A Fő utca az óvoda magasságában
A kollektív emlékezet őrzőivel a II. Lajos Általános Iskolában gyűltünk össze, amelyet épp a 100. születésnapján záratott be az akkori városvezetés. Ófalu I. sz. Általános Iskolájába jártak mind, mutatják magukat büszkén a jeges árban úszó ófalui és érdligeti utcákat, ahol azokban a napokban csak ladikkal lehetett közlekedni. Nemcsak Ófalu, de Érdliget alsó fekvésű utcáit is súlyosan érintette az árvíz 1942 előtt, amikor még a 6-os út volt az egyetlen védvonal. Ha azon átbukott a víz, vitte a házakat. A Fő utca különösen sokat szenvedett. Az egyik fotón, amely megjelent annak idején a Tolnai Világlapjában is, Kuhár János „úri és nőicipész” mester látható, amint kosárban nyújtja a ladikos felé legféltettebb kincseit. A ház ma is áll még, nagyjából félúton az óvoda (a régi Városháza) és az iskola között.
A sportrepülőtér parancsnoka (tányérsapkában) ladikkal menti a lakosságot a Római úton 1941-ben (Fajkusz József képe)
Az iskola volt a menedék
Kettővel az iskola mellett ma is áll még Pató Mária (Szabó Károlyné) anyai nagyszüleinek nádtetős, deszkakerítéses házikója. „Ott nevelte föl kilenc gyermekét a nagymamám – meséli Mária –, ott született édesanyám is. Amikor a gyerekek felnőttek, a közelben építettek házat. Az árvíz mindig az ófalusi részt érintette először, és az ott élők a magasabban fekvő utcákban élő rokonaikhoz költöztek, ha tudtak. Mivel minden háznál volt baromfiudvar, disznó, szarvasmarha, ló, vitték az állatokat is. Az én nagymamám is költözhetett volna a gyerekeihez, de nem akarta otthagyni a házat 1941 februárjában. Azt mondta, ha jön az ár, majd az iskolába menekül. Így is lett. Az iskola pincéjét elöntötte a víz, az ablakok peremét nyaldosták a hullámok, azonban a fölső rész, ahol a tantermek voltak, meg az igazgatói lakás, száraz maradt, és a külső lépcsőn föl lehetett jutni. A községi elöljáróság több árvízkárosultat itt helyezett el, másokat a dombtetőre menekített a katonaság. Amikor az iskola történetét kutattam, találtam a Fejér megyei levéltárban egy 1941 februárjában kelt iratot, melyben az igazgató kérte, mivel már kétszer elöntötte az épületet az árvíz, jöjjenek ki fertőtleníteni, takarítani, és vizsgálják meg, biztonságos-e. Nemcsak az iskola, de valami csoda folytán a nagymamám vályogháza sem omlott össze. Én három hónappal később születtem, pár utcával feljebb.”
A Római úti házak közt is voltak nagy túlélők, például a Szántó utca sarkán álló régi fogadó, amely egy 1846-os forrás szerint akkor a „Betérő a fehér macskához” nevet viselte. Később Mari néni kocsmájának is hívták. A régi képeken látszik, hogy eredetileg két kis épületrészből állt, csúcsos tetővel. Ennek a falán mutatja a kéz a valaha mért három legmagasabb vízállást: az 1941-es, az 1838-as és az 1876-os árvíz szintjét.
Évről évre jött az ár
Dóka Klára levéltáros helytörténeti kutatásai alapján tudjuk, hogy több olyan év is volt, amely a maga korában kiérdemelte a „legnagyobb árvíz” címet – például: 1744, 1748, 1775, 1768, 1786, 1826 és még jó néhány – egészen a Duna szabályozásáig. A város egyes részei emiatt néptelenedtek, ez jól látszik, ha az egyes katonai térképeket összevetjük. Az 1775-ös jeges ár olyan szörnyű pusztítást végzett, hogy a megye vezetői kénytelenek voltak három esztendőre elengedni a település adóit.
1838-ban olyan gyorsan ért az áradat Érdre, hogy felkészülni sem lehetett rá. A Vác és Kisoroszi közelében feltorlódott jégtömeg március 13-án átszakadt, a déli órákra elöntötte Pestet, estefelé pedig már Érd házait döntötte romba. Mivel az Ercsinél kialakult jégdugó visszaduzzasztotta az áradást, a vályogból épült vízparti házakra akkora nyomás nehezedett, hogy néhány óra alatt összedőltek. Ekkor parcelláztatta föl gróf Batthyány Fülöp a mai Alsó és Felső utca környékét, és adott ingyen dupla telkeket az árvízkárosultaknak, így kezdett a mai Újfalu betelepülni. Később már Sztaro Szelo (= Öregfalu) házait is védettebb részekre, a templom feletti lejtőkre építették, a Kakukk-hegy tövébe, illetve az 1800-as évek végétől a mostani Hamzsabég tér környékére.
Az 1941-es árvíz pusztításáról szomorú képet fest Szlameniczky István agrárközgazdász visszaemlékezése, amelyből az Érdi Krónika című kiadványban Dr. Kubassek János geográfus, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója idéz:
„Nagyapámék vízben álltak, az udvaron együtt úszott a kutyaház és a széhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpglott kazal szalmája, az építőállványok. A teheneket a Zbeg alatt lakó Vajdicsékhoz vitték. Csónaknak jól bevált a disznóforrázó teknő. És amikor a nagy jégtorlaszt Ercsi fölött szétrobbantották, indult meg az apadás, temérdek iszapos szemetet, itt-ott döglött kisállatokat hagyva maga után.”
A Fő utca a Nyereg köznél 1956-ban (Németh Tibor képe)
Öröm és bánat
A legtöbb fotót az egyik őslakó, Fajkusz József gyűjtötte össze, akinek a családja tíz generációval korábban, az 1700-as évek végén települt Érdre. Az 1944-es születésű József gazdag fotógyűjteménye nemcsak a múltat öleli föl. Mivel szenvedélyes „fotóamatőr”, a jelent is folyamatosan dokumentálja. Anyai nagyszülei a Külső Római úton laktak, közel a Dunához, de a házat olyan magasra építették, hogy 1941-ben nem került víz alá, csak a 8000 nm-es kert, ami a csatornapartra futott ki.
„Nagyapám mesélte, hogy amikor később hozzáépítettünk a házhoz, az öreg mester, a Bárány Imre bácsi rátette az alapra a falazólécet, és a magasságát az iskola ablakainak szintjéhez igazította. A környéken még se a Vető, se az Arató utca nem volt beépítve. Mi, a szüleimmel akkor még Érdligeten laktunk, 1956-ban költöztünk ide, amikor befejeződött az iskolaév. Az év februárjában is volt egy jeges árvíz, arra már magam is emlékszem, hiszen 12 éves voltam. Akkor már megvolt a gát, de a környékére se lehetett szagolni, fegyveres katonák őrizték. A gáton Vili bácsi, az őr vigyázott, nehogy szétnyomja a zsilipkamrát a Duna. A szivattyúk csúcsra jártak, folyamatosan töltötték át a vizet a gát alatti medencébe.”
A Mecset utca, a Vető utcai saroktól 1941-ben (Fajkusz József képe)
A Duna mindig is sok öröm és sok bánat forrása volt. Németh Katalin is emlékszik a gát alatti tóra: „Sokat jártunk a Tepecsre gyerekkoromban – így hívták a tavat –, de nem fürödtünk benne, mert azt mondták, veszélyes, ingoványos az alja. Amikor később feltöltötték, több tonnányi betont kellett beleönteni, mert az alján elnyelős futóhomokréteg volt. A Dunában viszont sokat fürödtünk, még mielőtt a strandot ellepte volna az iszap. Építettek oda egy kőhányást, mert a folyó szüntelenül mosta a partot az érdi oldalon. Amit onnan kihordott, abból a tököli partnál gyönyörű szigetet épített. A „szerelem szigete” épp a régi stranddal szemközt van, emlékszem, régen oda jártunk át augusztus 20-án megnézni a hatalmas hullámokat, amiket a víziparádéról Ercsibe leúszó katonai hajók vertek. A mi öreg vályogházunkat – ami nagyjából félúton van a Termál fürdő és az iskola között – sokszor meglegyintette az árvíz. Amikor 1970-ben lebontottuk, az egyik gerendán megtaláltuk az évszámot, akkor volt épp 200 éves. A legutolsó árvíz idején kislány voltam még, és emlékszem, apukám egy deszkát szögelt az ajtó elé, és nem is folyt be a víz.”
Többen is őriznek látható és láthatatlan családi „mementót”: egy Fő utcai ház udvarában az öreg körtefa törzsére kötözött spárga mutatta generációkon keresztül, meddig ért az 1838-as ár vízszintje. Amikor a hosszúkás vályog épülethez 1856-ban hozzátoldották a homlokzati lakást és az üzletet, a jelzés felett tíz centivel állapították meg a padló szintjét.
„Amikor 1941-ben a Duna ismét meglátogatta lakóhelyünket – meséli az öreg ház mai lakója –, a szüleim kinyitották a kapu két szárnyát, és ladikkal közlekedtek a Fő utcán. Amikor több évvel később kialakítottuk a lakásunkat, akkor fedeztük fel, hogy a lefestett hajópadló alul teljesen szétkorhadt, voltaképpen a festék tartotta össze.”
