Edu mindenkit megnyugtat, Bödőcs valóban jelenésre vár a színfalak mögött, de addig is érjük be vele, mint egyszemélyes előzenekarral. Edu edukál és konfabulál. Hitelesen adja a humorkirály árnyékában tapsért kuncsorgó, dadogós másodhegedűst. Csak amikor a búcsúszentlászlói utánpótláshofi porondra lép, akkor esik le, hálával tartozunk neki, amiért profin bemelegítette a rekeszizmainkat.
Mert Bödőcs humora sűrűbb, mélyebb, artikuláltabb, árnyaltabb, rafináltabb, pimaszabb, szofisztikáltabb, de legfőképp bátrabb, mint a pályatársaié. Ami extra terheket ró a nézőre, de hát a latinoktól régóta tudjuk, teher alatt nő a pálma. Amúgy a latinok aktuálisak, mert Bödőcs épp azzal bolondít bennünket, hogy családjával Rómába utazott. Caesartól pedig már csak egy ugrás a Kicsi. Így becézi Bödőcs az ország első emberét, akit a Kolera a Vackor csoportban című önálló estjén a haza vőfélyeként emleget. Retorikáját hanyag eleganciával parodizálja: „Ha ő lett volna Pompejiben a polgármester, azt mondta volna, mi egy lávakedvelő fajta vagyunk, szeretjük a lávát, a láva nem éget…”
Bödőcs erre rátesz még egy lapáttal, filigrán alkata ellenére képes pár mozdulattal a színpadra varázsolni a pocakos Orbánt. Időnként azért hátra néz, jönnek-e már a TEK-esek. Nem jönnek. De még a politikai odamondogatásnál is nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy valaki a színpadon felfedje emberi gyengeségeit, szépen összehajtogatva letegye elénk az összes szerepét. Márpedig ez mozgatja az igazi stand upost. Segít kinevetni az előítéleteinket, lebontani a sztereotípiákat, elfogadni a másságot. Migránskérdés? Soros? Alkohol- és drogproblémák? A három gyerek mellett hetek óta nem szexeltünk a feleségünkkel? Bödőcsnek mindenre van ütős poénja. Nagy erénye, hogy mindig szókimondó, de sosem alpári. Arányérzékét írásban is képes egyensúlyban tartani. Nemrég még arcoskodva hirdette: „Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én.” Most meg a második könyvével rukkol elő. Az első, Az addig se iszik fergeteges stílusparódia, a Meg se kínáltak már megszólalásig hasonlít egy első regényre. Főhőse, Magyar Oszkár, akit az egykori búcsúszentlászlói Ferusról mintázott, a kocsmapultnak támaszkodva monologizál Gyöngyinek.
Bödőcs írói nyelve olyan, mintha Hrabal Pepin bácsija beköltözött volna egy Rejtő-regénybe. A poénguru könyvének nincs valódi története, inkább monológok laza füzére, amikből tűpontosan rajzolódik ki Magyarország elmúlt negyven évének és jelenének pszichés domborzati és vízrajza. Ami Bödőcsnél a színpadon működik, az a regényében még erősebben hat. Mert amit ki tudunk nevetni, attól már nem félünk. Amitől és akitől nem félünk, annak nincs hatalma fölöttünk. A Kicsinek sem. Még úgysem, hogy „elhozta a magyarok közé a fortyogó gyűlöletet újra, szépen becsomagolva. Ezért most az ország egyik fele úgy néz a másikra, mint gyújtogató a nedves szénakazalra.”
Érdi Újság – Kling József