Csengeri Attila nélkül nincs Érden közösségi megmozdulás. Már csak azért sem, mert ezeket gyakran ő szervezi: a kerékpáros Érd Körbé-t húsz, a kocogós Szilveszteri Jótékonysági Futást tíz éve. Ezeken az eseményeken csaknem mindig ott van valaki, aki kevésbé látszik, mint ő, de aki nélkül ezek az események sem jöhetnének létre: a felesége, Marlyin Mónika. Öt gyereket nevelnek.

Attila érdi, Móni tököli, és 1998 nyarán félúton, a százhalombattai strandon találkoztak. Ha nincs a magas termet és a nevetős szemek, Móni talán nem állt volna meg a gyengécske csajozós szövegre („úgy hasonlítasz egy ismerősömre”). Mivel akkor még vonalas telefonja sem volt, a következő péntekre megbeszélt strand-randi kétesélyes volt. De mindketten ott voltak.

Az „együttjárás” 7 éve alatt Attila megjárta a katonaságot, Móni pedig néhány albérletről albérletre költözést anyjával és két testvérével. További három féltestvére nevelőotthonban nőtt föl. Móni az ötödik volt a sorban, lánygyerekként nemcsak a háztartást látta el, de gyakran az ügyeket is ő intézte. Szövetkészítő iskolába járt, később munka mellett esti gimnáziumba, majd pénzügyi számvitelt tanult, végül államháztartási közgazdász lett.”

„Nagyon imponált nekem, hogy ki akart törni az addigi életéből – meséli Attila. – Én kiegyensúlyozott középosztálybeli családból származom, ahol mindent megkaptunk, amire szükségünk volt. Budapesten a BVSC pálya mellett nőttünk föl, testvéreimmel mindennap sportolni jártunk.”

Amikor 89-ben kiköltözött a család a fővárosból, Attila sportolási lehetőségek után kutatott, és mivel a megszokott módon nem talált, kénytelen volt szervezni.

„Nemcsak a mozgás miatt volt fontos nekem a sport, hanem azért is, hogy bekerüljek itt is egy közösségbe. Mindig azt hallgattam, hogy ők az érdiek, én meg csak egy beköltöző, mégis én akarom megmondani, hogyan lenne jobb itt. Amire azt feleltem: jó, akkor csináljuk együtt!”

Attila épp az érettségi előtt súlyosan megsérült. Akkoriban ment a televízióban a Játék határok nélkül című nemzetközi vetélkedő. Minden ország minden hónapban más város versenyzőit állította csatasorba. Az érdi csapat – köztük volt Attila is – már a versenyre edzett a Batthyány iskola tornatermében, amikor leszakadt a kötél, és Attila matrac helyett vas rudakra zuhant.

A gerincnyúlvány törése lassan gyógyult, és a kerékpározáson, a gyalogláson és a gyógytornán kívül más sport szóba sem jöhetett. Ekkor találták ki – autós mintára – a kerékpáros tájékozódási versenyt, ami Tekergő néven több évig ment, és a Batthyány iskolában megszervezett kétnapos Sporthétvégét.

Sokat elárul egy párról, hogyan beszélnek magukról idegennek – következtetni lehet rejtett feszültségekre, dinamikákra. Attila és Móni kettőse olyan, mintha puzzle-t rakosgatnának ki együtt: a képhez ki-ki hozzáteszi a magáét.

„Kigondoltam, hogy mivel strandon ismerkedtünk meg, a lánykérésnek is ott kell történnie: Hajdúszoboszlón. Csakhogy március volt, és éppen leszakadt a hó, úgyhogy a külső strandot lezárták. Pedig volt ott egy hajó, arra másztunk fel… Az esküvőnk az érdi Termál Hotelben volt, a megismerkedésünk évfordulója előtti napon. Azóta is fontosnak tartjuk, hogy ez a két nap a miénk legyen. Csak ma már az öt gyerek mellett nehéz megoldani. Legalábbis nekem fontos” – néz a feleségére Attila.

„Nekem is fontos, de én úgy be vagyok szorulva a napi teendők közé, hogy azt sem tudom, holnap mi lesz, nem hogy hetek múlva.”

A harmadik gyerek születésekor került át egy másik dimenzióba az élet, ahol se a múlton, se a jövőn nincs idő tépelődni, annyira igénybe vesz minden energiát a jelen. Furcsa volt a csend a szülőszobán, amikor Gréti született. Elvitték a babát és jó ideig nem is hozták vissza. Később ajánlottak pszichológust, hogy ha az anyuka gondolja, kérjen időpontot.

„Azt mondták, nem fog soha önállóan enni, mozogni, beszélni, hagyjuk őt a kórházban. Nem tudtuk, mi lesz, csak azt, hogy hazavisszük. Egy védőnő hívta fel a figyelmemet a Down Dada sorstársi segítő szolgálatra. Fogalmunk sem volt mindaddig, mit jelent a Down szindróma.”

„Egészséges gyerekre készültünk, és nem is merült föl, hogy otthagyjuk – teszi hozzá Attila. – Majd mi megmutatjuk, hogy menni fog. Elkezdtünk olvasgatni a neten, hogyan működik ez a rendellenesség.”

„Ő jól érzi magát a bőrében, de mivel vannak egészséges gyerekeink, tudjuk, mennyire más lehetne – mondja Móni. – Keseregni nem volt időnk, hiszen a mindennapokat kellett megoldani. Sokszor csak akkor találkoztunk, amikor váltottuk egymást a kórházban.”

Arra gondoltak, jót tenne Grétinek egy kistestvér, akivel együtt nőnének föl. Aztán egy kistestvérből kettő lett, és az egyikük hozott még egy nagy problémát. A terhesség 20. hetén – több vizsgálat után – biztossá vált, hogy az „A baba” szívének bal fele nem fejlődött ki. 10% esélyt jósoltak az életben maradásra, de csak ha sikerül az életmentő műtét.

„Elküldtek ultrahangra – folytatja Móni. – Az orvos azt hitte, azért vagyok ott, hogy beadják az injekciót, amitől el fogok vetélni. Kaptunk negyed óra gondolkodási időt. Mindennap szúrnom kellett volna magam. Benne volt a pakliban egy vérmérgezés, amire akkor a másik magzat is rámegy – sőt, akár én is. Végül arra jutottunk, hogy az orvosok tévedhetnek, kivárjuk a terhesség végét. A 36. héten be kellett feküdnöm a kórházba. Amikor bejött vizitre a főigazgató, azt mondta: „Csináljuk meg mielőbb a műtétet, mert ennek semmi értelme. Úgyis meg fog halni.” A folyosón sikerült beszélnem egy kardiológussal, aki azt mondta: ennek a gyereknek akkor van esélye a műtétre, ha eléri a 2,5 kilót. Úgyhogy eldöntöttem: kivárjuk a 40. hetet.”

(Történetünket holnap folytatjuk.)