2016-ig ezt az ország különböző térségeiben eltérő tartalommal végezték a szolgáltatók. Ma már a színvonal egységes, az ágazat azonban évente 20 milliárd forint veszteséget termel.
2012 nyarán merült föl, hogy Érd városa hulladékgazdálkodással foglalkozó céget alapítson. Vannak, akik ezt az előző vezetés megalomán törekvéseinek számlájára írják, mondván, inkább hátradőlve, karba tett kézzel ki kellett volna adnunk a feladatot egy szolgáltatónak. Mások szerint azonban akkor még olyan jogi és gazdasági környezet volt, amelyben ez a vállalkozás – némi fejlesztéssel – nyereséges lehetett volna. A térségi társulás nonprofit kft.-jében Érd ma 70 százalékos tulajdonrésszel rendelkezik (Diósdé 10 százalék, a társulásé 20). A telephelyet bérbe adta az érdi önkormányzat, továbbá azokat a gépeket is, amelyeket még 2003 körül pályázati pénzből vett. Néhány járművet pedig a kft. saját erőből vásárolt. Az Érd és Térsége Hulladékkezelési Nonprofit Kft. (ÉTH) 2012-ben magas színvonalú közszolgáltatást tervezett, ehhez igazította az önkormányzat a közszolgáltatási díjakat.
Akkor az önkormányzatnak még ármegállapító hatósági jogköre volt – emlékeztet a múltra Pató Simon hulladékgazdálkodási szakmérnök, a megalakuló ÉTH Kft. akkori cégvezetője, ma megbízott ügyvezetője. – 450 Ft ürítési díjat állapított meg, ez fedezte volna a házhoz menő szelektív hulladékgyűjtést, illetve (a lakótelepen) gyűjtőszigetek kialakítását, gépek cseréjét és minden olyan fejlesztést, amely biztosította volna a magas színvonalú feladatellátást, és még kismértékű nyereséget is a szolgáltatónak.” Az ÉTH üzleti terve még olyan nagyívű elképzeléseket is tartalmazott, mint például újrahasználati központok létrehozása, amelyekben lomtalanított, de még működő, illetve javítható eszközöket, anyagokat, berendezéseket, termékeket lehetett volna értékesíteni. A cégnek alig fél év adatott a bizonyításra, 2013 májusában ugyanis életbe lépett a rezsicsökkentési törvény, amely a hulladékkezelést végző szolgáltatók számára előírta, hogy „a csökkentett öszszeg maximuma a 2012. április 14. napján alkalmazott díj legfeljebb 4,2 százalékkal megemelt összegének a 90 százaléka lehet”, a műszaki tartalom pedig nem csökkenhet.
„Ez azt jelentette – világítja meg Pató Simon –, hogy magas műszaki tartalom mellett lényegesen (mintegy 30 százalékkal) alacsonyabb szolgáltatási díjjal kellett dolgoznunk. Ez előrevetítette a veszteséges működést. A rezsitörvény a gazdálkodó szervezeteknek is csupán a lakosságinál 4 százalékkal magasabb díjakat engedett kiszámlázni. Mindennek vergődés és veszteséghalmozás lett a következménye, amelynek kezelésére az önkormányzat 164 millió Ft úgynevezett tagi kölcsönt adott az ÉTH-nak. Ez mára a kamatokkal 200 millióra nőtt, és mivel nem lehetett kigazdálkodni, toljuk magunk előtt.” 2016-ban gyakorlatilag fejre állt a hulladékkezelés az országban. Ez a „főkukának” becézett Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt. (NHKV) születésének az időszaka. Sokat elárul az NHKV létrehozásának értelméről, ha megnézzük a rendszer működtetésének alapvető célkitűzéseit: első helyen „a rezsicsökkentés fenntartásának megőrzése” szerepel, második helyen az „egységes színvonalú szolgáltatás biztosítása”, negyedik „a finanszírozás normatívvá tétele”, és csak ezek után jön a hulladék hasznosítása, illetve a környezet védelme.
A lobbizásban alulmaradt
A hulladékágazat éves árbevétele nagyjából 150 milliárd forint. Ennyit fizet be a lakosság – rezsicsökkentetten! – a „kukaholdingnak”. A munkát a közszolgáltató cégek végzik el, amiért a központ (NHKV) egy díjképlet alapján utalja nekik a szolgáltatási díjat. A díjképlet összetevőit aszerint állapítják meg, hogy a szolgáltatás megfelel-e az Országos Hulladékgazdálkodási Közszolgáltatási Terv normatív előírásainak. Alapszolgáltatásnak számít a heti egyszeri hulladékgyűjtés, az évi egyszeri lomtalanítás, az évi tízszeri zöldhulladék elszállítás, és a szelektív hulladékgyűjtés (valamilyen formája). Az alapszolgáltatásokért az NHKV literenként 2,73 Ft díjat fizet utólag, negyedévente. Többletszolgáltatásokért (pl. gyakoribb ürítés, házhoz menő üveggyűjtés stb.) akár 3,50 Ft-ot is lehet kasszírozni, ennél többet (maximum 4,65 Ft-ot) azonban csak szigorú feltételek mellett. A törvény szerint a hulladékkezelés díjának fedeznie kell a közszolgáltatás fejlesztéséhez szükséges eszközök vásárlását is – erre lehet igényelni a 3,50 és a 4,65 közötti különbözet, amit az a szolgáltató kaphat meg (utólagos korrekcióval), amely jól alátámasztottan lobbizik érte. Az ÉTH három utolsó évében a literenkénti (korrigált) díjak az alábbiak szerint alakultak: 3,75 (2017-ben), 3,95 (2018), 4,65 (2019). Az ÉTH Kft.-t nem megfelelő gazdálkodással vádolók tehát azt vetik a menedzsment szemére, hogy nem tudta minden egyes évben maximalizálni a literenkénti szolgáltatási díjat. Ha a lobbizásban nem marad alul, akkor 2020 elejére nem halmozott volna föl közel 350 milliós hiányt. Fölmerül, hogy annak a cégnek, amely saját maga hulladékgazdálkodást nem folytat, lerakóval nem rendelkezik, egyetlen bevételi forrása a „főkukától” viszszaosztott normatív szolgáltatási díj, lett volna-e esélye fizetni a 200 milliós hitelét és az önkormányzattól kölcsönzött géppark bérleti díját. A kommunális hulladék az államot képviselő NHKV Zrt. tulajdona, a szolgáltatók csupán „bizományosként” kezelik, és a haszonanyag értékesítését is a főkuka vezényli. „Jóvá kell hagyatnunk, melyik partnernek és milyen áron akarjuk eladni a haszonanyagot – magyarázza Pató Simon –, be kell küldeni a szerződést, a bevétel pedig az NHKV-t illeti meg.” Ha az olvasó most arra gondol, hogy ebben a rendszerben semmi nem ösztönöz a hulladékkal való gazdálkodásra, még kevésbé a hulladék keletkezésének megelőzésére, akkor bizony jól látja a helyzetet. Emiatt van az is, hogy amikor az érdi lakos megrendeli évente egyszer a lomtalanítást, akkor azt látja, hogy egy feneketlen étvágyú masztodon a lecserélt nyílászáróktól a babakocsin át a bicegő lábú székig mindent magába présel, és elviszi az egészet a lerakóra. Amiből régen megéltek Érden a „lomis” családok, az most egybedarálva szomorkodik egy depó mélyén az idők végezetéig.
Hiba rendszerhiba hátán
Az ÉTH tehát a begyűjtött hulladék mennyisége alapján kapja a normatívát. A maga felségterületén 2019-ben közel 790 millió liter vegyes hulladékot gyűjtött be 300 ezer lakostól. Ez azt jelenti, hogy fejenként napi 7,3 liter hulladékot hajigálunk a kukákba. Merthogy sem mi nem vagyunk önmérsékletre szorítva, sem a termék előállítója. Utóbbi letudja a maga felelősségét a termékdíjjal és a beépített elavulási értékkel, és gőzerővel dolgozik azon, hogy eladja nekem az új telefonját, autóját, kanapéját – kénytelen is vagyok megvenni, hiszen amit ma hazavittem, az két-három év után tönkremegy. Amikor a világ egy pontján elkészül egy új termék, a világ egy másik pontján kukába kerül egy másik. Különösen a ruhaipar szennyezése döbbenetes mértékű: divatolásunk („fast fashion”) a teljes hulladékmennyiség 10 százalékáért felelős. A probléma tehát globális, és a gyártók lobbiereje miatt a kormányok folyamatosan hárítják a megoldásokat. Ez alól Magyarország sem kivétel: július 1-jétől ki kellett volna vonni a piacról az egyszer használatos műanyagokat, de a műanyag-csomagolásokat gyártók lobbiereje elég nagy volt ahhoz, hogy haladékot kapjanak. A magyarországi hulladékgazdálkodásnak elvileg meg kellene felelnie az EU előírásainak, melyek meghatározzák, hogy 2020-ra, 30-ra, 50-re milyen szintre kellene eljutni az úgynevezett körforgásos gazdaság megteremtésében – abban a Kánaánban, ahol a kiselejtezett termék anyagában újrahasznosul, vagy elégetésével energiát termel. A közelében sem vagyunk, tán mondanunk sem kell. Az ÉTH által begyűjtött hulladéknak például a 70 százaléka a lerakón végzi. Ez már 2017-ben is legfeljebb 55 százalék lehetett volna, de nem lóg ki az országos átlagból. A központosított hulladékgazdálkodás nem ösztönzi arra a szolgáltatókat, hogy szelektíven kezeljék a hulladékot. A célszámok elvben meghatározzák, hogy a szelektíven gyűjtött hulladék mennyiségét mennyivel kellene növelni. Csakhogy az említett díjképlet ezt elenyésző mértékben honorálja. Szelektíven kell gyűjteni, üzeni a rendszer a közszolgáltatónak és a lakosságnak is. A szelektív hulladékgyűjtés költsége rendkívül magas, ráadásul a helyben történő újrahasznosítás nem megoldott, Kína és India pedig már köszöni, de nem kér több PET-palackot. Érden a házhoz menő szelektív gyűjtéssel a sárga kukákba kerülnek a klasszikus műanyagok. Mivel az ÉTH több szolgáltatási területén is más a gyűjtés rendszere, ez a tétel „vegyesen gyűjtött csomagolási hulladék” néven szerepel, és a teljes ellátási régióban 2019-ben csaknem 5000 tonnát tett ki. Ez ugyan meghökkentően nagy szám, ugyanakkor a vegyes háztartási hulladék mennyisége csaknem kétezer tonnával csökkent 2018-hoz képest, ami a lakossági tudatosságnak köszönhető. (Különösen szembetűnő a zöldhulladék növekedése.) A rendszer a szolgáltatók számára veszteségessé teszi a szelektív gyűjtést, a NHKV is látja a problémát, ezért egy nemrég megjelent kormányrendelet a szelektív hulladékgyűjtésből származó veszteségek pótlásának az elszámolására ad lehetőséget, visszamenően 2017-ig. Rendszerhiba ide vagy oda, az ÉTH csődjét most valahogyan kezelni kell. Csőzik László polgármester szeptemberben egyeztetést kezdeményezett az NKHV-val arról, hogy milyen stratégiai lehetőségeket látnak az érdi közszolgáltató működőképességének fenntartására. A kukaholding vezérigazgatója egyrészt arra figyelmeztetett, hogy az adósságrendezést rövid időn belül meg kell oldani, akár tagi vagy banki hitellel, akár társtulajdonos bevonásával, a szolgáltatási díj nem lehet adósságkezelés forrása. A hosszú távú működést illetően pedig azt emelte ki, hogy a tapasztalatok szerint csak azok a közszolgáltatók képesek gazdaságosan működni, amelyek egybefüggő, optimális lehatárolású, méretgazdaságos ellátási területeken szolgáltatnak, és rendelkeznek saját, a hulladék végső kezelését szolgáló létesítményekkel. Ezek a körülmények az ÉTH esetében hiányoznak. Továbbá felhívja a figyelmet arra, hogy az ÉTH által teljesített lerakási arány jelenleg 70 százalék, ennek 2035-re (legkésőbb 2040-re) 10 százaléknak kell lennie, ha meg akar felelni a cég a hulladékgazdálkodási célszámoknak. Mit is jelent ez? Egyrészt azt, hogy a cégnek alaposan át kell gondolnia, kell-e ekkora – esetenként távoli (mint például Vecsés) – szolgáltatási területet fenntartania, amelyeket alvállalkozók bevonásával lát el. Másrészt, hogy hosszú távon elegendő-e pusztán arra törekedni, hogy saját lerakót létesítsen, ha továbbra sincsenek egyéb hulladékhasznosító létesítményei? Továbbá, hogy lát-e az önkormányzat esélyt olyan „újratervezésre”, amely a céget fejlődési pályára tudja állítani, hogy ne termeljen újabb veszteséget. Megkérdeztük Pató Simont, hogy szerinte elkerülhető-e az ÉTH csődeljárás alá vonása. „Több lehetőség is van a veszteség pénzügyi eszközökkel történő rendezésére, ezekről a cég taggyűlésének kell döntenie. Ha a tulajdonosok erre nem hajlandóak, akkor az ÉTH megpróbálhatja szervezetkorszerűsítéssel kirángatni magát a bajból. Bizonyos mértékig lehet csökkenteni a költségeket és növelni az árbevételt jobb gazdálkodással, a gépi eszközök jobb kihasználásával, bérbeadásával. Ezen kívül fel kell kutatni azokat a gazdálkodó szervezeteket, amelyek lakossági hulladékként vitetik el a szemetüket.
Ilyen vállalkozásból Budaörsön 18 ezer, Érden 6 ezer van, köztük számos 40 főnél többet foglalkoztató cég is. Új bevételt termelő tevékenységeket is indítanunk, például nyithatunk MÉH-telepet, vagy akár „zöldboltot” is a telephelyünkön, ahol környezetkímélő termékeket lehet vásárolni. Azt is meg kell vizsgálnunk, hogy Érd lakosságszámával arányosan hogyan nő a fizető polgárok száma, illetve az elszállítandó hulladék mennyisége. A lakosság egy része ugyanis úgy érzi, hogy amíg nem kapják el, addig nem fizet a közszolgáltatásért. Mintegy 3-5 ezer főre tehető Érden a nem fizetők száma.
Fordítva ülünk a lovon
Kérdés, ha vannak lehetőségek, akkor ezekkel eddig miért nem éltek? Pató Simon szerint azért, mert nem merült föl, hogy a cég a kötelező feladatán túl mással is foglalkozzon.
„Nem mondták a tulajdonosok, hogy ne gazdálkodjunk, csak nem jutott pénz semmire. Most se jut, de most már vannak eszközeink: a város nyert két EU-pályázaton 7 gyűjtőautót, ezeket bérbe adhatjuk vagy bérfuvart vállalhatunk velük.” Az újrahasználati központok létrehozása például már 2013-ban szerepelt a tervekben. A probléma az, hogy Magyarországon a hulladékgazdálkodás nak sokszor hiányoznak a feltételei. A legegyszerűbb példával élve: kézenfekvő lenne az építési hulladékot kiválogatni és hozzáférhetővé tenni. Csakhogy a vonatkozó szabályok szerint a téglát előbb minősíteni kellene, ehhez pedig nincs sem szabályozás, se háttérintézmények. Így aztán ledarálják, és legalább töltőanyagként hasznosítják. Rosszabbul járnak a működő elektronikai eszközök, mondjuk egy használható fűnyíró, ezeket ugyanis érintésvédelmi ellenőrzés alá kellene vetni. De még a fakocka egyszerűségű szerkezeteket is be kellene vizsgáltatni munkavédelmi szempontból. Szabályozás és intézményrendszer hiányában ezek általában a lerakón végzik. A fő probléma az, hogy a környezetvédelemnek és a hulladékgazdálkodásnak nincs önálló hatósága Magyarországon, így folyton változik, hogy ki mondja meg, merre van az arra. Egy ideig az volt az irányvonal, hogy ne égessünk hulladékot, mert az szennyezi a levegőt. Aztán meg az, hogy égessünk, mert azzal legalább energiát lehet termelni, míg a lerakás a környezetre veszélyes gázokat szabadít föl. Aztán kitalálták, hogyan lehet ezeket a gázokat hasznosítani, úgyhogy most megint jó lett a lerakás is. Az úgynevezett körkörös gazdaság megvalósításától mindenesetre Magyarország fényévnyi távolságra van. A körkörösség leginkább a hulladékágazat irányításában mutatkozik meg – aki tanulmányozza az NHKV honlapján „a hulladékgazdálkodási közszolgáltatás ellátásának intézményrendszerét, főbb szereplőit és kapcsolatukat”, annak a bonyolult ábra láttán összegabalyodnak az agytekervényei. Nem csoda, ha egyelőre fordítva ülünk a lovon. Az EU-normatívák betartását a hulladékpolitika úgy értelmezi, hogy az országos hulladékgazdálkodási tervben minden évben meghatározza, hogy a várhatóan keletkező hulladékmennyiséggel mit kell tenni. Például, hogy a zöldhulladékból 800 ezer tonnát komposztálóra kell vinni 2025-ig. Vagy, hogy a háztartási hulladékból kinyerhető haszonanyag 55 százalékát hasznosítani kell. Ezeket az irányelveket lebontják az egyes szolgáltatókra, így kijön, hogy mondjuk az ÉTH-nak egy lakostól papírból 10, műanyagból 6, üvegből 4 kg-ot kell begyűjtenie évente. Majd csikorognak a rendszer fogaskerekei, algoritmusai, díjképletei, és a végére kijön egy összeg, amit csúsztatva-csepegtetve megkapnak a szolgáltatók. Ahelyett, hogy azt mondaná az állam, gazdálkodjatok a begyűjtött hulladékból, abból majd lesz nyereségetek. Csőd, katasztrófavédelem vagy integráció? Vajon meddig lehet – ráadásul egymásnak ellentmondó és folyton változó elvárásokkal – folyamatosan pörgetni a gazdaságot úgy, hogy a keletkező melléktermékekkel nem foglalkozunk? – ez a globálisan megválaszolatlan kérdés. Hagyjuke csődbe menni az ÉTH-t? – ez most az érdi feladvány. Ha a cégnek nem sikerül kihúzni magát a bajból, akkor a katasztrófavédelem fogja átvenni a hulladékkezelést Érden, az állam pénzéből. Ezzel pellengérre kerülnénk az országos sajtóban. Vagy az integráció útját választva, új tulajdonost próbáljunk bevonni? Volnának jelentkezők a piacon, amelyek képesek gazdaságosan szolgáltatni. Ezeket a dilemmákat kell most mérlegelnie a városvezetésnek.
