A tűző nap sem szegte kedvét a zsibvásározóknak: még délben, a nap legmelegebb időszakában is sokan sétálgattak a virágpiacon, ami ezen a szombaton zsibvásárrá alakult: a fém egér tortaformától a régi diplomán át a golffelszerelésig volt itt minden, mi szem-szájnak ingere.

„Több ilyen alkalom kellene. Annyi ruha gyűlt össze otthon, és nincs hova elvinnem. Nagy nehezen elajándékoztam, de milyen jó volna, ha lenne hol eladni” – mondta mosolyogva az egyik árus. Nem szokott árusítani sem a neten, sem más alkalmakkor, most jött először, és elégedetten távozott – a helypénz sokszorosát árulta ki.

„Lakberendezési, dekorációs tárgyakkal, apróságokkal érkeztem. Lecserélem az otthoni készletet. Bolhapiaci áron adok mindent, így aztán van rájuk kereslet. Szeretnék kijönni máskor is, lehet, akkor megpróbálkozom ruhaneművel is. Ez a mai alkalom a próba volt” – mondta a szomszédos placcon üldögélő Viktória.

„Nagyon jó ez a kezdeményezés. Nekem nincs arra időm, hogy egyenként feltöltsek mindenfélét a netre. És ahogy nézem, mindenfélét visznek, úgyhogy legközelebb még többet hozok. Persze, ilyenkor mi is vásárlunk, a férjem vett valami dísztárgyat, én pedig egy szép virágot” – nevetett.

Nem messze tőle vadonatúj, márkás bőrcipőket és légkeverős fritőzt árult egy asszony. „A cipőket az interneten keresztül rendeltem, sosem hordtam őket, mert nem jók a lábamra. Nem küldtem vissza, gondoltam, eladom. De olyan keveset kínáltak érte, hogy inkább elajándékozom. A fritőzzel is így vagyok: huszonötezerért vettük, egyszer használtuk, tízezer alatt nem szeretném odaadni. Volt, aki ötöt kínált érte, de annyiért nem” – rázta a fejét Zsuzsa, aki garázsvásárt is szokott rendezni otthon.

Ő maga vásárolni nem szeretett volna. „Szentül megfogadtam, hogy semmit. Butaságom története itt fejeződött be” – mutatott a vadonatúj, márkás cipőkre.

Kilenc-tíz óra között volt a legnagyobb az érdeklődés – akkor még nem volt annyira meleg -, és a vásárlók vittek mindent – legalábbis az általunk megkérdezett árusok nem tudtak kiemelni egyetlen slágerterméket sem. Ami kevésbé volt kelendő, az talán a cipő, pedig az sem volt drága.

„Nálam a ruha és a cipő egyáltalán nem megy, egy mellényt adtam el. Sajnos, több esetben a méret nem stimmelt. Eladtam viszont egy babakocsit és egy szánkót, és a majomkenyérfáimat is sokan viszik. Ötszáz a kicsi, ezer a nagy” – mutatott a cserepes növénykékre egy asszony.

És ha már árak: általános következtetés nehéz lenne levonni, hiszen az ár minden placcnál változó volt, de néhány példát említenék. Egy újszerű, a boltban több ezer forintba kerülő övet vásároltam háromszáz forintért, jó állapotú könyveket, igényes bizsukat láttam ötszázért, de kisméretű, márkás hátizsákot (igaz, teljesen újszerűt)  például hétezer forintért vehettem volna.

Persze, nem csak a filléres holmikra volt kereslet. Volt, aki quadot vásárolt a zsibin. Egy idős úr árulta, aki használt holmikkal foglalkozik, és a golffelszereléstől a cefrés hordón át a kis szobrokig számtalan féle-fajta árut kínált. „Nézze, itt egy régi oklevél. Vasárnap viszem is budaörsre, majd megveszik a gyűjtők” – mosolygott. Nála a cefrés hordókra volt a legnagyobb a kereslet.

Egy idős házaspár újdonatúj zuhanycsövet vásárolt nála. „Mi is vettünk valamit, ne menjünk haza üres kézzel” – nevetett az asszony.

A zsibvásárra nemcsak Érdről látogattak el, hanem a környékbeli településekről is, sőt, még Szigethalomról is – az internetnek köszönhetően sokfelé elterjedt az érdi bolhapiac híre. És a rendezvény egyre népszerűbb: az árusok és a vásárlók is örülnek a lehetőségnek. Jó volna gyakrabban megrendezni – említették többen is.

Remélhetőleg kívánságuk meghallgattatik, és ősszel ismét lesz zsibvásár az érdi piacon. Igény láthatóan van rá.