Milyen előzetes várakozásai voltak az anyasággal kapcsolatosan?
Úgy nőttem fel, hogy lány vagyok, asszony leszek, gyerekeket szülök. Ez természetes és magától értetődő folyamatnak tűnt, de már a teherbeeséssel is adódtak nehézségek, és a várandósságot sem imádtam annyira, mint sokan, ám azt hittem, ha majd anyuka leszek, elönt a tökéletes boldogság. Az első egy-két hétben még tartottam magam, de aztán egyre inkább azt éreztem, hogy a gyereknevelés hálátlan feladat. A rokonságban, ha babalátogatóba mentünk, minden rózsaszín ködben úszott. Igaz, ott az apák jobban részt tudtak venni a gyerekek gondozásában, illetve közel voltak a nagyszülők – nem úgy, mint a mi esetünkben.

Elvárta volna saját magától, hogy pár hét után már minden olajozottan menjen?
A világ ezt várja el a kismamáktól. Épp a napokban jött velem szemben a közösségi médiában egy reklám, azzal a szöveggel: „Megtanultál már több dolgot egyszerre csinálni?” A képen egy anyuka főz-mos-takarít, közben rajta lóg a kisbabája. 

Van ennek a képnek egy olyan olvasata is, hogy milyen klasszak vagyunk, mi nők, hogy ennyi mindennel elbírunk, nem?
Igen, evolúciósan belenőttünk a multitaskingba, szokták mondani – nem úgy, mint a férfiak –, és aztán ebből már elvárás is lett. 

Az első hat hétben a fáradtság volt a legborzasztóbb, vagy az, hogy elbizonytalanodott az anyai képességeit tekintve?
A kettő együtt. Amikor alig állsz a lábadon, folyamatosan ordít a gyerek, és már nem tudod kitalálni, mi baja lehet, akkor könnyen megfogalmazódik a kérdés: „biztos, hogy ezt akartam”? Erről beszélni azonban tabunak számít. A második gyereknél azt hittem, már szuperanyu leszek, és minden korábbi bakit ki fogok javítani. Csakhogy a második gyerekkel semmi sem olyan, mint az elsővel. De legalább azon nem keseregtem, hogy „a suttogó titkai” szerint minek hogyan kellene lennie, és ahhoz képest én hol tartok.

Milyen „suttogó titkai”?
Egy amerikai szerző sikerkönyve. Tracy Hogg szerint minden gyerek másképp sír, ha éhes, vagy ha fázik, satöbbi. Még egy táblázatot is kinyomtattam ennek alapján, és azt gondoltam, majd én is szuperanya leszek. Frászt! Én bizony nem tudtam megkülönböztetni egyik sírást a másiktól. Az is benne van a könyvben, hogy alakítsunk ki napirendet a babával. Csak arról nincs szó, hogyan. Kérdeztem anyukámat, volt-e nekem napirendem. „Persze, te csináltad magadnak” – válaszolta. Akkor kezdtem sejteni, hogy a gyerekek nem óraműpontossággal működnek.

A fiatal szülők egy része úgy érzi, magára van hagyva, sok nagyszülő viszont azt panaszolja, hogy az újdonsült kis család bezárkózik, nem igazán engedi közel a segítőket. 

Igen, nekem is, bár sok nehézségem volt, az a jó érzésem legalább meglehetett, hogy nem szólt bele senki, mit hogyan csinálok. 

Hol a határ a beleszólás és a segítségnyújtás között?
Van, aki úgy tud tanácsot adni, hogy nem elvárásokat fogalmaz meg – azt hiszem, ez a lényegi különbség. 
Számomra a legnagyobb ráismerés az volt, a könyvét olvasva, hogy a kismamaság egyfajta módosult tudatállapottal jár együtt. A szélsőséges érzelmi állapotokat a környezet sokszor nehezen érti meg. Velem is megesett, hogy zokogásban törtem ki, amikor a férjem szóvá tette, hogy nem vettem fel a telefont. Pedig ő csak féltett. Senki más nem tudja átélni, miért éli ezt meg bántásnak egy kismama, csak aki szintén a hormonok hatása alatt áll. Persze nyilván mindenkinél másképp zajlik ez le – belőlem például a hormonok érzelgős majmot csináltak, és ez az állapot azóta is tart. De olyan is volt, hogy már magam is éreztem, hogy sárkányra kezdek hasonlítani. Ma már azon is tudok derülni, mennyire sírtam, mikor mentünk haza a kórházból az egészséges kislányunkkal, mert attól féltem, hogy mire hazaérünk, megfullad a gyerek. A férjem persze nem értette, mi bajom. Azt hiszem, a férfinak fel kell ismernie, hogy a felesége a szülés után már soha többé nem lesz ugyanaz, aki előtte volt. Aki odaáll teljes mellszélességgel a párja mellé, az nagy terheket tud levenni a válláról, és ketten együtt könnyebben túllendülnek a nehéz időszakokon. 

Sokat ír arról, hogy a kismamák maguk is milyen negatívan állnak egymáshoz. A való életben is, vagy inkább a közösségi oldalakon? 
Inkább a közösségi médiában, ahol épp azt várná az ember, hogy a hasonló cipőben járók tanácsot adjanak, ehelyett lehurrognak és lehülyéznek. A „Kiadom a könyvemet” csoport hangulata viszont nagyon pozitív és segítőkész. Ott olyan az adminisztrátor, hogy aki nem tud megfelelő hangnemben hozzászólni, az repül. Nekem is volt egy – kb. 400 tagú – Facebook-csoporhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, de egy idő után besokalltam, elegem lett a szuperanyukból. 

Melyek a leginkább indulatérzékeny témák?
Sok van. Kezdődik a hüvelyi szülés kontra császármetszés témakörrel. A másik forró téma a szoptatás. Mindenki nagyon tudja, hogyan kell, meddig kell, és akinek nem sikerül, az megkapja magáét. Abban, hogy a gyereknevelés mellett ki mennyire tudja ellátni a háztartást, vérre menő versengés van. Nagyon érzékeny téma a testvérféltékenység és a párkapcsolat is. 

Gondolom, kicsit öngyógyító terápiás céllal született a könyv. Utólag még csiszolgatta, kiegészítette poénokkal, vagy elsőre így jött ki?
Így könnyebb volt feldolgozni a problémáimat, és legalább másnak is tudok vele segíteni. Először az előszó lett meg, aztán a vázlat, hogy milyen fejezeteket szeretnék kidolgozni. Mire rátaláltam a „Kiadom a könyvemet” csoportra, már megvolt a fele, és akkor megtáltosodtam. Úgy éreztem, a másik felét egy-két hét alatt is be tudnám fejezni, és így is lett. Persze utólag még csiszolgattam, és az első könyvemet még a kiadóban is rendesen átdolgozták. 

A fő üzenete a könyvének az: mindegy, hogyan csinálod, a lényeg, hogy érezd jól magad az anyaságban, mert akkor a gyerekednek is jó lesz. De mi van, ha valaki valamit tényleg nem jól csinál, miközben meg van győződve az ellenkezőjéről?
Egy pszichológustól hallottam, hogy ő mindig meg tudja mondani egy gyerekről, hogy felvették vagy sírni hagyták. Ugyanakkor nem lehet tudni, melyik gyereknek mi válik a javára abból, ahogyan nevelték. Lehet, hogy jót tettek azzal, akit szigorú időbeosztással neveltek, mert a munkahelyén könnyebben tudott alkalmazkodni. Más meg ezt esetleg úgy éli meg, hogy őt nem szerették.

A szeretet nem feltétlenül függ össze a szigorral.
Igen persze. Én azért bízom abban, hogy mindenkiben egészséges lelkiismeret működik. Igaz, olyan is van, akinek már mindenki mondja, hogy valami nincs rendben a gyerekkel, de ő kitartóan ragaszkodik ahhoz, hogy majd ő tudja. Néhány hónappal eltérhet persze egy gyerek fejlődése az átlagostól, de vannak olyan eltérések, amelyek már okot adnak az aggódásra. Amikor már szakértők is javasolják, akkor bizony lépni kell.

Honnan tájékozódik, ha elveszíti a fonalat a gyerekek nevelésében?
Olvasgatok innen is, onnan is, és igyekszem személyre szabottan alkalmazni a tanulságokat. Nincs mindenkire ráhúzható módszer, hiszen millió oka lehet annak, hogy egy családban valami másképp működik, mint ideális esetben – például, mert a szülők elváltak, vagy mert a nagyszülőkkel együtt élnek. Van egy könyvem, Melegszívű fegyelmezés a címe, azt szeretném most elolvasni. Többen ajánlották Vekerdy Tamás könyveit is. Benne voltam a „Pozitív fegyelmezés” nevű Facebook csoportban, ám sajnos azt tapasztaltam, hogy sokan hiába verték a mellüket, hogy mennyire jól csinálnak mindent, a felnőtt anyatársuknak sem tudnak megfelelő hangnemben tanácsot adni. Könyvek tekintetében a Molyra szoktam hagyatkozni. 

Vannak irodalmi ambíciói?
Gyerekkorom óta írok – eleinte verseket -, a következő lépés pedig ez a könyv volt. Mostanában néha írok novellákat, most is beküldtem egyet egy pályázatra. A nagymamám sok történetet mesélt, és nagyon bánom, hogy ezeket akkor nem jegyeztem le. Gondolkodtam már regényen is, olvastam róla, hogyan kell írni, és úgy találtam, hogy egyelőre nehéz lenne nekem.