Stiblo Anna nevét Érden muzsikaszó öleli körül. Tíz évig a Lukin László Zeneiskola magánénektanára és igazgatója volt, kórusokat teremtett – és aztán ezek a kórusok tartották őt egyben, amikor az élet úgy megtaszította, hogy kapaszkodóra volt szüksége.

Zenész gyökerei az Orosházához közeli Szentetornyára vezetnek. Anna apai nagymamája a falu tanító nénije, dalos pacsirtája volt, aki gyönyörűen citerázott is, a nagypapa pedig hegedült.

„Karácsonyra vártak a szüleim, és egy hónappal korábban a család a nagyszülőkhöz utazott. A vonat zötykölődése azonban nem tett jót anyámnak, és mire az orvos megérkezett, megszülettem burokban. Ez nem jelenti azt, hogy burokban is éltem, megrángatott az élet, de valahogy mindig talpra tudtam állni” – meséli Anna.

A család Budapesten élt, és mivel a kislány szépen énekelt, szülei beíratták a zeneiskolába. Hat évig tanult zongorázni. Tanára, Károlyi Pál zeneszerző volt, ő beszélte rá, hogy képezze a hangját. Egy év magánének tanulás után felvételizett  a konzervatóriumba, s mivel már túl volt az érettségin, mindjárt a második évfolyamra.

Anna a négyéves szakgimnáziumot két év alatt végezte el. Közben mindvégig tagja volt az ország egyik legjobb női karává fejlődött Budafoki Kamarakórusnak, ahol egy idő után ő tartotta a kórusnak a hangképzést.

„Nagyon sokat köszönhetek annak a kórusnak: külföldi utazásokat, rádió- és lemezfelvételeket, és hogy szólistaként is gyakran felléphettem. A személyiségemből fakadóan nem vágytam az operaénekesi szólista karrierre, de azért kipróbálhattam a színpadot is. Svájcba szerződtem két hónapra egy kisebb szerepre. Bár jól éreztem magam a színpadon, éreztem, hogy ez nem igazán az én világom” – emlékezett.

Anna útja az énekes szólisták tanítása, a kóruséneklés és a kórusvezetés lett. Pályázat útján került az érdi zeneiskola élére. Bár Érd nem kiemelkedően „zenei” város, a zeneiskola – 500 fő körüli – létszáma eléggé stabil, és a szülők támogatására mindig lehetett számítani.

Akkor is, amikor 2010 körül az intézményt az ófalusi iskolába tervezték átköltöztetni. A szülők határozott kiállása végül megértette az önkormányzattal, hogy a városközponttól való távolság miatt sok gyerek számára lehetetlenné válna a zenetanulás. Így végül a terv nem valósult meg.

A Lukinnak sokáig nem volt kórusa. Egyik karácsonyra Anna összehozott a tanárokból egy kórust, amely ettől kezdve minden évben újra összeállt egy-egy mű eléneklésére. Az iskola 50 éves évfordulójának ünnepi hangversenyére az iskola tanáraiból és tanulóiból álló nagykórus megtanulta Händel Messiásából a Halleluja tételt. A koncerten az iskola zenekara működött közre.

Ez az élmény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a karácsonyi éneklés hagyománnyá vált, mára már a hangszeres tanszakok mellett kórus tanszak is működik. Anna annak a tanévnek a végén – családi tragédia miatt – nem vállalta tovább az intézmény vezetését.

„Hét évvel ezelőtt halt meg a fiam, két éve a férjem. Mindketten mások hibája miatt. A fiam balesetet szenvedett, akkor a férjem segített abban, hogy talpon maradjak, de arra már nem voltam képes, hogy az igazgatói posztért újra pályázzak. Aztán két éve a férjem is utána ment egy rutinműtétet követő kórházi fertőzés miatt.”

„A halála óta egyedül maradtam a 94 éves édesanyámmal és a 86 éves nagynénémmel. Talán az is segített, hogy túléljem a férjem elvesztését, hogy tudtam, szükség van rám. Művelem a kertet, amit csak tudok, megszerelek a ház körül” – teszi hozzá.

A munka, az együttesek, meg az a bizonyos belső erő segítette túl a válságos éveken. A burok, ami meg nem véd, de legalább összetart. Miután a zeneiskolából  nyugdíjba ment, a két amatőr énekkar vezetése jelentette számára azt a szakmai munkát, amely keretet adott ahhoz, hogy belül továbbra is áradjon a zene.

A Szirmok Nőikar és a Rozmaring Német Nemzetiségi Kórus tagjai zeneileg általában nem képzettek, a többség kottát sem tud olvasni, hallás után tanulnak. A közös bennük az, hogy lelküknek nagyon kell a zene, és szeretnek együtt lenni. Jó érzés nekik valami szépet adni magukból, színpadra lépni, jól esik a lelküknek a taps, a testüknek az éneklés.

„Az énekes légzés jót tesz a testnek – magyarázza Anna. – Egy asztmás tanítványomnak is segített, néhány év éneklés után felvették a zeneművészeti szakközépiskolába. Jól esik az éneklés az idősebbeknek is, akiknek már ilyen-olyan bajaik vannak. Nekik is azt a hangképzést tanítom, amellyel a tanítványaimat fejlesztettem a zeneiskolai órákon, és ezt nagyon szeretik. Sokat foglalkozom a légzés, a rezonancia és az artikuláció fejlesztésével. Nem elégszem meg azzal, hogy mindig ugyanazt a skálát vesszük, hanem ahhoz igazítom a beéneklést, amit éppen tanulunk.”

Nagyjából állandó mindkét kórus létszáma, a próbák időpontja pedig szent. Legfeljebb szüret vagy egyéb idénymunka idején maradnak ki néhányan, és alig várják, hogy jöhessenek. Az amatőr kórusok, amelyek nem kötődnek intézményhez, templomhoz, csupán pályázati pénzekből jutnak támogatáshoz. Saját befizetéseikkel is kiegészítik a kórusvagyont, így tudják finanszírozni a terembérletet, a ruhákat, az utazások költségeit is. Külföldi útra azonban nemigen jut. Az énekes kedvük mégis töretlen.

„Mivel az utánpótlás a 40-en, 50-en túli korosztályból jön, a Rozmaring kórusnak javasoltam, hogy a nagymamák hozzák el az unokákat. Nagyon szívesen foglalkozom gyerekekkel, sok kedves német gyerekdalt lehetne tanítani nekik. A pandémia előtt elindított nyári zenei tábor is lehetőséget kínál arra, hogy a hagyományokat tovább adjuk. A fesztiválokon, eseményeken többször kértek CD felvételt tőlünk. Eddig nem tudtunk adni, most a táborral lemezfelvételre is készülünk.”

A belül parázsló tüzet jól mutatja, hogy Anna három éve egy különleges hangszeren, stájer citerán kezdett tanulni. Nem könnyű, ahogy magyarázza, a jobb kéz egyik ujja a basszust pengeti, két másik az akkordokat, a hüvelykujj pedig a dallamot, míg a bal kéz ujjai a dallamhangokat fogják le. Szólódarabok mellett a kórust is lehet majd ezzel kísérni.

„A férjem nem volt zenész, de a német kórusban énekelt, és a férfikar titkára volt. Műszaki emberként mindig is szeretett volna zenélni. Vettünk neki egy hárfa citerát, kérte hogy tanítsam őt. Mindig itt ültünk, egymással szemben, és valahányszor előveszem a hangszert, mindig előjönnek az emlékek. Amikor a kórusokkal elkezdtem dolgozni, csak a hiánya nézett velem szemben onnan, ahol szokott állni.”

„Nehéz időszak volt. Szerencsére egy idő után képessé váltam rá, hogy a fájdalmat eltakarva megtaláljam minden napban, hogy miért szép. Végül is így kellene élnünk, nem? Abba kapaszkodni, ami jó. És mindig van valami jó. Most például innen, ahol ülünk, jó ránézni a paradicsom palántákra, látni, milyen szépen nőnek. És a lányomra, meg a kis unokámra gondolni, akikhez minden héten megyek.”