Míg korábban az autók, ma inkább az éneklés a szenvedélye, és mivel későn kezdte, 85 évesen is koncertezik. Ősszel érdi dalestjére is jegyet lehet majd váltani.

Szerző: Mihalicz Csilla

Hogyan érzi visszatekintve: inkább énekelni kellett volna?

Édesapám nagyon jól hegedült, és azt szerette volna, hogy hegedűművész legyek, de legalábbis prímás egy jó zenekarban. Csakhogy én nem szerettem gyakorolni. Aztán bejött a sakk az életem[1]be, és azt hittem, kevesebb munka lesz vele, mint a hegedüléssel. Pedig még azt is megtettem, hogy átállítottam az órát, és mutattam édesanyámnak, hogy letelt az idő. Hogy a kérdésére is válaszoljak: azt hiszem, a zenében nem értem volna el olyan szintre, mint a sakkban.

Viszonylag későn, 12 évesen kezdett sakkozni, de aztán üstökösként haladt.

Ez túlzás. Az első három évben nem tudtam bejutni a magyar bajnokság dön[1]tőjébe, csak a szombathelyi elődöntőt nyertem meg. Zalaegerszeg kisváros volt akkor még, és a sakk-körnek csak három sakkórája volt, és Csuti bácsi, a szertáros elzárta előlünk, nehogy szétverjük őket a könnyű partikban. Szpasszkij, aki ellen többször is játszottam, már hatévesen sakkiskolákba járt Leningrádban. A lemaradásom abban is látszott, hogy a gyors játékban sosem voltam jó – ami pedig a mai sakkozás alapja – amiatt, hogy gyerekkoromban nem tudtam eléggé gyakorolni az óra használatát. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor Budapestre kerültem, jobban érdekelt a vidámpark, mint az, hogy másnap sakkverseny lesz.

Milyen képességek kellenek a sakkhoz?

A térlátás fontos – nem véletlenül hasonlítják a sakkot a harci játékokhoz. Komolyabb katonai egyetemeken a sakk is a szaktárgyak közé tartozott. Elemezték már sokan, hogy Napóleon például azért veszítette el az orosz hadjáratot, mert nem tudta, mi a térelőny. Ellenfele, Kutuzov a sakkban is jobb volt. Ebben a játékban is tervezni kell, akárcsak a harcászatban. Sok köze van a zenéhez is, néhai kedves zeneszerző barátom, Vántus István teóriája szerint a sakkot egy indiai zeneszerző találta föl, és kotta helyett a sakktáblát használta.

Állítólag jó memória és logika is kell hozzá – ön azt mondja, egyik képessége sem kiemelkedő.

Sőt, türelmetlen is vagyok – szegény elhunyt feleségem szerint. Viszont az idegeim jók, állítólag fát lehet vágni a hátamon. Az erős idegrendszer a koncentrációhoz kell és a félelem legyőzéséhez, akaraterő ahhoz, hogy meg akarjam nyerni a partit. Többektől is hallottam, hogy nekik kellett a győzni akaráshoz, hogy utálják az ellenfelüket, ez doppingolta őket. Nekem erre sosem volt szükségem. Azt mondják rólam, hogy a stratégiai érzékem jobb, mint a taktikai. Ez igaz is, és valószínűleg összefügg azzal, hogy későn kezdtem a játékot. Az oroszok nem véletlenül hasonlítottak Mihail Botvinnik szovjet sakkozóhoz, aki a taktikát másodrendűnek tartotta. A problémaérzékelésem mindig is jó volt, észrevettem, mivel érdemes foglalkozni. Kétféle sakkozót különböztetnek meg. Az egyik, ha ránéz egy állásra, azt figyeli, hány figura van az egyik, illetve a másik fél birtokában – vagyis az anyagi előnyt vagy hátrányt –, a másik a taktikai csapdákat keresi. Én az elsőben, vagyis a pozíciós szemléletben vagyok jobb. Akárcsak Karpov, akinek látszott a szájmozgásán, ahogy egy-egy világbajnoki meccsen számolta a lépéseket fejben.

Hogyan készült föl egy-egy mérkőzésre?

Vannak, akik az ellenfél pszichéjére építik a stratégiájukat. Előfordult, hogy szinte hipnotizálni akarták az ellenfelet. A múlt század 20-as, 30-as éveiben még megengedett volt a dohányzás, és Emanuel Lasker például szenvedélyes dohányos volt, büdös szivarokat szívott. Az egyik ellenfele nagyon utálta a füstöt, és mikor meglátta a kikészített szivarokat, panaszt tett a versenybírónál. „De hiszen nem is dohányzom!” – kérte ki magának Lasker. „De fenyeget vele!” – vágta rá az ellenfele. Az oroszoknál például komoly stáb foglalkozott a versenyzők pszichés felkészítésével. Én úgy készültem, ahogyan a szakirodalom ajánlja: tanulmányoztam a külföldről kapott verseny-bullettineket, játszmaleírásokat, begyűjtöttem az ellen[1]felemről tudható szakmai információkat.

Azt mondta egy interjúban, hogy mára már a számítógépek túlzott használata miatt „elromlott” a sakk. Azért a személyes mérkőzést – gondolom – sosem fogja kiszorítani egy lélektelen programhalmaz, hiszen ember ellen játszani izgalmasabb kihívás, nem?

Sokan játszanak gép ellen, a sakkban azonban a személyes küzdelem a lényeg: valakit az adott szabályok keretén belül legyőzni. Ma már nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy átvizsgálják a játékosokat – mint a repülőtereken -, hogy nincs-e náluk rejtett komputer, adóvevő. Mondjuk én sosem tudtam megérteni, mi visz rá valakit a csalásra. Ifjúkoromban még azért imádkoztam, hogy győzzek, aztán rájöttem, hogy ez nem ildomos Isten előtt. Úgyhogy később inkább azt kértem, hogy az adott pillanatban erőm teljében legyek –, és győzzön a jobbik! A személyes küzdelemben sok egyéb is számít, nem csak a memória és a logika – a koncentrálóképesség, az egészség, a fittség. Érdekes, hogy vannak olyan országok, ahol kiemelkedően sikeres voltam, például Hollandiában 8-9 versenyt is nyertem. Pedig a hollandokat nem túlságosan kedvelem.

Talán épp azért? Voltak hiedelmei, rítusai verseny előtt?

Nem, soha. Mielőtt bementem a versenyterembe, próbáltam egy sötét szobát keresni, ahol rá tudtam koncentrálni, hogy ne látsszon rajtam a félelem vagy a túlzott önbizalom. Ennek ellenére, amikor elveszítettem a türelmemet, butaságokat is elkövettem. Egyszer például mérgemben otthagytam egy meccset döntetlen állásnál Genfben, mert megtudtam számomra kedvezőtlen dolgokat. Szpasszkij ellen hosszú ideig nem tudtam nyerni, aztán két meccset játszottunk, ez volt az egyik. A másodikon aztán én jutottam a legjobb négy közé.

Azt mondta korábban, volt egy pillanat, mikor megértette, hogy nem lesz soha világbajnok. Akkor döntötte el, hogy abbahagyja?

Nem, akkor még élveztem a versenyjátékot. No meg az is szempont volt, hogy a sakkban sok pénz is van, én pedig szerettem jól élni. Abban az időben odavoltam az autókért, minden évben vettem magamnak egyet. Igaz, sok pénzt hoztam a Magyar Nemzeti Banknak is.

Manapság milyen vágyai vannak?

Ma már legjobban az éneklés érdekel. Tegnap például meghallgattam az interneten Hans Hotter egyik mesterkurzusát, és nagyon hasznos volt. Az ő basszbariton hangjához és előadói stílusához szeretnék hasonlítani. Azonnal odaugrottam a pianínóhoz, és próbálgattam megcsinálni, amit mondott, és tényleg éreztem, hogy sokkal jobban szól a hangom. Most éppen három koncertre készülök, lesz egy itt Érden is – valószínűleg német áriákat és dalokat adok elő.

Az ön korában az énekesek már nem nagyon lépnek fel.

Igen, de én későn kezdtem. Ebben a korban egyébként a hölgyeket se szokták megnézni, de én azért megteszem. Mindenki meglepődik, hogy hány éves vagyok, ami azért nagy disznóság, mert azoknak az embereknek, akik folyton a rivaldafényben álltak, meg kellene bocsátani bizonyos mértékű hiúságot. A férfiak még hiúbbak is a nőknél, ez rám például teljesen igaz.

Az idősödő embereket kicsit gyagyának is gondolják, és gyakran kérdezik tőlük, amit én is kérdeztem az imént, hogy „nahát, még mindig…, az ön korában…?” Egyébként mi az, amit már elhagyott?

Például szimultán partikat már nem nagyon vállalok.

Miért?

Mert nincs kedvem a sakkhoz. A szimultánokért mindig szoktak honoráriumot kérni, engem pedig már nem érdekel annyira a pénz, hogy sokat utazzak azért, hogy játszhassak 20-30 amatőrrel. Legfeljebb akkor vállalkozom rá, ha éppen egy újabb autóra van szükségem. 1972-ben volt egy nagy szimultán körutam az USA-ban, mindennap más helyszínen –, a verseny előtt és után is. Valamelyik egyetemen – emlékszem – 63 ellenfelem volt. Az amerikaiak a honoráriumot is az ellenfelek száma után fizették. A valutával persze itthon el kellett számolnom, egy dollárért 28 Ft-ot kaptam. Tudtam, hogy megfigyelnek, a telefonjaimat is lehallgatták.

Honnan tudta?

Volt két eset is, amikor egyértelmű volt. Még friss házasok voltunk az első feleségemmel, és én éppen Havannában voltam az olimpián. Onnan Spanyolországba akartunk menni, és ő sírva panaszolta, hogy nem kapta meg az útlevelet. Erre tettem néhány keresetlen megjegyzést a rendszerre, és hozzátettem: „Ezek azt hiszik, hogy disszidálni akarunk?” Másnap megkapta az útlevelet. A másik eset akkor volt, mikor Argentínába akartunk menni. Nem volt ildomos külföldi követségekkel közvetlenül kapcsolatba lépni, én mégis vettem a bátorságot, és felhívtam az argentin nagykövetséget, ahol egy úriember azt mondta, menjek csak be, és rögtön megkapom a vízumot. Alighogy letettem a telefont, csörgött, és a feleségem vette fel. A sporthivatal nemzetközi osztályáról telefonáltak, hogy „Portisch elvtársnő, legyen szíves mondja meg a férjének, hogy be ne menjen az argentin nagykövetségre!”. A feleségem okos asszony volt, azt mondta: „Nagyon sajnálom, de a férjem már elment.” Más következménye azonban nem lett a dolognak, mint hogy rögtön megkaptuk az argentin vízumot. Nem tudom, miért figyeltek, hiszen bennem fel sem merült, hogy Magyarországot valaha is végleg elhagyjam. Egyetlen külföldi csapatnál sem voltam soha vendégmunkás. Nem erőltettem, de nem is engedték volna. Elvégre az állam első embere szeretett sakkozni, mit szólt volna, ha Magyarország első számú játékosa külföldön játszik?

A sakkozáson kívül mi az, amit kezdett feladni?

A feleségem halála után meg kellett szoknom az egyedüllétet. De azért most is sokat utazgatok, élvezem az autóvezetést. Szeretek úszni, mindig az volt a kedvenc kiegészítő sportom. A Hélia Hotelben van egy medence, ahol az olimpiai bajnokok úszkálhatnak. Az idősebb hölgyeket mindig idegesítem azzal, hogy a gyorsúszással tönkreteszem a frizurájukat.

A magyar férfiak egészségi állapotához viszonyítva legalább 20 év fórban van. Mivel tudta ilyen jól megőrizni a kondícióját?

Az biztos, hogy mindig szerettem orvosokhoz járni, legalábbis a feleségeim szerint. Volt egy hosszú korszak az életemben, amikor egy korty szeszesitalt sem ittam. Aztán később próbáltam behozni ezt a hátrányt. Voltak étkezési mániáim, például a társaim szerint az olimpiát azért nyertük meg Buenos Airesben, mert min[1]den este kiharcoltam a bifszteket. Csirkét akartak adni, én pedig a kis spanyol tudásommal elmagyaráztam a főpincérnek, hogy a marhák országában ne akarjon engem csirkével etetni.

Ugye ezzel nem azt akarja mondani, hogy a vörös hús a hosszú élet titka?

Na jó, a halat is nagyon szeretem.

Akkor tehát: hal, úszás… és a sakkozást azért idevehetjük, ugye? Mégiscsak agytorna!

Igen, igen, és az éneklést. Az fejleszti a tüdőkapacitást, fitten tart amellett, hogy szellemi és fizikai kihívás.