Mikor érezte először, hogy az alkotáson keresztül tudja kifejezni magát?

Az óvodában mellettem üldögélt egy kisfiú, aki nagyon jól rajzolt. Néztem, mit csinál, és én is rajzolgatni kezdtem. Igazából irigykedtem rá. Valahogy meg akartam őt előzni ebben a tevékenységben. Egy idő után aztán szinte minden áldott nap versenytrajzoltunk. Közben alakult ki bennem ez a fajta kifejezési kényszer.

Hogy végződött a verseny?

Kölcsönösen inspiráltuk egymást, és végül igazi barátokká váltunk. Általános iskolába is együtt jártunk, míg a családom el nem költözött Érdre.

Mi lett a barátjával?

Nem tudom, de nagyon kíváncsi lennék rá. A nevével soha nem találkoztam szakmai berkekben. Talán más irányt vett az élete.

A felmenői között volt valaha művész?

Nem. Parasztcsaládba születtem, anyám, apám, nagyszüleim mind földművesek voltak. A testvéremmel a falusi gyerekek szokványos életét éltük, bandáztunk, rosszalkodtunk. Tizennégy évesen már Szepes Gyula érdi iskolájába járt.

A szülei támogatták művészi ambícióit?

Nem igazán, de apám egyszerűen nem tudott mit kezdeni velem, úgyhogy elvitt az érdi Nagy-Balogh János Képzőművészeti Körbe. Szepes Gyula volt a mesterünk, körülbelül 10 évig jártam hozzá. Szepes Nyugat-Európában élt, Franciaországban és Itáliában tevékenykedett, impresszionista hatást hozott a szocialista realizmus és az alföldi festészet korában a Kádár-rendszerbe. Aczéllal fogalmazva, a tűrt kategóriába tartozott. 1972-ben mégis színjátszó-rendező szakra jelentkezett a Népművelési Intézet Akadémiájára. Nem hagytam abba a festészetet, csak érdekelt a színjátszás, le is diplomáztam. Jó iskola volt. Úgy tudom, olyan művészek kerültek ki onnan, mint a rendező Pál István vagy Ruszt József. Jót tett nekem ez a szabad szellemű környezet. Széles látókörű, művelt emberektől tanulhattam. Faluról jöttem, az elszigeteltségből, sokáig a tájszólásomért is megszóltak. Be kellett törnöm ebbe a nagyvárosi világba. Az ELTE Bölcsészettudományi Kara következett. Előtte még elvégeztem a Debreceni Tanítóképző Főiskolán a népművelés–könyvtár szakot, onnan mentem tovább az ELTE népművelés szakára. Előre láttam, a képzőművészetből nem tudok majd megélni, de nem is akartam. Az volt a célom, hogy legyen valami biztos kenyérkereső munkám. Illyés Gyulánál olvastam, hogy azzal dicsekedett, pénzért soha nem írt se verset, se drámát, mert akkor a megrendelő igényeinek kellett volna megfelelnie. Ezért a két háború között egy biztosítótársaságnál, majd a Nemzeti Banknál helyezkedett el, hogy legyen állandó fizetése. Az ő példáját láttam magam előtt. A festői függetlenségemet elsősorban úgy tudom megtartani, ha nem köteleződöm el megrendelői igényeknek. 1973-tól kezdve Dabas, Sóskút, Ráckeve közművelődési intézményeinek igazgatója volt, a rendszerváltozás után az Érdi Művelődési Házat vezette, jelenleg pedig az Érdi Városi Galériát irányítja.

Rendszereken átívelően meg tudta tartani ezeket a pozíciókat. Hogyan élte meg a fordulatokat?

Népművelőként mindenütt galériákat hoztam létre, összetoboroztam a helyi festőket, különféle művészcsoportokba szálltam be. Ami csalódást volt, hogy ezekben az intézményekben az akkori politikai rendszer elvárta, hogy a népművelők kis kultúrkomisszárok legyenek. Ez a jelenben is tapasztalható. Javában zajlik a kultúrharc. A Magyar Művészeti Akadémia díjazottjaként erről mi véleménye? Amikor a művészeti életbe beteszi a lábát a politika, sérül a szabadság. Ezt mindig is nehezményeztem, bármelyik oldalon ütötte fel a fejét.

Érden volt önkormányzati képviselő, a Sport és Ifjúsági Bizottság tagja, a Köznevelési és Művelődési Bizottság elnöke, valamint a Fideszfrakció tagja. Hogyan tudja összeegyeztetni a politikát és a művészetet?

Az MDF egyik alapító tagja voltam. A párt szétesését követően 1994 körül léptem be a Fideszbe, amikor még liberálisok voltak. Csodálkozva veszem észre, hogy a párt milyen váltásokon megy keresztül. A politikai törekvések váltják a színüket, mint a kaméleon. Vannak, akik azt mondják, alkalmazkodni kell a világ változásaihoz, mások pedig azt, hogy azért bizonyos alapeszmékhez ragaszkodni kéne. Ön mit mond? Én a konzervatív jobboldalon mindig is kritikus voltam. Aztán sok belső vita után az elmúlt pár évben kiszorultam a mind szélsőségesebbé váló jobboldali közegből.

Tavaly kapta meg a Magyar Művészeti Akadémia díját, idén pedig a Munkácsy-díjat. Van ennek politikai üzenete az ön számára?

Nincs. Nagyon remélem, hogy mindkettő tisztán szakmai elismerés. Tudhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgmal engem amúgy már húztak ki korábban a felterjesztett listáról. Úgy látszik, most maradtam. Az azért talán pozitív fejlemény, hogy a hatalom jelenleg igyekszik ide is, oda is adni. A politikai elvbarátok mellett a liberális- baloldali érzelmű művészeknek is jut elismerés.

Ön hol helyezkedik el a politikai térben?

Mindig is liberális-konzervatívnak tartottam magam. Geometrikus, konstruktivista képalkotás jellemzi a műveit, ami a hétköznapi szemlélő számára nem könnyű terep.

Tudna támpontokat adni a megértéséhez?

Az emberek általában nem szeretik az elitkultúra kifejezést, de ettől az még létezik. A komolyzenéhez, festészethez, szobrászathoz hasonlóan a művészeti ágak legtöbbje ilyen. Nagyobb felkészültséget, több erőfeszítést igényel a befogadótól. Minél magasabb fokú a kifejezésmód, annál szűkebb réteg érti. Nem kérdés, a populáris irányzatoknak is megvannak a maguk értékei, de én inkább az előbbihez tartozom, amit akár arisztokratizmusnak is nevezhetünk. Nem csiklandozza közben belülről az egykori népművelő? A közönség tetszése a legrosszabb tanácsadó. Bartókot akkor is érdemes hallgatni, ha nem ő vezeti a slágerlistákat. Az igazi művész nem a közvéleménynek alkot, hanem saját értékrendjét próbálja kifejezni. Csak a kifejezés minél magasabb minősége számít, nem a közönségsiker. Ez úgy hangzik, mint a L’art pour l’art. Öncélú, persze. De ez számomra egyáltalán nem pejoratív. A közönség ítélete csak utólagos művészetszociológiai jelenség.

A jelenlegi városvezetés támogatja a 12. Művésztelepet? Megtartják idén nyáron is az alkotótábort?

Úgy néz ki, igen, benne van a költségvetésben. A jelenlegi városvezetés elismeri a képzőművészetben elért eredményeinket. Az is igaz, hogy a csapatunk mára megkerülhetetlen lett, aktív része a mai magyar művészeti életnek. Csodálkozom is rajta, mert a szentendrei művésztelepnek a 20-as években több mint tíz év kellett ahhoz, hogy a sajtó egyáltalán foglalkozzon vele. Érden ez nekünk két-három év alatt sikerült.

Érd fura város, különálló városrészekből áll, nincs benne semmi egységes. Lehet itt jó értelemben vett lokálpatriotizmust megélni?

Én imádom Érdet, annak ellenére, hogy szerintem ez az ország egyik legcsúnyább városa. Összevissza építkeznek, nincs arculata, nincsenek műemlékei. Hiányzik a megszokott városi környezet, de a vidékiessége sem felemelő. Az olyan politikai szlogenek, mint amilyen például a virágzó kertváros, csak rontottak a helyzeten. Ezt amúgy is kár reklámozni, mert a költséges közművesítések miatt a kertváros a legdrágább műfaj. A lokálpatriotizmust viszont a közösségek teremtik meg, elsősorban a civilek. A közösségek legfontosabb táptalaja pedig a kultúra. Tehát jól teszi a politikai vezetés, ha a kulturális megnyilvánulásokat támogatja, még ha anyagi haszna nem is keletkezik belőle. Mert ha nincs közösségi élet, Érd csak alvó város marad.  

Érdi Újság – Nagy Emese