje volt, ami példaértékű személyiséggé tette. Ráadásul – hangozzék ez bármilyen furcsán – végig fogta a kezemet az írás során.

Kedvenc irodalmi nőalakod is van?

Újabb és újabb fantasztikus könyveket olvasok, de még mindig a Tövismadarakban megformált anya a kedvencem, és ez már valószínűleg így is marad. Volt idő, amikor olyanra növesztettem a hajamat, mint az övé, és hasonló frizurát fésültem, hátha akkor át tudom érezni őt. Az eszmei és fizikai tartás példaképe. Ahogy csendben tud maradni és megfigyelni a dolgokat maga körül.

Az író-olvasó találkozón említetted, hogy elvégezted a pékiskolát, elmentél családállításra, hipnózisra, és megcsináltál egy könyvkötő tanfolyamot is – mindezeket egy-egy könyv kedvéért, amin éppen dolgoztál. Ezek az élmények, gondolom, nemcsak a regényeidhez, hanem a személyiségedhez is hozzáadnak, viszont hatalmas idő- és energiabefektetéssel járnak – hogy az anyagiakról ne is beszéljünk.

Mindig szükségem van ezekre a személyes élményekre, beszélgetésekre. Másfél-két év alatt készül el egy könyvem, és bizony előfordul, hogy költök is rá. Például amikor elutaztam Erdélybe, hogy a saját szememmel lássam azokat a fákat, amelyekről írni akartam. Vagy kimentem Kassára, hogy elmehessek a Horthy-féle repülőakadémiára. Bekönyörögtem magamat, hogy végigmehessek a folyosón és halljam a lépteimet, mert tudtam, hogy az egyik szereplőm is itt jár majd. Ezek a hangulatok nekem kellenek ahhoz, hogy írni tudjak róluk.

Az aktuálpolitikának van szerepe az írásaidban?

Nagyon távol tartom magam tőle. Úgy vagyok ezzel, hogy csak akkor kritizálok valamit, ha tudok rá megoldást. Márpedig egymagam nem változtathatom meg a világot. Csak belemondani az éterbe, hogy mi nem jó, ez nem az én asztalom.

Hamarosan megjelenik a legújabb könyved. Mit tudhatunk róla?

Már említettem az imént, ez a Vörös posztó. Egy ötvenes nő szembesül azzal, hogy meg kell állnia és körül kell néznie maga körül és önmagában is, hogy folytathassa az életét. Az ötvenedik születésnapja táján kapott orvosi diagnózis ugyanis világossá teszi, hogy az ötven év nem feltétlenül az életének a fele, hanem lehet, hogy a vége – hacsak nem változtat. Mert hála Istennek még van ideje arra, hogy ezt megtehesse. Önmagunk hagymahéjainak lebontása viszont nagy meglepetésekkel jár.

És nagy megrázkódtatásokkal is.

Ezt személyes tapasztalatból tudom. Én is kaptam tavaly egy olyan diagnózist, ami nagyon odavert. Műtéttel és változtatással jöttem ki belőle. Az én, illetve a nagyszüleim történetében nem voltak ugyan olyan történelmi traumák, mint a regényben ábrázolt nőalaknál, de nekem is oda kellett figyelnem arra, mit fojtok, fojtottam el önmagamban, mi az, amit mindig csak lenyeltem, elodáztam, nem néztem vele szembe. Pörögtem, pedig az élet küldte a jeleket, hogy meg kéne állni. Voltak testi, érzelmi jelek, olyan félelmeim, amelyeket nem tudtam hova tenni. Aztán egyszer csak megállított az élet, és zúdult rám minden.

Van-e még sansz a változásra, változtatásra ötvenévesen?

Hát persze, sőt, most van erre lehetőségünk. Ez ugyanis az a bölcs életszakasz, amikor az ember megnyugszik, és tudatosan végiggondolja a vele történt dolgokat. Harmincévesen ez még szinte lehetetlen. És ha szerencsénk van, még kedvezőtlen orvosi diagnózis, vagy magánéleti krízis sem kell hozzá, hogy megálljunk a mindennapok rohanásában. Tehát van változás, sőt, muszáj is, hogy legyen. Különben feladjuk.