Múlt héten elfújta a szél, most szombaton azonban kívánni sem lehetett volna jobb időt az érdi zsibvásározóknak: napsütés, kellemes tavaszi meleg… Ilyenkor persze sok az árus, remek „kacatokkal”, új(szerű) ruhákkal, konyhai és egyéb eszközökkel. Hát hol kap manapság igazi zsírosbödönt az ember?!

Könyvek, lemezek, szerszámok,  húsvéti dekoráció… Nahát, az meg ott egy patchwork-takaró, teljesen új, nemrég készítette a gazdája. Amott meg egy hm… rémes békapersely, olyan csúf, hogy az már szép. Van is, aki alkuszik rá, de végül a béka marad (talán a legközelebbi zsibvásáron akad egy királylány, aki homlokon csókolja, akarom mondani, hazaviszi).

Persze, egy zsibvásáron nem mindig van, amit keresünk. De ez nem baj. Jó itt bóklászni, beszélgetni. Ilyenkor érzi az ember, hogy a tárgyaknak lelkük, történetük van. És különben is: van-e még olyan hely manapság, mármint a bolhapiacon kívül, ahol elhangozhat az alábbi párbeszéd?

„Mennyi ez a társasjáték?”
„Háromezer. De kettőért odaadom.”

A játék gazdát cserélt, közelebb lépek az asztalhoz, a bizsuk között matatok, az eladó előzékenyen segít. Beszélgetünk a napi forgalomról is – van, aki dicséri, mások azt mondják, a múlt héten jobb volt. Merthogy az érdi piacon kétszer is volt zsibvásár: múlt szombaton, és 18-án. Az érdeklődés nagy, így várhatóan több ilyen alkalom is lesz még az idén.

„Ha van mit árulni, akkor vesznek” – sommázta az egyik eladó. Nézegetem az egyik tárgyat, fogalmam sincs, mi az.

„Ez itt a csali. Nem tudja senki, hogy micsoda, megállnak, a kezükbe fogják, és itt ragadnak… Több bolhapiacra is járunk, és tapasztaltam egy érdekes dolgot: ha olcsón adom a holmit, nem kell. Ha mondok egy húzós árat, azt érzik, hogy különlegességet vesznek, és szó nélkül kifizetik” – mondta az egyik hölgy.

Elnézegetem egy kicsit a csalit – rá nem jövök, mi az, de jól mutat, az kétségtelen -, aztán elköszönök, átsétálok a másik asztalhoz. Egy idős nénivel beszélgetek, aki a megmaradt háromszázötven forintjából kettőszázért épp egy nagyon szép tolltartót vett az unokájának. „Magamnak könyveket vásároltam és vitamint” – mondja mosolyogva.

„Anya, légy szíves, maradj itt, én is szeretnék körülnézni” – mondja édesanyjának  a fiatal lány, aki ékszereket, füzeteket, gyermekkora apróságait árulja. Későre jár, hamarosan zár a piac, de senkin sem látszik a sietség, ráérősen válogatnak, beszélgetnek a vevők és az eladók. Egy fülbevalót nézegetek, keresgéljük a párját egy darabig a kincses dobozban, mire megtaláljuk.

Két asztallal odébb egy kesztyűt nézek ki magamnak, állítólag fémmegmunkáláshoz való, vághatatlan darab, a tüskés szedrek kiirtásánál szeretném hasznát venni. Az úr, aki árulja, nagyon készséges, együtt nézegetjük, melyik darab lenne jó (az XL-től a 3XL-ig terjedő skálán). Mindegyik hatalmas, de nem tudok ellenállni a vághatatlan kesztyű csábításának.

Nem messze egy menyasszonyi ruhára esik a pillantásom. „Csak nem a sajátja?” – bámulok a habcsókot idéző, szépséges öltözékre. „De igen. Azóta újból férjhez mentem, a párom nem szereti nézegetni a szekrényben. És az a házasság nem is vált be” – mondta az anyuka. Neki sajnos nem nagyon jött be a bolhapiac, nem árult ki annyi mindent, mint szeretett volna.

Azzal a kívánsággal búcsúzom (bár nem mondom ki), hogy a ruha remélhetőleg szerencsét hoz majd az új gazdájának.

Mások viszont nagyon elégedettek voltak. „Nagyon jó ez a piac! Sokan vitték a könyveket, meg a kacsasütőimet. Cipőt, fürdőbombát, játékot is vásároltak” – mondta az egyik hölgy. Miközben beszélgettünk, hallottam, hogy a nevemet kiáltják. A „csalis” árus jött utánam.

„Megvan, mi is ez a dolog” – mondta nevetve. – „Valaki az imént beazonosította: habverő. Nézze, így lehet mozgatni a rugós részét. De nem adom el. Csalinak nagyon jó lesz még.”