Vajon milyen lehet egy ódon kastélyban felnőni? Fényűző és kényelmes – gondolhatnánk. Igen, a kastélyoknak voltak pompás korszakai is, aztán a múlt század ötvenes éveiben nagyot fordult a világ: az államosítást követően ezek az épületek többféle funkciót kaptak, volt, ahol idősotthon, másutt nevelőintézet működött a régi falak között.

Érden sem volt ez másképp: az ófalusi épületbe az otthon nélkül maradt családokat költöztette be a tanács.

Így került a Szapáry-kastélyba (amelynek történetéről bővebben itt írtunk) Sándor Istvánné Banó Ilona is a szüleivel.

Édesapja és édesanyja nem erről a vidékről származott, évekkel korábban a jobb megélhetés reményében költöztek Érdre. Albérletben éltek, az apa kanász volt, a gát oldalában – akkoriban Micsurinnak hívták azt a részt – legeltette a disznókat. Később súlyosan megbetegedett, lebénult, nem tudott már dolgozni, a felesége így napszámba ment.

A tanácstól kaptak két szobát „a Kalotban” – így nevezték lakói a kastélyt, ahol korábban, az 1940-es évek elején a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete működött.

Ica néni 1944-ben született, öt-hat éves lehetett, amikor a Kalotba költöztek, de még élénken emlékszik a szobák elrendezésére. Mikor meglátogattam, egy rajzot tolt elém, ami a kastély homlokzatát ábrázolta.

„Az épületnek két szintje volt, legalábbis az egyik oldalon, és egy-egy folyosóról nyíltak a szobák. Már akkor is volt olyan része a kastélynak, amit nem tudtunk használni, mert romos volt. Mi kezdetben az emeleten laktunk” – magyarázta az idős asszony.

A nagybeteg édesapa és a napszámba járó édesanya két szobát kapott. Icának volt több testvére is, de ők már kirepültek, így hárman éltek együtt. Fürdő, konyha nem járt a két szobához, ahogy más családoknak sem.

Villany nem volt, petróleumlámpával világítottak. A szobában a sparhelten főztek, lavórban fürödtek, vizet az artézi kútról vettek (a mai Szent Mihály kútról), a vécé pedig odakint volt, pottyantós, persze. „A vizet lehűtöttük, akkor nem volt az a kénes íze, szaga, így ittuk” – emlékezett vissza.

A kislány sok időt töltött a négy fal között, ő ápolta beteg édesapját. Így aztán, bár sok gyerek volt rajta kívül a kastélyban, ünnepnek számított, amikor le tudott menni játszani hozzájuk. Iskolába sem járhatott, írni, olvasni nem tanult meg. Tizenkét éves volt, mikor édesapja meghalt, ekkor elment napszámba. „Nem kaptam persze annyi fizetést, mint a felnőttek” – tette hozzá.

Ica évtizedekig élt a kastélyban, csak a 70-es években költözött el, amikor a Nagy Lajos utcában megépültek az önkormányzat szociális bérlakásai, és ezekből az ő családjának is kiutaltak egyet. Most már Érdligeten él, az egyik gyermekénél, egy szép nagy családi házban, de a kastélyra nagyon jó szívvel emlékszik vissza.

„Mikor kiürült a kastély, elhordták a téglákat a környéken élők. Rossz volt látni, hogy megsemmisült, és odalett az a szép épület. Igaz, gyerekkoromban sem volt már olyan jó állapotban: egy helyen leszakadt a folyosó, ezért is költöztünk le aztán az emeletről a földszintre. A tanács nem foglalkozott az épülettel, fokozatosan ment tönkre. Át is tettek innen sok családot a cselédházba” – fűzte hozzá.

Cselédházon a gazdatiszti házat értette, amiből – mint mondta – abban az időben kettő is volt – állatokat is tartottak benne -, mostanra azonban már csak egyetlen ház áll a dombon.

Icáékat, mikor menniük kellett az egyre romosabb kastélyból, nem a gazdatisztibe költöztették.

„Egy nagy pincerészt kaptunk, ami nem a kastély alatt volt, hanem mellette. Jó tágas helyünk volt. A férjem – mert addigra már férjhez mentem, és a hatból öt gyermekem ide született – falakat húzott fel, így leválasztottuk azt az egy helyiséget. A tanács meg kimeszelte. Nem, nem volt sötét, nyáron ki lehetett tárni az ajtót, és télen se volt annyira vészes, hiszen fehérre voltak festve a falak.

Hogy szerettünk-e itt lakni? Muszáj volt szeretni. Nem volt más.

Most, Szent Iván-éjkor eljöttünk megnézni a romokat, meg polgármester úr vezetésével a pincét. Akkor kerestük a mi pincénket is, de a bejáratot belepte a bozót. Nem baj, felmegyünk majd máskor, és talán megtaláljuk.”

Ica sok emléket felidézett a kastélyban töltött gyermek- és asszonykorából. Például azt, amikor ’56-ban a hegyen felrobbant a lőszerraktár, és hatalmasat szólt…

„Mindenkinek le kellett vonulnia a nagy pincébe, ahová egyébként be sem tehettük a lábunkat. Most megint lemehettem, körülnézhettem. Nagyobbra emlékszem gyerekkoromból. Apukám annyira beteg volt, hogy nem jött le velünk. A nővérem volt vele, nem esett bajuk. Aztán, még ’56-ban apukám meghalt, de nem a forradalom, hanem a betegsége miatt.

Az volt a rossz a kastélyban, hogy le kellett menni a vízért. Akkoriban a termálfürdő helyén cukrászda működött, meg mozi. Mikor már felnőtt voltam, sokat jártunk oda a gyerekekkel. Nyáron meg lejártunk fürdeni a Dunára, a gátőrház után kialakított strandra. A férjem akkor a folyó túloldalán dolgozott, megbeszéltük, hogy ekkor és ekkor kiállunk a partra, és a víz két oldaláról beszélgetünk. Jól értettük egymás szavát.

Kilátás a Sánc-hegyről a Dunára

Feljártunk a Sánc-hegyre is. Emlékszem, korábban volt ott egy kilátó. A kápolnához is gyakran felmentünk, anyósomékhoz úgy volt rövidebb az út. A gyerekek is sokat mentek oda, onnan nézték az augusztus 20-i tűzijátékot.

Egyszer elindultam a kisleánnyal – a dédunokámmal -, hogy megnézzük. De sok volt az ugatós kutya, visszafordultunk.

Ismertük jól Ófalut. A Beliczay-házban lakók például állatokat tenyésztettek, és ha jött az ár, felköltöztették őket az emeletre, hogy el ne pusztuljanak.

Télen nagy hidegek, havak voltak. A tüzelőt az erdőben szedtük. Meg kellett keresni az erdészt, nála kellett fizetni a batyu fáért. Jegyet kaptunk, azzal tudtuk igazolni, hogy nem loptuk a rőzsét. Édesanyám gombászott az erdőben, édesapám halászott a Dunán, fogott is jó sokat.

A nagylányomnak is vannak emlékei a kastélyról. Mikor kicsi volt, a szellőzőrácson át folyton ledobálta a szandálját. Volt egy néni, ő őrizte a kulcsot, lement és felhozta nekem.

Hogy miért őrizték? Hogy ne tegyék tönkre. Volt, hogy krumplit hordtak oda, meg gombát termesztettek. Akkor persze még állt a kastély.”

Kérdeztem, hogy emlékszik-e, mikor pusztult el az épület. Ilonka szerint a nyolcvanas években még megvolt valami fal, sőt, a rácsos kapu is. Bár sokáig Lepsényben élt a második férjével, vissza-visszajárt oda, ahol olyan sok évet töltött.

Sajnos, nem maradt fent egyetlen fénykép sem abból az időből, amíg a kastélyban élt a családjával. Sem róla, sem az épületről.

„Csak az emlékezetem őrzi. Lehet, én vagyok az utolsó… Nem hiszem, hogy túl sokan lennének ma Érden, akik ott éltek. Szétszóródott már mindenki.”

Ilonka nemcsak emlékszik, hanem tovább is adja a történeteit, ahogy a lányai is az övéiket. Ráhagyják a fiatalabb nemzedékre. Kívánjuk, hogy Ica még sokáig járja a kastélydombot a dédunokájával és mesélje a régmúlt idők történeteit.