A kilencvenes évek közepén, bár még fiatal voltam, kezdett úgy kinézni a dolog, hogy szobagitárosként soha, de soha nem fogok zenekarban játszani és ezáltal híres lenni. Azt is be kellett látnom, hogy nem gitározással, hanem leginkább szövegeléssel tudok csajozni. Az ment rendesen. Annyira belejöttem az általában senkit nem érdeklő folyamatos dumálásba, hogy egy idő után elfogyott a közönség, ami leginkább a közvetlen környezetemet jelentette. Ezért aztán elkezdtem rádiókba betelefonálgatni és szimpatikussá válni az ott dolgozó embereknek. Hogy valóban szimpatikus voltam-e, arról Rákóczi Ferit vagy Pásztor Mátét kellene megkérdezni. Dittmann Andrást és Bajnóczky Zsoltot is idesorolnám, de sajnos ők ketten már nincsenek köztünk. Zsoltra, illetve Csipasz úrra, ahogy mindenki ismerte, később még visszatérek. Vannak kérdőjelek a fejemben azzal kapcsolatban, vajon tényleg szimpatikus voltam-e, vagy inkább idegesítő. Mindenesetre valahogy mégis jóban lettem az akkori rádiósokkal.
A kilencvenes évek végén, autóalkatrész-kereskedőként jártam az országot és sokat töprengtem azon, hogy egy vidéki kis rádióban simán kipróbálhatnám magam. 1998-ban összeszedtem minden bátorságomat és Miskolcról hazafelé jövet bebattyogtam az akkor még létező gyöngyösi Dió Rádióba, ahol ajánlottam magamat. Bakos Ili, a rádió főnöke úgy nézett rám, mint aki nem látott még hülyét. Adott egy esélyt. Hétvégenként beszélhettem a rádióban. Ott vett a szárnyai alá Bajnóczky Zsolt. Én voltam az ő padavanja.
Aztán egy a metrómegállóban kifüggesztett apróhirdetésnek köszönhetően viszonylag rövid idő alatt a 2000-ben indult EstFm 98.6 stábjában találtam magam. Az apróhirdetésben civil, alakítható, népszerűsködni vágyó arcokat kerestek a Pesti Est frissen induló rádiójába. Formabontó, az amatőrség határát súroló, de mindenképpen addig sosem hallott rádiót csináltunk. Ahogy akkoriban fogalmaztunk: az ember elmegy vécére, eszébe jut valami, a stúdióban beül a mikrofon mögé és fél óra múlva adásban is van. Mondhatjuk, hogy minden szerkesztést mellőztünk. Ennek a működési elvnek köszönhetően viszonylag rövid idő alatt véget is ért az EstFm. Ott és akkor szagoltam bele abba, mennyire jó népszerűnek lenni. Ennek a rádiónak köszönhetően végül szobagitárosból menő rockzenész is lettem. Itt ismerkedtem meg a Hollywoodoo zenekar tagjaival. Épp az első lemezük finisében jártak, amikor rádöbbentek, hogy pont eggyel kevesebb gitáros van a zenekarban, mint kellene. Felhívtak, megkérdeztek, elvállaltam.
Jött néhány év RadioCafé 98.6, kreatívigazgatóként. Persze ott sem bírtam ki, hogy ne üljek mikrofon mögé, de a Caféban egyébként is mindenki csinált mindent. 2007-ben aztán a Magyar Rádió friss vezetése felkért, vegyek részt a Petőfi Rádió megújításában. Ebből lett az MR2-Petőfi Rádió. Bár nem az én igazi terepem volt, de nagyon büszke vagyok rá, hogy az EstFm és a Café után ismét forradalmi projektben vehettem részt.
Érdre 2015-ben kerültem. A tavalyi év elejéig a délutáni műsort vezettem, az igazi izgalmak 2020 tavaszán kezdődtek, amikor az előzőekhez képest egészen új, interaktívabb, élőbb rádióban szánt nekem szerepet Kövesdi Péter főszerkesztő. Ha jól belegondolok, sok gyerekkori vágyam teljesült az életben: évekig vezettem „puttonyos” kisteherautót, utaztam turnébuszban a zenekarommal, adtam autogramot lányok dekoltázsára, van egy okos és gyönyörű nagylányom, boldog vagyok egy nő mellett, és most reggeli műsort vezetek (Bundáskenyér) az érdi rádióban. Igaz ami igaz, fiatalabb koromban sokkal könnyebb volt 4:45-kor kelni.
