Találkozóhelyünkhöz, a városháza előtti szökőkúthoz közeledve turistaszemmel kezdtem nézelődni. Ha ez egy idegen város volna, ahol először járok, egyedi azonosító pontokat keresnék: szobrot, árnyat adó öreg fát, templomot, szép épületet, utcazenészt, üldögélő embereket, cseverésző szüleik körül szaladgáló gyerekeket. Bármit, amit kedvem támadna lefényképezni. Ha idegen lennék, most azt mondanám, ez biztos nem a főtér, mert ott élet van, ha másutt nem, legalább egy kávéház teraszán. Itt néha sietősen átszeli egy-egy járókelő a teret, hogy lerövidítse az útját. Nemrég könnyű eső áztatta el a padokat, most viszont tűz rájuk a nap, az egész placcot világosszürke térkő borítja, amely forró párával elegyítve veri vissza a napsugarakat. A tér ékessége, a szökőkút szépnek ugyan nem mondható, de legalább frissíti a levegőt. Némi életet lehelne a helybe, ha gyerekek szaladgálnának át a vízen, ahogyan mindenütt szoktak, ám a szülők kedvét elveszi a „csúszásveszély” tábla. Alábiggyesztve, a biztonság kedvéért, hogy kutyát se sétáltassunk póráz nélkül.
Főtér élet nélkül
„Ha nem tudtak olyan teret építeni, csúszásmentes térkövekkel, hogy ott egy szökőkút felüdülést nyújtson – csóválja a fejét Varga Illés Levente –, akkor inkább hagyták volna meg itt a patakot. Régen ugyanis ezt a teret természetes vízfolyás szelte át, amit még a szocialista időkben lebetonoztak. Tíz éve, amikor felújították, lehetett volna egy természetközeli vizes élőhelyet kialakítani itt, vonzóbb lenne, mint ez a néhány megközelíthetetlen vízsugár. A tiltó táblákkal a felelősséget akarják elhárítani: aki itt mégis szaladgál, az magára vessen! Erre én azt mondom, ha nem akarunk valamit felelősen üzemeltetni, akkor inkább hagyjuk meg eredeti állapotában. Ideültették ezt a hársfát, amely tíz év alatt semmit sem nőtt. Ha megkérdeznénk tőle, hogy érzi magát ebben a térkőrengetegben, vajon mit mondana? Nincs zöldfelület, ez a maradék néhány fa is szenved. Tíz éve uniós pénzből alakították át a teret. Az EU nem véletlenül támogatja, hogy forgalomcsillapított övezetekben olyan városi tereket lehessen kialakítani, ahol jó lenni. Nálunk azonban a Főtér nem indult be. Méghozzá azért, mert nem mérték fel, hogy a környező ingatlanok nem tudnak ehhez alkalmas környezetet teremteni.”
A hajdani tűzoltószertárt ugyan elbontották, megépítették az egymást keresztező két sétányt, lezárták a forgalmat az Alsó utca végében, de abban nincs változás, hogy az emberek ide csak ügyet intézni járnak, lófrálni, csevegni nem. Vendéglátóhely csak egy van, az sem a térre néz, zárt kerthelyisége a sétány felől közelíthető meg. A Polgárok Háza sem a polgároké, többek között az önkormányzat tanácsterme van benne.
„A városháza alkalmatlan önkormányzati funkciókra, eredetileg társasháznak épült. Bár a feladatok egy részét elvették az önkormányzatoktól, a bürokrácia helyigénye nem csökkent – meséli Illés. – Egy városi főtér épületeinek földszintjén közösségi funkcióknak kellene megjelenniük, amelyek városi életteret teremtenek. Itt erre semmi lehetőség nincsen. Nonszensz, hogy följebb, a térre vezető sétány egyik oldalát deszkakerítés, mögötte tujasor zárja le. Sokat elárul a városról, hogy a legfrekventáltabb helyén levő üzlethelyiséget fogtechnikus bérelte ki, nem pedig vendéglátóipari egység. Feltételezem, ebben a piac ítélete is benne van. A két vasút közti alagút feletti terület talán alkalmasabb volna arra, hogy ott közösségi tér sarjadjon. Van ott kiskocsma, élelmiszerbolt, a Borgödör, több kereskedelmi szolgáltatásra alkalmas épület. Csak a placcot kellene megtisztítani az autóktól, padokat kitenni, dézsás növényeket, pergolára futtatott repkényt, és megpályáztatni egy olcsó vendéglátóhely üzemeltetését, amely a kispénzű diákokat is szívesen fogadja.”
A belváros az autóké
„Nem szabad azt játszanunk, hogy mi valaminek a központja vagyunk, hiszen Budapest árnyékában csak a leeső feladatmorzsák után kapkodhatunk. Ide biztosan nem kell önálló kórház, legfeljebb valami kihelyezett részleg, se egyetem. Persze fontos az „érdiség”, miként fontos identitás a „zuglóiság” is, de ahogy a zuglói polgárok tudatában vannak, hogy ők egy nagyobb urbanizációs egység lakói, úgy nekünk is agglomerációs kertvárosként kell magunkra gondolni. Az itt lakók egy része csak bizonyos korlátok között érzi magát érdi lakosnak, speciális igényei miatt mindig is Budapestre fogja vinni iskolába a gyerekeit, és a fővárosba jár dolgozni. Itt pedig arra vágyik, amit egy alvóvárosban az ember szívesen csinál. Mások viszont, akik nem ingáznak, itt élik a mindennapjaikat, nyilván élhető, fenntartható, barátságos kisvárost szeretnének, ahol van miért kimozdulni a kapun kívülre. Ezzel a kettősséggel kell együtt élnünk.”
Ezen a laza péntek délelőttön nem nagyon látszik, miért is érdemes bejönni az érdi városközpontba. Az élet jeleit – néhány ünneplőbe öltözött diákon kívül – a Budai úton lépésben haladó autók mutatják, magukban szitkozódó utasokkal. Érd belvárosa ma az a hely, amit lehetőleg kerülünk. Az autók többségükben nem azért mennek itt, mert a benne ülőknek a városközpontban van dolguk, hanem, mert ki szeretnének jutni a városból Budapest vagy Fehérvár felé, és csak erre tudnak jönni.
„A világ minden hasonló városában lezárják a forgalom elől a legbelső övezetet, hogy ne menjen be más, csak akinek ott van dolga – szögezi le Illés. – Elkerülő utat kellett volna itt is építeni, ki is jelölték a nyomvonalát: a felső vasútvonallal párhuzamosan indulna a Széchenyi tértől, és a vasút mellett haladva Diósd után, az Angeli úti körforgalomba torkollna. Helyette az előző városvezetés turbókörforgalomban gondolkodott – remélem, ezt az ötletet végképp elfelejthetjük. Az biztos, hogy az autósok számára elfogadható alternatívát kell kínálni. A világ nagyvárosaiban a pandémia közepette elkezdtek kerékpársávokat kialakítani az autós felületek rovására. Hiába szidják ezt a törekvést Budapesten, látszik az első adatokból, hogy a nagykörúti kerékpársávnak csaknem ugyanannyi az áteresztőképessége utazó főben számolva, mint az autós sávnak, csak a bringások kevesebb helyet foglalnak el.”
A belvárost sűríteni kellene
A Budai úti városkép nem túl izgalmas: jellegtelen emeletes épületek közt egy-egy bennragadt családi ház, a Széchényi tér felé haladva a kanyarban szinte eltűnik a múzeum gyönyörű klasszicista kastélyépülete.
„Kicsit eklektikus, kétségkívül, de Budapest is az – jegyzi meg Illés. – A különböző korok lerakják a maguk épületeit, és ezek együtt tudnak élni egymással. Még a Budai úti Kádár-kockákkal is meg tudok békélni, idővel úgyis eltűnnek. Így fejlődik a város. Sosincs kész. Nagyobb probléma, hogy a Szabadság téren indokolatlanul nagy felületet vesz el a közlekedés. Ha az Ercsi út T-csatlakozással torkollna a Velencei útba, akkor itt egy kis átgondolással nagyobb zöldfelületet és ésszerűbb forgalmi rendet lehetne kialakítani. Nagy hiba, hogy a rendőrség épületét úgy helyezték ide a sarokra, hogy egy évszázadra hazavágták a tér arculatát, ráadásul még egy drótkerítést is felhúztak elé. Előtte egy kábé tízéves elképzelés szerint 30 emeletes toronyház épült volna irodákkal, szerencsére ebből nem lett semmi. Ilyen terveket Érd utcahálózata nem bír el. Az épülő bíróság melletti régi posta (ma rendelő) épülete nívós, mindenképp megőrzésre ajánlanám. Megjegyzem, az elbontásra váró régi buszpályaudvart is meghagynám, mert korának jellemző épülete, a kornak és az új funkcióknak megfelelően át kellene építeni, a perontetők alatt lehetne akár kiülős vendéglátó-helyeket is üzemeltetni.”
A Szabadság tér, valamint az Alsó és a Felső utca meghatározó arculati elemei a városnak. A Felső utcára mindenképpen kellene kerékpárutat építeni – egyezünk meg Illéssel –, ehhez a szervízutak jó adottságot teremtenek. A városfejlesztési szakember szerint meg kellene ragadni az alkalmat arra is, hogy a zöldfelületeket újragondoljuk. Az Alsó és a Felső utca óriási zöldfelületet zár közre, lehetne ott egy látványos parkos-ligetes városrész, ahol a jelenleginél sűrűbb a lakosság, ugyanakkor a településrész megőrizné az utcafronton az ó- és újvárosias látványelemeket. Mindez persze magánterület, a szabályozást kell úgy alakítani, hogy ilyenné váljon a városrész.
„Teljesen abszurd, hogy leszállok Érd központjában – amely, ha úgy vesszük, egy kétmilliós város egyik fontos csomópontja is –, és néhány métert megtéve poros, kivilágítatlan, családi házas utcákba jutok. Ha a városközpontba irodaházak épülnének, és akár Budapestről is ide jönnének emberek dolgozni, akkor egészen más lehetne a városkép, hiszen a tömegközlekedésre, a gyaloglásra és a kerékpáros közlekedésre lehetne építeni. Az autókat pedig szépen ki lehetne szorítani, illetve átterelni más útvonalakra. Érd belvárosa elért arra a fejlettségi szintre, hogy sűríteni kellene. A Településfejlesztési Stratégia régóta településközponti vegyes beépítést irányoz elő, csak éppen nem ösztönöztük az ingatlantulajdonosokat, befektetőket arra, hogy ebben gondolkodjanak. Ahol mégis vannak rá példák, ott nem biztos, hogy urbanisztikailag jó megoldások születnek. Ezeket a telkeket úgy alakították ki, hogy egy-egy család éljen itt kertvárosi övezetben, tehát keskeny és nem túl mély telkekre lehet a házakat felhúzni. Mivel mélygarázsok helyett a ház oldalában alakítanak ki garázshelyeket, nem marad hely a telkeken, így fák és zöldfelület nélküli borzadályok épülnek. Építési szabályozással el lehetne érni, hogy az ingatlantulajdonosok ne az adott pici telekre akarjanak néhány lakásos társasházat fölhúzni, hanem több telket egyben kezelve építsenek több lakást. Nyugati minták alapján itt még az autós közlekedéssel sem kellene nagyon számolni, hiszen gyaloglótávolságra van a tömegközlekedés, amellyel fél-egy óra alatt el lehet érni Budapest belvárosát.”
Olyan a zaj és a levegő, akár a Rákóczi úton
Régebben sokat vitáztak arról, hány központja legyen Érdnek. Azt, hogy két vagy akár több centrum legyen, tehermentesítve a központot, a közigazgatási intézmények áthelyezésével is lehetne segíteni – voltak is erre vonatkozó tervek. Varga Illés Levente ezt rossz ötletnek tartja, mert végképp az autós közlekedésnek ágyazna meg, hiszen aki egyszerre több dolgot akar egyidejűleg intézni, az garantáltan autóval fog elindulni.
„Az a jó, ha mindent gyaloglótávolságba telepítünk. Érd központjában azért van viszonylag sok bankfiók, ruházati és egyéb üzlet, mert 100-150 ezer embert szolgál ki. Itt van két vasútállomás és a buszpályaudvar is, ezt a vonzáskörzetet nem szabad elaprózni.”
Végül – akarták, nem akarták – kinőtt egy második városközpont a Bem téren. Megépült a gigantikus bevásárlóközpont, más funkciót kaptak a szocialista idők stílusában épült „csemegék” és „áfészok”, mindent túlélt a 30-as évekből itt maradt kis bódé is, a régi orvosi rendelő léptékéhez igazított Takarékbank ma már kisvárosinak hat. Hamarosan újabb hipermarket épülhet a meglevővel szemközt, az autósok vásárlóereje, úgy látszik, kifogyhatatlan. Még az is lehet, hogy a gigaüzletek elszívják majd a vásárlókat a környékbeli kisebbektől, ahová ma még kigyalogolnak az emberek.
Aki itt leülne, legfeljebb a hipermarket alatti kávézóban teheti, illetve a közeli benzinkút melletti étteremben. A Spar parkolójával szemben épült egy közösségi ház, van benne könyvtár is, és sokféle program.
„Az akusztikája borzasztó – állítja Illés –, tudom, mert itt tartják az ökofilmklubot. Sajnos a kerékpártárolást és az akadálymentesítést sem sikerült átgondoltan kialakítani, de legalább nekifutottak. A Bem téri városközponttal két igazi probléma van. Az egyik az, hogy nem szabadott volna az itteni óvodát fejleszteni, ahelyett, hogy más helyet kerestek volna neki. Azok a családok, akik a jó levegő reményében költöztek ki a fővárosi bűzből a zöldbe, a gyerekeiket hasonló zaj- és levegőszennyezésnek teszik ki itt, mint a Rákóczi úton. Mivel kevés az óvodai férőhely, nem is nagyon van választási lehetőségük. A másik probléma itt is az, mint a Városháza környékén, hogy a közlekedés mindent elural. Itt nem töltenek időt az emberek, pedig gondozott a gyep, szépek a rózsák, van néhány fa is. Én mondjuk korlátok helyett sövénnyel választanám el a járdát a rézsűs gyeptől, legalább az is megszűrné a levegőt. A tér legnagyobb vesztese a pizzéria, amelynek környékén a körforgalom miatt nem lehet autóval megállni. Ugyanez a gondjuk azoknak, akik a kis templomba akarnak bejutni, illetve följebb, az iskolánál sem egyszerű reggel letenni a gyerekeket.”
Bem téri szemlénk legfőbb konklúziója ugyanaz, mint a Szabadság téren tett körsétánknak. Ideje volna visszavennünk a tereket az autóktól, és többet élni a városban, mint közlekedni.
