2014-ben kilépett a névtelenségből, hogy tegyen valamit azokért a gyerekekért, akiket saját szüleik fosztanak meg gyerekkoruktól. Pontosan tudja, mi ellen küzd, hiszen vele is ez történt.

Mikor tudatosult benned, hogy nem normális, ami veled történik?

Kilencéves voltam, amikor apám a maga 120 kilójával iszonyúan megvert. Belém rúgott, rám taposott, én meg csak hevertem a földön vérbe fagyva, és senki nem jött a segítségemre.

Anyád és a testvéreid hol voltak?

Ilyenkor mindig átmentek a másik szobába. De ők is bántottak. Anyám egyszer belém szúrta a kést. A testvéreim is vertek. Nem hibáztahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg őket, ezt látták, ebben nőttek fel.

Senki nem vette észre, mi zajlik a négy fal között?

Nagyon sokan tudták. Az óvodában és később az iskolában is látták a sérüléseimet. De a gyámhatóságnak csak akkor szóltak, amikor már nemcsak verés-, hanem fojtogatásnyomok is voltak rajtam.

Nevelőszülőkhöz kerültél, aztán mégis vissza kellett menned a családodhoz. Miért?

Apám hivatásos katona volt. Nem lehetett zűrös a családi háttere, különben elveszítette volna a munkáját és a szolgálati lakást. Amikor másfél évig nevelőszülőknél voltam, teljesen összekuszálódott bennem minden. Azt hittem, ők az igazi szüleim, mert ők tényleg szerettek.

Nem próbáltak meg küzdeni érted?

Nevelőanyám próbálkozott, küldött egy riportert meg egy újságírót az iskolába. Igazából nem tudom, mi volt a célja vele, mert aztán nem jelentkezett többé. Azt tudom, hogy jelzett a gyámügy felé, van róla papírom, de elutasították a kérelmét.

Próbálkoztál öngyilkossággal is…

Igen. Először tizenhárom éves koromban. Akkor már nem csak fizikailag, és nem csak nappal bántalmazott az apám. Azelőtt az éjszakák jelentették a menedéket, azt a kis békés időt, amíg biztonságban lehettem. Csak én, és senki más. Ez akkor megszűnt, onnantól kezdve minden téren ki voltam zsákmányolva. Nem bírtam tovább. Gyógyszereket vettem be az iskola vécéjében, de rám találtak.

Hogy reagáltak erre a szüleid?

Emlékszem, fekszem az intenzív osztályon, lógnak belőlem a csövek, és anyám azt mondja: „Még meghalni sem tudsz rendesen?”. Én pedig bocsánatot kértem tőle, hogy életben maradtam. Tizennyolc évesen még egyszer megpróbáltam meghalni, de akkor is megtaláltak. Bejött a bátyám a kórházba, és mindenki előtt megvert. Azt mondta, többé ne menjek haza.

Azt hitted, te vagy a hibás? Hogy megérdemled mindezt?

Annyiszor hallottam, hogy dögölj meg, mikor döglesz már meg végre. Mi mást hihettem volna?

Apádra hogyan gondolsz vissza? Vagy inkább igyekszel nem gondolni rá?

Én a leggonoszabb emberben is próbálom meglátni a jót. Biztos vagyok benne, hogy apám sem volt velejéig gonosz. Gyönyörű verseket írt például. És amikor segítettem rajta, nem az apámat láttam meg benne, hanem egy embert, aki segítségre szorul.

Mivel segítettél rajta?

Amikor már nem velünk élt, és nehéz anyagi körülmények közé került, adtam neki takarót, és amikor csak tudtam, vittem neki ételt.

Sosem kért tőled bocsánatot?

Amikor elhívtam magamhoz, hogy takarót adjak neki, volt bennem félsz rendesen. De apám végül elsírta magát, és mielőtt kilépett volna az ajtón, azt mondta, nem érti, miért pont én segítek rajta, hiszen nekem kellene őt a legjobban gyűlölnöm.

A fiad tudja, milyen gyermekkorod volt? Vagyis hogy nem volt gyermekkorod?

Nem akar tudomást venni arról, hogy ez történt az anyukájával. Elzárkózik a témától, én meg nem akarom ráerőltetni. Majd biztos eljön az ideje annak, hogy átbeszéljük mindezt.

Mit üzennél azoknak, akik kívülállóként tanúi egy bántalmazásnak?

Nagyon fontos, hogy ha látjuk valakin, hogy bántalmazzák, ne hagyjuk magára. Vonjuk félre, beszélgessünk vele, tudjon róla, hogy mellette állunk. Nagyon fontos, hogy ne maradjon magára a gyerek a traumájával. Iszonyú magányossá tudja tenni őket az a nehéz teher, amit cipelniük kell.

És mit mondanál azoknak a szülőknek, akik bántalmazóvá válnak?

A gyereket nem magunknak szüljük, a gyerek nem eszköz. A gyerek ajándék. Ha valaki bántalmazza a gyereket, az nem a gyerekről szól, hanem saját magáról, az ő gyengeségéről és eszköztelenségéről. A gyerek sokkal többet megért a szép szóból, mint az agresszióból.

És mi a legfőbb üzeneted az áldozatoknak? Vagy nevezzük őket inkább túlélőknek?

Azt, hogy nem a te hibád. És azt is, hogy nem vagy egyedül. Ez a kettő a legfontosabb.

Túl lehet ezen lenni valaha?

Nem. Borzalmas, amikor arra biztatnak, legyél túl rajta. Ezen nem lehet túllépni. Meg kell tanulni együtt élni vele. Azáltal nyer értelmet ez az egész, hogy beszélek róla. Hiszen ezzel másoknak is erőt és hangot adok.