Otthonos kis sarkot helyezett el asztalkával, két kényelmes fotellel első emeletén az Érdligeti Általános Iskola, ahol jelképesen a 200 éves Petőfi Sándort látták vendégül. A fotelben egymást váltva a költő egy-egy művét olvasták fel a gyerekek. Ki bátortalanul, ki szónokiasan, élvezve a figyelmet a tankönyvi verset hozta, más a nagypapa kedvencét.

Az ötlet gazdája, Borsayné Takács Rita magyartanár azzal a céllal szervezte meg a maratoni versolvasást, hogy a diákokhoz minél több vers eljusson, messze túl a kötelezőkön. Hogy gondolkodjanak el azon, mi tetszik nekik és miért. Erről kérdezgettük mi is a gyerekeket. És volt, aki tudott róla beszélni, más a rá szegeződő kamera előtt félt elszakadni a leckeízű sablonoktól. De az biztos, hogy elgondolkodtak azon, mit is ér ma nekik ez a 200 éves költő.

Petőfi Sándor pedig, hallgatva őket odafenn, alighanem elégedetten mormogott valamit ritkás bajusza alatt, nyugtázva, hogy versei még mindig ki tudnak tölteni egy Petőfi Maratont. Aztán talán dühösen fölmordult volna, hogy szép-szép a hírnév, de igazán fölemelhetnék végre a literátorok gázsiját, hisz ő is mindig nélkülözött, és lám, 200 év alatt semmi se változott.

174 éve ilyenkor, a huszonhatodik születésnapján, hét hónappal a halála előtt is bősz kedvében lehetett, mert ezzel a verssel lepte meg magát:

ÚJÉV NAPJÁN, 1849
Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza:
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk.
De azért még elbírja fegyverünk,
S amerre vág,
Ott hagyja fájó vérnyomát.

Ott hagyja fájó vérnyomát,
Haramja csorda, képeden!
Hogy majd az ítéletnapon
E bélyeg vádolód legyen,
Vádolód az isten szine előtt,
És gyujtsa rettentő haragra őt,
Te ellened,
Ki ránk veszett fogad fened!

De mi az ítélet nekünk?
Ha lesz is az, sokára lesz!
És ami több, és ami fő:
Az isten könyörűletes.
Még majd kegyelmet adna nékik ő…
Ne várakozzunk; e vérengező
Kutyák felett.
Tartsunk magunk itéletet!

Tartsunk oly véritéletet,
Hogy elborzadjon a világ;
Majd addig szórjuk rájok a
Szörnyű halálos nyavalyát,
Amíg hirmondónak marad csak egy,
Ki majd otthon reszketve mondja meg,
Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk most az isten kevés,
Mert ő nem eléggé kemény;
Hozzád imádkozom, pokol,
Az új esztendő reggelén:
„Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörületet,
Míg e gazok
Közűl a földön egy mozog!”

Debrecen, 1849. január 1.

A helyszínen felvett videónk itt tekinthető meg: