Annak idején hobbinak indult, vagy mindig is tudta, hogy a fotózás lesz a hivatása?

Bár már gyermekkoromban volt fényképezőgépem, felnőttkoromat nagyon keményen végigdolgoztam, nem volt időm sem utazni, sem fotózni. Másfél évtizede, hogy jobban ráérek, és távolabbi, hosszabb utakba is belevágok. Ez egyébként fiatalkori álmom volt, de csak mostanra valósulhatott meg. Bárcsak fordítva lenne, és akkor utazgathatnánk, amikor még energikusabbak, fiatalabbak vagyunk! Nekem egyébként az az elvem, hogy az utazás fotózás nélkül semmit sem ér. Öt-hatezer fényképpel jövök haza az útjaimról, és amikor belenézek egy-egy albumba, felelevenednek azok az emlékek is, amelyeket a fotók nélkül elfelejtenék.

Fotóművészként azért szüksége volt bizonyos tárgyi ismeretekre is.

Egerben élek, beiratkoztam a helyi fotóklubba, abban bízva, hogy a kollégák ebben-abban tudnak majd segíteni. A második évben már hetvenöt fotómból nyílt kiállítás. Nem vagyok beképzelt, félre ne értse, de észreveszek dolgokat, amiket nem mindenki lát meg.

Hogyan választ úti célt?

Nem vonzanak a közelebbi országok. Amíg még bírom a huszonnégy órás repüléseket, szeretnék minél távolabbra utazni. Nemrég jöttem haza Pakisztánból, odafelé tizennégy óra volt a várakozás az átszállásnál, visszafelé tíz. És nem hagyhattuk el a repülőteret. Sokan azt mondják: könnyű annak jó képet csinálni, akinek van módja utazni! Én erre azt szoktam felelni: menj, próbáld ki!

És nem is egy lazulós, tengerparti üdülés.

Egyáltalán nem! Vannak olyan helyszínek, amelyek veszélyesek. Jemenbe például utazási irodával mentem, Madagaszkárra, mivel biztonságos, ketten egy barátnőmmel. Pakisztánba harmadmagammal utaztunk, Iszlámábádtól északra, a Himalája és a Karakorum térségébe. Nehéz út volt, egyik alkalommal 3550 méterig mentünk felfelé gyalogszerrel. A keskeny, szakadékkal övezett hegyi ösvényeken autók nem, csak kis termetű lovak fértek el, de mivel én fotózni szerettem volna, az apostolok lován utaztam. Még a fülemen is vettem a levegőt, amikorra fölértem.

Melyik volt a legkülönlegesebb vagy éppen a szívének legkedvesebb útja?

Mindig a legutolsó a legkedvesebb. De mondhatnám példának Jement is, ahová nagyon szeretnék visszamenni. Vagy például Pápua Új-Guinea, ahol egy törzshöz látogattunk el, bepillanthattunk a mindennapjaikba. Erről is van egy fotókiállításom. Emlékeszem, vittünk ajándékba egy malacot, amit aztán a szemünk láttára készítettek el: gödörben, forró köveken sütötték meg, szőröstül-bőröstül, számomra ismeretlen növényekkel körítve.

Az európaitól nagyon eltérő kultúrájú, vallású országokban soha nem érte atrocitás, mert fotózott?

Nem. Kedvességgel mindent el lehet érni. Pakisztánt például mindenki egy kicsit félelmetesnek tartja, pedig nem az. Mindenki mosolygott rám, és a férfiak is hagyták fotózni magukat. Komolyan néztek a kamerába, én pedig megnevettettem őket. Pakisztánban úgy mentem fel 3550 méter magasra, hogy a kísérőm, egy fiatalember, ott imádkozott nekem, hogy már csak tíz perc, tartsak ki, felajánlotta a zakóját is, mikor látta, hogy kezdek fázni. Pedig ki voltam én neki? Senki. A búcsúvacsorán megleptek egy tortával a születésnapom alkalmából, rajta a felirat: Happy Birthday, Cecília. Nagyon meghatódtam. Nem voltam még olyan szegény országban, ahol ne mosoly lett volna az emberek arcán. A gazdagabb országokban meg elégedetlenkednek és sírnak, mert nincs meg a harmadik autójuk. Le kéne lassítanunk, és időt szánni a fontos dolgokra. Már a barátainkra se jut idő. Nagyanyámék kilencen voltak testvérek, lovas kocsival látogatták egymást, most már autóval se nagyon látogatják a rokonaikat az emberek. Utazni se utaznak, csak legyintenek, hogy látják azt a tévében, pedig hatalmas a különbség aközött, amit messziről látsz, és aközött, amit átélsz. És így adni is tudsz, nem csak kapni. Én, ha tudom, hogy szegényebb országba megyek, viszek magammal néhány zacskó cukrot, tollakat, egyéb apróságokat a gyerekeknek. Volt olyan is, hogy a blúzomat, cipőmet adtam oda egy asszonynak Madagaszkáron, mert láttam, hogy neki nincs. Nekem maradt elég.

Burma csodálatos világa a témája a Magyar Földrajzi Múzeumban látható kiállításnak is. Az építészeti emlékek mellett látható élvezettel készít portrékat.

Igen, nagyon szeretek embereket fényképezni. Burmában, ebben a zárt és különleges világban három hetet töltöttem. Nagyon keveset tudunk erről az országról, hiszen ide korábban nem engedték be a külföldieket, politikai viszonyai sem kedveznek a turizmusnak. Lakóinak 80 százaléka buddhista, csodálatos épített emlékeik vannak, ezekből is ízelítőt kap a közönség. Eljutottam az Inle-tóhoz is, amin évszázadok óta emberek élnek cölöpökre épített házakban. Növényeket, zöldségeket termesztenek a vízen, csónakokból művelik a kerteket. Van, aki életében nem ment még le a tóról, hiszen itt megvan mindene. De láttam Burmában sok fiatal szerzetest is, bepillanthattam az ő mindennapjaikba is.

Sosincs Önben semmi félsz?

Nincs. Csak megyek, nyakamban a géppel, rágyönyörködve az engem körülvevő világra. 

Gál Cecília kiállítása 2022. május 29-éig tekinthető meg a Magyar Földrajzi Múzeumban, hétfő kivételével 10:00−17:00 óráig.