Van, mikor az élet úgy fordul, hogy az ember a gyerekkori álmai nyomába ered, anélkül, hogy tudná, mi űzi-hajtja. Valahogy így lett végül Dr. Gyarmati János, a Néprajzi Múzeum régésze inka romok kutatója.

1983-ban elolvasott egy tanulmányt, amely arról adott hírt, hogy előkerültek egy bolíviai településhez kötődő, csaknem 450 éves per iratai. Furcsa ügy volt: indián földtulajdonosok szerették volna visszakapni a földjeiket a spanyol hódítóktól, akik szolgálataik jutalmául kapták azokat.

Akkor már nem egyszerűen lemészárolták őket válaszképpen a spanyolok, hanem végigvittek egy éveken át húzódó pert – amit persze az indiánok nem nyerhettek meg. Legtöbbet a történettudomány nyert ezzel a perrel, mert fény derült egy addig a feledés homályába merült Paria nevű településre, és az inka birodalom gazdasági irányításának rendszerére.

„Ez Bolívia középső része, ahol a kutatásaim zajlanak azóta is – magyarázza Gyarmati János -, a spanyolok 1535-ben tették be ide a lábukat. Két fontos vezetőjük volt: Francisco Pizzaro, a fővezér, és Diego de Almagro, az alvezére, akik szerződést kötöttek Peru meghódítására.”

„Almagro vitte a spanyol királynak a zsákmányt és az adót, így kimaradt a nagy harácsolásból. Hogy mégis jusson neki valami, Pizarro átengedte neki a Cuzcótól délre eső feltáratlan területeket. Ő volt az első európai, aki a Titicaca-tótól délre – néhány száz spanyollal és az inka uralkodó család egyik tagja által vezetett indián csapattal – behatolt végtelen bolíviai magasföldre, az altiplanóra.”

„Fölfedezte többek között az Atacama-sivatagot, és hogy csapatának biztosítsa az ellátást, megalapította Bolíviában – egy korábbi inka tartományi központban – az első spanyol települést.”

A két vezérnek a telhetetlenség lett a veszte: 1538-ban összevesztek a mesésen gazdag inka főváros, Cuzco birtoklásán, Pizarro börtönbe vetette és megfojtatta Almagrót, akinek a fia 3 évvel később bosszút állt.

Fiatal régészként, Gyarmati Jánosnak tehát ez a Cochabamba-völgyben hajdan virágzó gazdasági-logisztikai központ keltette fel az érdeklődését, és tette egy életre elkötelezett Latin-Amerika-kutatóvá. Bolíviában ez a több 100 km² területű völgy – kedvező mezőgazdasági adottságai miatt – értékes jutalom lehetett a spanyol konkvisztádorok számára, és nem véletlenül nem akarták hagyni magukat kisemmizni a helyiek sem.

„A per tanúvallomásaiban az indiánok elmondták, hogyan hódították meg a területet az inkák, és hoztak itt létre egy speciális állami birtokot – folytatta a régész. – Még az eredeti lakosságot is kitelepítették, hogy a helyükre 14 ezer telepest hozzanak. Az állami birtok feladata az volt, hogy kukoricát termeljen a hadsereg és az államapparátus számára.”

Igen ám, de mi van akkor 1983-ban, ha egy pályakezdő magyar régész azt mondja: engem érdekel, mi történt 450 éve a Cochabamba-völgyben?

Nos, egy bolíviai kutatásra a szocializmusban nyilván nem lehetett pénzt és útlevelet szerezni, és ma is nehéz. Azokba az országokba lehetett utazni, amelyekkel Magyarország kulturális egyezményt kötött. Például Kubába és Mexikóba.

Hogy mit tesz ilyenkor egy elszánt kezdő tudós? A hasonló érdeklődésű kortársai segítségével szerez Mexikóba ösztöndíjat, és néhány repjegyet. Végül is onnan már csak a szomszédos földrészre kell valahogy átevickélni.

A jó szerencsének köszönhetően 1985-ben sikerült egy csapatnak havi 100 dollár ösztöndíjat szerezni néprajzi és régészeti kutatásokra a mexikói Veracruzban. Mivel a környék  – totonák indiánok területén – akkor még régészetileg feltáratlan volt, bármilyen információ újdonságnak számított.

„Összecsomagoltam Érden, bejöttem Budapestre, és egyik útitársamtól megtudtam, hogy Mexikóvárosban előző nap súlyos földrengés volt, összedőlt a fél város. Na, most mit tegyünk? Végül elindultunk a repülőtérre, be is pecsételték az útlevelünkbe, hogy kiléptünk, majd a tranzitban jött a telefon a minisztériumból, hogy nem utazunk mi sehova.”

„Úgyhogy visszaléptettek minket Magyarországra, a csomagok elvesztek, és nem tudtuk, hogyan tovább. A szervezőnk ötlete volt, hogy próbáljunk meg egy orvosi segélyszállítmánnyal kijutni, ami sikerült is. A kevéske ösztöndíjunkból persze nem lehetett nagy kutatást csinálni.”

„Egy totonák faluban laktunk hatan egy házban, fejtől-lábtól aludtunk két összetolt asztalon, a magunk által főzött babot és rizst ettük helyi tortillával. A régészeti kutatásaim úgy zajlottak, hogy reggelente gyalog elindultam a faluból lelőhelyek után nézni, este pedig visszakapaszkodtam a vidék fölött több száz méterrel fekvő faluba.”

Aztán kétszer is sikerült még ösztöndíjat szerezni és folytatni a kutatást Mexikóban, de csak nem látszott, hogyan lesz ebből perui ásatás. Úgyhogy a második alkalommal Gyarmati János megszökött.

„1991-ben már lehetett vízumot kérni Peruba, és a magyarországi elindulás előtt vettem egy Mexikóváros-Lima repülőjegyet – meséli a régész. – Amikor az aktuális terepmunkánk véget ért, és visszatértünk a Mexikóvárosba – két nap múlva indultam volna Limába -, bekapcsoltam a tévét, és az első hír az volt, hogy száz éve nem látott kolerajárvány tört ki Peruban.”

„Megpróbáltam a maradék két napban oltást szerezni, és sikerült is egy kétkomponensű oltás első adagját beadatnom, de nem volt annyi eszem, hogy megvegyem a másodikat is, úgyhogy félig beoltva indultam útnak.”

„Quitóban kiszálltam a limai gépből, mivel akkor még Ecuadorban nem volt kolera. Míg arra vártam, hogy csillapodjon a járvány, könyvtárba jártam és anyagot gyűjtöttem a doktori disszertációmhoz. Mire Ecuadorba is megérkezett a kolera, megszereztem a második oltást, felszálltam egy buszra, és Quitótól elbuszoztam Limáig.”

„Enni nem nagyon mertem, a fertőzésveszély miatt. A Machu Picchuig nem jutottam el, viszont Túcume romvárosában megkerestem az ottani ásatás vezetőjét, hogy egy magyar régészeti kutatási módszerre felhívjam a figyelmét, hátha lát benne fantáziát az inka építmények kutatásához.”

Szinte a csodával határos, de a fiatal régész elérte, hogy az oslói Kon-Tiki Múzeum igazgatója Budapestre jöjjön tárgyalni, majd lehetőséget kapjon résztvenni a korszak világhírű kutatója, Thor Heyerdahl túcumei ásatáson.

Az 1990-es évek eleje még javában a terrorizmus ideje volt Peruban – a Fényes Ösvény nevű terrorszervezet naponta robbantgatott, és a közbiztonságról sokat elárul, hogy a kutatócsoport felszerelését a légitársaság őrzött limai raktárában fosztották ki.

Ez behatárolta a kutatások eredményességét is, viszont a légitársaság biztosított két repülőjegyet egy következő évi kutatáshoz, amikor végre eljuthatott a Cochabamba-völgybe, hogy előkészítse későbbi kutatóprogramját.

A Cochabamba-völgyben 1995-97 között folytatott ásatások eredményéből Gyarmati János könyvet írt, amelyben aprólékosan leírta, hogyan nézett ki a vidék legfontosabb inka települése és az inka birodalom egyik legnagyobb elosztó raktárbázisa.

Közel kétezer épület állt itt egymás mellett, még az űrből is láthatók. A földtulajdonosok tanúvallomásai szerint a megtermelt javakat innen szállították tovább Pariába. Már csak azt kellett kideríteni, hogy az merre is terült el.

A tudományos megérzés mellé ismét kellett egy kis szerencse is ahhoz, hogy Gyarmati János legyen az a régész, aki a világon elsőként felfedezte egy régi inka város, Paria romjait.

„Az egyik terepmunka alatt, arra gondolva, hogy most kell körülnéznem, hiszen nem tudok ide bármikor visszajönni, elmentem egy Oruro nevű városba – emlékszik vissza. – Ez az Altiplano (vagyis a Bolíviai magasföld) vonulatán helyezkedik el, La Paztól mintegy 200 km-re délre, 3800 m magasan.”

„Ott felszálltam egy buszra, jegyet váltottam közelben fekvő Paria nevű faluba. A busz az onnan három km-re fekvő hévforrásnál létesített fürdőnél tett ki. Egy órán belül megtaláltam Paria maradványait, ugyanis az inkák is a hévforrás mellett építették fel saját városukat.”

A régész még nem lehetett biztos benne, hogy Pariát találta meg, de a hatalmas feltáratlan lelőhelyet szinte elborították az inka kori cserepek. Mivel az egész vidék lakatlan volt, egészen a múlt század elejéig, tehát nem építettek rá új várost, szinte a felszínen hevertek a tárgyak.

„Nem találtam rá magyarázatot, de itt a szokásos masszív faragott kövek helyett egy méter magasságig vályoggal kevert folyami kövekből építkeztek. Ezeket pedig, miután a települést elhagyták, elmosta az eső és a szél. Én már csak enyhe dombokat, kősorokat találtam, száraz, füves-bozótos növényzettel borítva, és alattuk négyzetméterenként több száz cserepet.”

„A település jelentőségét mutatja, hogy az egyik 16. századi spanyol krónikás szerint az inkák uralkodói pihenőházat és a Naptemplomot is emeltek ott.”

Ott állt egy fiatal régész, lábainál az Inka Birodalom egyik legfontosabb tartományi központja, minden Latin-Amerika-kutató álmainak netovábbja. Ragyogó kezdés volt – egy életre elég tudományos kihívás.

Aki kíváncsi a részletekre, az a Magyar Földrajzi Múzeum Múzeumok Éjszakája programsorozatának keretein belül személyesen a kutatótól hallgathatja meg a folytatást, június 24-én.