Negyvenkét esztendeje tart Érden birkózóedzéseket. Kezdetben egy tanteremben, fakeretes szőnyegen dolgoztak a gyerekek, ma már az ország egyik legkorszerűbb birkózótermében, mégis úgy látja: az volt az aranykor – még akkor is, ha előfordult, hogy az utcán edzettek, mert nem tudta fizetni a bérleti díjat. Az elmúlt évtizedek alatt számtalan tanítványa ért el nemzetközi sikereket, munkájáért harminc alkalommal tüntették ki. Tar Mihállyal, az Érdi Spartacus SC vezetőedzőjével beszélgettünk.

– Nem Érden született, még csak nem is itt nőtt fel, mégis az ön nevéhez fűződik az Érdi Spartacus megalakulása. Hogy is történt ez?

– Hajdúszováton születtem, Hajdúszoboszlón birkóztam, aztán ’72-ben felkerültem a Honvédba. ’73 tavaszán – húszéves voltam akkoriban – megkerestek, hogy a Spartacus csinálna Érden egy szakosztályt, vállalnám-e. Az edzőim akkor már megvolt; azt még az érettségi idején megcsináltam.

– Feladta a sportolói pályafutását azért, hogy edző lehessen?

– Eltört a kezem, nem vették észre az orvosok, és rosszul forrt össze… Így már nem volt érdemes folytatni. Százhalombattára, a MOL-hoz (akkor persze még másképp hívták) kerültem a sportállásba. Több mint harminc évig dolgoztam a cég biztonságtechnikai részlegénél, közben egyedül vittem heti három edzést Érden, és minden hétvégén versenyre jártam a gyerekekkel. Kezdetben a 220-asban, mai nevén a Kós szakiskolában tartottam az edzéseket, egy fakeretes, vászonponyvás szőnyegen, amit hat gyerek se bírt el. Akkor még a fővárosi Spartacus kihelyezett tagozata voltunk, de mindig nagy önállóságot élveztünk. Amikor aztán megépült a Bolyai iskola, odaköltöztünk a fiúkkal.

– Sokan jártak birkózni akkoriban?  

– Hetvenhárman voltak, nem láttam a sor végét… Sokkal könnyebb dolgom volt akkor edzőként.

– Egyedül, ennyi gyerekkel?!

– No igen, de akkor még akartak. Ma a húszéves azért nem jön edzeni, mert nincs, aki idehozza. Régen hányat hoztak kocsival? Egyet se. Jöttek gyalog. Még olyan is volt, aki titokban járt, meg ne tudja az apja, el ne verje… Fél hattól nyolcig, kilencig edzettünk, és minden edzés hat kilométer futással indult. Bezzeg a mai srácok másfél óra után összeesnek, meghalnak. A fizikai felkészítést is egyre alacsonyabb szintről kell kezdenünk – igaz, a gyerekek is jóval fiatalabb korban jönnek, mint régen, hiszen ma már óvodás, kisiskolás korban beíratják őket, míg régen 10-11 évesen kezdték a birkózást. Ennek is megvan az oka: a mostani világban pici korban rá kell szoktatni a gyerekeket a mozgásra, mert később nem lehet elszakítani őket a tévétől, számítógéptől.

– Ugyanakkor ma is szép sikereket érnek el.

– Igen, vannak húzónevek a csapatban, ahogy mindig is voltak. Persze mi is kerültünk nehéz helyzetbe: egyik télen nem tudtuk fizetni a terembért, bezárták előttünk az ajtót. A gyerekek felöltöztek, berakták a cuccokat a kocsiba, és kint futottunk, edzettünk az utcán. Harmat Béla volt akkor a polgármester, ő segített ki minket. Aztán 2002-ben létrehoztuk a Batthyány sportiskolát, és most már tizenhárom éve, hogy tanórai keretek közt is tartunk edzéseket. Korábban az iskolához tartozó faházban voltak az egyesületi edzések is, de onnan átköltöztünk az Érd Arénába, ahol nemcsak uszoda és kézilabda-, hanem birkózóterem is van.

– Ahová ma már nemcsak a fiúk járnak. Mennyire népszerű a lányok körében a birkózás?

– Külföldön nagyon, főleg Japánban; de Európában is egyre több lány birkózik. A sportágnak egyébként nem ez az aranykora. Korábban, amikor csak a foci meg a kézlabda volt a birkózáson kívül, rengeteg gyerek jött hozzánk. Ma? Mehet úszni, röplabdázni, karatézni, dzsúdózni… Pedig a birkózás nagyon jó sport, ugyanis minden területet fejleszt: a gyorsaságot, ügyességet, fizikai és szellemi képességeket egyaránt. Mégis kevesebb a gyerek, mint régen. És amíg egykor három hegyet kellett megmozgatnunk azért, hogy eredményeket érjünk el, most hatot-nyolcat. A fiatalok nem vállalják a munkát, és a szülői háttér is gyenge – enélkül pedig nem működik a dolog. Kevés család alkalmazkodik az edzések, a versenyek időpontjához.

– Miből tudja fenntartani magát az egyesület?

– Szponzorok nemigen vannak, legalábbis ami a pénzbeli támogatást illeti. A tagdíjakon felül az önkormányzati, illetve a szakszövetségtől érkező támogatásból működünk. Ez utóbbinál nagyon szigorú az elszámolás, rendszeresek az ellenőrzések. A napjaim nagy része papírmunkával telik. Ott van a dokumentáció, a pályázatok, igazolások, egyebek…

– Emellett itt van minden edzésen.

– Igen, lejövök négy körül, és fél kilencig lent vagyok. Vezetőedzőként együtt kell tartanom a csapatot, és beszállok a centrumedzésekbe is. Most már szeretném átadni a fiataloknak a stafétabotot, mivel nem győzöm – az imént felsoroltak mellett intéznem kell az alapítványunk ügyeit is, ráadásul társelnöke vagyok a Sumo Szövetségnek, ami szintén sok munkát ad.

– Jut idő a pihenésre?

– Nemigen, hiszen egy évben kb. 80 versenyen veszünk részt, úgyhogy a hétvégék is foglaltak. Mindig azt mondom, hogy majd jövőre… Igaz, idén elmegyünk nyaralni a lányomékkal és a három unokával. Így, hogy a nagyszülők is jönnek, ők is ki tudnak kapcsolódni egy kicsit.

– A családja hogy viszonyul a birkózáshoz? Nem sokallják néha?

– A feleségemmel a gimnázium óta együtt vagyunk, ő ebbe „nőtt bele”. A fiam maga is birkózott, de azért annak nem örültek a gyerekek, hogy én bizony nem tudtam őket elvinni a vidámparkba meg az állatkertbe, hiszen hétvégenként versenyekre mentem – ahová persze a fiam is elkísért. Ma már ő is szakedző; egyetemet végzett, ahogy a lányom is. Öt unokám van, kettő közülük birkózik.

– Az Érdi Spartacusszal rengeteg eredményt ért el – a szoba, ahol most ülünk, tele van a versenyeken elért trófeákkal. Mire a legbüszkébb?

– A csapatra. Minden korban kialakult egy kollektíva; a gyerekek, a szülők barátok lettek, és ezek a kapcsolatok a mai napig tartanak. Volt olyan edzőtáborunk – minden évben Dunavecsére megyünk –, amire a negyven gyerek mellett hatvan szülő jött el. Ez persze a múlt; ma már a szülők nem tudnak tíz napra elszakadni a munkától, és kevésbé érnek rá kapcsolatokat teremteni.

– Pedig minden esztendőben megrendezik a családi sportnapot is, hagyományosan május utolsó előtti hétvégéjén. Ez igazán jó alkalom a barátkozásra, ismerkedésre…

– Ezzel a rendezvénnyel köszönjük meg minden esztendőben a városnak, hogy támogat minket. Idén 24-én tartjuk a sportnapot a Batthyány iskola, illetve az óvoda melletti „faházban”, és a hozzá tartozó területen. Íjászkodunk, focizunk, lesznek nagy kártyacsaták, és a gyerekek bent, a szőnyegen, kipróbálhatják a birkózást is. Ahogy minden évben, most is lesz főzőverseny, valamint egy meglepetés-vendég: Növényi Norbert tart élménybeszámolót nekünk. Sok szeretettel látunk minden érdeklődőt, és a sportolóinkat, az ő családjukat. Ezek a rendezvények mindig jól összekovácsolják a csapatot.

– Mint említette, rájuk, azaz a csapatára a legbüszkébb. Eredmények, érmek közül mit emelne ki?

– Talán Merci (Dénes Mercédesz – a szerk.) első aranyát. Ő nyerte világversenyen Magyarország első női aranyérmét. Természetesen más nagyon emlékezetes versenyeken is részt vettünk, és voltak olyan világbajnokságok, amikor tíz aranyat szereztünk. Én egyébként azt tartom: mindig a nehéz győzelem a legjobb; ami fogcsikorgatva, kínlódva jön össze, annak van értéke. Büszke vagyok egyébként az Érd város díszpolgára címre is, amit 2007-ben nyertem el.

– Nagyon sok eredményes sportoló nőtt ki a keze alól. Több mint ötven év tapasztalata alapján kinek nem ajánlaná a birkózást?

– Olyan nincs! Mindenkinek ajánlom. Jött már hozzám olyan gyerek, akinek kacska keze volt, őt se küldtem el. Volt – más egyesületeknél – olyan edző, aki válogatott, hogy te, meg te, meg te jöhetsz, a többiek meg nem, mert eredményt kell produkálni. Nálam ilyen sose volt. Jöhet duci és sovány – a lényeg, hogy legyen a gyerekből ember. Ha eredmény is lesz, az plusz áldás. Persze, az is igaz, hogy muszáj letenni valamit az asztalra, hiszen a fennmaradásunk lehet a tét.

– Évtizedekig álmodtak egy jól felszerelt birkózóteremről. Mára az álom valóra vált, nem is akárhogy, hiszen az Aréna-beli az ország egyik legkorszerűbb birkózóterme. Mi hiányzik még, milyen vágyai vannak?

– Sok-sok gyerek, aki akar dolgozni.

Névjegy

Tar Mihály 1953-ban született, érettségi után általános vegyészetet tanult, közben elvégezte a TF edzői, majd birkózó szakedzői szakát is. 31 esztendeig dolgozott katasztrófavédelmi vezetőként, emellett 1973-tól 2002-ig a Budapesti Spartacus SC kihelyezett érdi tagozatánál volt alapító edző,

2003-tól az Érdi Spartacus SC-nél vezetőedző, 2013-tól ugyanitt Nagycentrum vezető, Centrum vezetőedző. Ő alapította meg 15 esztendeje az egyesület sumo szakosztályát is. Az Érdi Birkózókért Alapítvány, valamint az Érdi Spartacus SC elnöke, a Magyar Sumo Szakszövetség társelnöke; előbbiek mellett több szakmai társaságban is elnököl(t).

Számtalan tanítványa ért el kimagasló nemzetközi sikereket. Kiváló edzői munkáját 1986-ban Kozma István emlékplakettel ismerték el; azóta számtalan más kitüntetést nyert el, többek közt miniszteri dicséreteket, a Magyar Sportért Kitüntető címet, a Magyar Birkózó Szövetség Fair Play díját és Érd díszpolgári címét, és több alkalommal is ő volt az év edzője. 2013-ban a Magyar Birkózó Szövetség „Fél évszázad a birkózósportban” elismeréssel tüntette ki – hogy csak párat soroljunk a 30 kitüntetés és díj közül. Családjával évtizedek óta Diósdon él; két gyermeke, öt unokája van, akik közül kettő az Érdi Spartacusnál birkózik.