Domonkos Béla Kispesten született 1934-ben, február 25-én. Egy év múlva Érdre költöztek. Autodidakta szobrászművész, hivatása alapfortélyait híres mesterétől, Pátzay Páltól sajátította el. Emberekről készített szobrai roppant kifejezőek és élethűek, elgondolkodtató sorsábrázolásként jelennek meg. Köztéri szobraival nemcsak Érden találkozhatunk, hanem az ország számos települését, és a világ több városát díszítik. Több száz szobrot, arcképet, domborművet és kisplasztikát készített. 1992-ben Nagy Lajos-díjjal tüntették ki. 1994-től Érd Város Díszpolgára, 2016. júniusában Magyar Örökség Díjjal ismerték el munkásságát.

Domonkos Bélával az Érdi Újságban még 2016. tavaszán jelent meg egy hosszabb beszélgetés, kollégánk, Bálint Edit tollából, ezzel emlékezünk most a művészre.

„ADDIG DOLGOZOM, AMÍG A MŰ EL NEM KEZD LÉLEGEZNI”

Mezítlábas, sokat éhező árva gyermekként nevelkedett. Hiába volt tehetséges, negyvenévesen lett igazán szobrász. A kihagyott éveket hihetetlen munkabírásával és szorgalmával bepótolta. Közel ötszáz alkotása – köztük számos jelentős köztéri szobra – született. Domonkos Bélával érdi műtermében beszélgettünk.

 Már kora gyermekkorában szobrokat faragott, mégis egy gépgyárban lett inas. Miért?

– A Ilka-majorként ismert városrészben laktunk. Ma Parkvárosnak hívják. Egykor gróf Károly Imre tulajdona volt, aki fölparcellázta és bárki vehetett itt nagyon olcsón telket. Apám a Ráday utcában cipészként kereste a kenyerét. Tizenegy éves voltam, amikor 1945-ben, Pest bombázása során elveszítettük. Halála után egy hónapra született meg a kisöcsém. Négyen voltunk testvérek, három fiú meg egy lány. Szegény anyánk itt maradt velünk özvegyen. A 81 forint hadiözvegyi nyugdíjból mindössze egyetlen szatyornyi élelmet tudott venni, de ahogy hazaért vele, mi azon nyomban fel is faltuk. Gyakran nem, hogy nem ettünk, nem is láttunk kenyeret!

– Mi volt a legmegrázóbb gyermekkori emléke?

– A háború után, amikor már egy ponhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg-hídon át lehetett menni Pestre, a testvéremmel átkeltünk. Mezítláb gyalogoltunk el a Ráday utca 5. szám alá, ahol egykor apánk dolgozott. Ott azzal fogadtak minket, hogy a Kinizsi téren épp exhumálják a halottakat, menjünk oda, hátha rátalálunk az édesapánkra. Nagy ostobaság volt ez felnőttek részéről, hisz gyerekek voltunk, nem tudhattuk mi fogad ott minket. Az egyik sírból előkerült apám nagykabátja. A fiumei úti halottasházban pedig azonosították a holttestét is. Egyetlen fehér lepedőben temettük el, még koporsóra sem volt pénzünk.

– Ennek ellenére, biztosan maradtak emlékezetében derűsebb élmények is gyermekkorából.

– A sors ugyan kegyetlen volt hozzánk, de mi jó testvérek voltunk, nagyon szerettük egymást. Akkoriban az Ilka-major olyan volt, mint a mai Czabai-kert. Amerre csak elláttunk, fák vettek minket körül, tele apró állatokkal. Bogarakat, sündisznókat, mókusokat lestünk meg, sőt elvétve még őzet is láttunk, a sokféle madárról nem is szólva! Szerettünk a fák között bóklászni, játszadozni. Egy vadgalamb fiókát úgy megszelídítettem, hogy a számból itta a tejet. Azt sem felejtem el, hogy gyerekkoromban annyi kukoricakását megettem, hogy akár hetvenhét disznó meghízott volna tőle, és még vöröshagyma sem jutott mellé.

– Milyen emlékei vannak az első alkotásokról?

– Első osztályos voltam, amikor megfigyeltem, hogyan udvarolnak egymásnak a madarak, és igen szemléltető módon le is rajzoltam a táblára a felborzolt tollú verebeket, úgy egymás hátán. Szerencsére, nem kaptam érte verést – pedig akkoriban rendesen eltángálták a gyerekeket, ha rosszat tettek – arra azonban felfigyeltek, hogy jó a rajzkészségem. Leginkább az állatok, de különösen a lovak voltak a kedvenceim. A társaim sorban álltak egy-egy lovas rajzért. Máskor meg a közelben fellelhető, mésztufából faragtam ki mindenfélét, ami eszembe jutott.

– Azért nem indult a képzőművészeti pályán, mert mielőbb keresőképessé kellett válni?

– Mind a négyen szakmát tanultunk, de főiskola szóba sem jöhetett! Én a Csonka János kismotor és gépgyárban voltam inas, kitanultam a lakatos és a motorszerelő szakmát. Később szereztem még repülőgép szerelői meg a bádogos segédlevelet is. Odavoltam a motorokért meg a repülőgépekért! Budaörsig elgyalogoltam, hogy közelről láthassak repülőt. A gépgyári inaskodás után Dunakeszin egy egyéves bentlakásos repülőiskolát is elvégeztem. Sokáig kijártam a Hármashatár-hegyre vitorlázni. Emlékszem, harmincheten jelentkeztünk, hogy szeretnénk repülőzni. Az első héten falevelet gereblyéztünk az erdőben, a másodikon a hangárt sepertük, s közben egyre fogytak mellőlem a „bajtársak”. Mire a repülésre sor került, már csak négyen maradtunk. Imádtam még a benzin illatát is! Később a feleségemmel sokat motoroztunk. Egyszer megtettünk 700 kilométert megállás nélkül. A repülőiskola után elvittek katonának, bár ott nem sok hasznomat vették, rettenetesen rossz katona voltam. Többet voltam a fogdában, mint a körletben. Szerencsére, amikor elkezdődött a forradalom, leszereltek bennünket, hazajöhettünk. A húgom meg a férjével külföldre szökött.

– Sokan útra keltek. Ön nem akart nyugatra menekülni?

– Volt egy haverom, aki rábeszélt, menjünk mi is! Kötélnek is álltam, naivan azt reméltem, majd ott kinn megtalálom a húgomat. Törökbálinton megvettük a jegyet Hegyeshalomig. Befutott egy hosszú vonat, fürtökben lógtak a kocsikon az emberek. „Szabad földre beszállás!” – kiáltozták. Hirtelen átfutott rajtam: Na, ez nem az én vonahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg! A társam felfurakodott, kiáltozott: gyere már, Béla! Még fogtam egy kicsit a korlátot, amikor elindult a vonat, aztán elengedtem és hazajöttem. Én nem tudok innen elmenni…

– Mihez kezdett ezután?

– Itt az utca végében volt egy kőbánya, illetve nem is kő ez, csak afféle mésztufa, évekig ezt a követ vágtuk apósommal, mindenki ebből építkezett. Közben mindenáron szerettem volna bejutni a Képzőművészeti Főiskolára. A felső korhatár 35 év volt, gondoltam ebbe még beleférek. Bár javasolták, annak idején nem mentem technikumba, mert nem érdekelt, hogy a kukorica egyszikű vagy kétszikű, meg az sem hogy a szőlőnek hány méteres a gyökere! Gondoltam, inkább próbálkozom azzal, ami érdekel. Reményt adott, hogy a jelentkezési lapon az állt: „kivételes tehetség érettségi nélkül is felvételt nyerhet”. Naná, hogy azt hittem, én leszek az a „kivételes tehetség”! Páros lábbal rúgtak ki! Eldöntöttem, leérettségizem. Valóságos kínszenvedés volt nekem mindenféle „fölösleges” ismerettel megküzdeni, hiszen én szobrász akartam lenni, nem tudós! Hiába nyögtem ki az érettségit, megint csak sikertelen lett a felvételim. Talán még háromszor próbálkoztam, mígnem beláttam, hogy felesleges. Gondoltam, elmegyek Stróbl Zsigmondhoz, hátha ő tud segíteni! Ha meg kidob, hát kint leszek! Vittem a hónom alatt a kis cókmókomat, képeket a munkáimról. Mire odaértem, inamba szállt a bátorságom, órákig sétálgattam le-föl a háza előtt. Aztán csak bemerészkedtem a műtermébe, éppen vendégekkel tárgyalt. Mikor meglátott, rám förmedt: Maga meg mit óhajt? A mesterrel szeretnék beszélni – rebegtem. Várjon! – mondta kissé megenyhülve. No, minek gyütt? – faggatott később. Elmondtam, hogy a főiskola miatt. Ő abban már nem segíthet, már nem tanít – világosított fel, de azért megnézte a munkáimról készült fotókat. Jók! – mondta szűkszavúan, majd megkérdezte, hány éves vagyok? Harminckettő. – Na látja, amikor én ilyen idős voltam, mint maga, már ismert a világ! No, akkor megfogadtam, ha egyszer én mégis szobrász leszek, ilyet soha nem mondok annak, aki segítségért fordul hozzám.

– Mi adta az erőt, hogy kitartson?

– Az én tüneményes feleségem, aki végig hitt bennem és bátorított. „Nézz csak körül, nem vagy te rosszabb azoknál, mint akiket látsz!” Mondta, és biztatott, jelentkezzek a Képzőművészeti Alapba. Aki itt tag volt, eladhatta a műveit. Nyolc-tíz munkát kellett beadni. Akkor már nagyban jártam Pátzay Pálhoz, ő volt a mesterem, segített felkészülni. Aztán két hétig, amíg az eredményre vártam, se éjjelem, se nappalom nem volt! Rettenetesen féltem egy újabb elutasítástól. Végül közölték: „Domonkos elvtárs, ön alaptag”. Csak akkor örültem még ennyire, amikor a fiam megszületett! Siettem is beíratni az igazolványomba, mert addig az állt benne, hogy foglalkozás nélküli, ami „kmk”-nak, azaz „közveszélyes munkakerülésnek” számított akkoriban. Az ügyintéző azért megkérdezte: Rendes állása nincs? Ne vicceljen, egész életemben erre vártam! Nekem ennél „rendesebb” nem kell! – csattantam fel. Maga tényleg ebből akar megélni? – ájuldozott. Na, erre már elöntött a méreg: Igen! És tessék csak jól megjegyezni a nevemet, mert sokat fogja még hallani!

– Végre sínre került az élete. Ön is így élte meg?

– Á, nem volt ez ilyen egyszerű! Óriási irigység vett körül! A művészvilág már csak ilyen! Figyeltem az arcokat, amikor jöttek zsűrizni. Láttam, hogy besárgultak az irigységtől, de egyetlen elismerő szó nem hagyta volna el az ajkukat! Mások meg azzal vették el a kedvem, hogy bezzeg külföldön sokkal többre vittem volna a tehetségemmel. No, de én soha nem vágyódtam el a hazámból! Ha külföldön meghallottam volna a magyar Himnuszt, ott helyben belehalok! Én Magyarországon és itt Érden vagyok itthon! Még az sem érdekel, ha vannak, akik másféle véleményt képviselnek, és nem tartanak kortárs művésznek. Ugyan miért? Mert élethű, „hús-vér” embereket mintázok? Vagy, mert azonnal felismerhető amit, akit látnak? Én ugyanis addig dolgozom a művemen, amíg nem „szuszog”, nem kezd el „lélegezni”! Az én mesterségemet egykor úgy hívták: „szépcsináló”. Én ma is ehhez ragaszkodom, alább nem adom.

– Említette, hogy felesége volt az egyetlen támasza.

– Mindent neki, az én drága Ilikémnek köszönhetek! Sajnos, már több mint egy évtizede magamra maradtam. Ő adta nekem a biztos hátteret és ő volt a kritikusom is. Érdemes volt megfogadni a tanácsait. Tanítónő volt, példásan vezette a háztartást, s arra is jutott ideje, hogy nekem segítsen. A történelmi tárgyú alkotásokhoz ő gyűjtötte össze az országos levéltárban a korhű dokumentumokból a szükséges adatokat, pontos leírásokat hozott. A háztartásban sem segíthettem, mert folyton dolgoztam. Mire mások felébredtek, én már ledolgoztam egy műszakot. Ahogy megszólalt a rigó, hajnali négykor már a műhelyben voltam.

– Csaknem ötszáz alkotása született meg. Van-e köztük olyan, amire a legbüszkébb?

– Mindnek megvan a saját története. Valamennyi elkészítése – a kisebbeké is – hatalmas kihívást jelentett számomra. Mindegyikre pontosan emlékszem, hosszan mesélhetnék róluk. Úgy érzem, ha egész életemben csak egyetlen egy szobrot alkottam volna meg, már akkor is érdemes volt élnem! Ami a méretét illeti, talán Csatlós, a bika volt a legnagyobb. Ma is életnagyságban áll a Hortobágyon. Amikor megkaptam a megbízást, magam is odautaztam Kecskéspusztára, mert élőben is látnom kellett ezt a kapitális példányt! Ott mintáztam a szobrát a helyszínen. Összesereglettek a gulyások, hogy lássák, mi lesz, amikor megérkeztem és kipakoltam az eszközeimet. A bika fémvázát már itthon elkészítettem. Mondtam, én mintázom meg a Csatlóst. Megvetően végigmértek, láttam a szemükben a ki nem mondott kérdést: Ez a kis ember akar megbirkózni egy ekkora bika szobrával? Ám, ahogy teletek a napok, egyre jobban felismerhető lett Csatlós. A végén odajött az egyik nagydarab gulyás – a rekkenő hőségben, posztónadrágban és csizmában, engem a látványtól is a hőguta kerülgetett – megállt szétvetett lábakkal, mustrálta ahogy dolgozom a bika orrával. „A mindenit, babrás egy jószág ez! Megcsinálhatná nekem kicsiben!” – vetette oda. – Na, az lenne csak babrás – nevettem el magam.

– Sok, önhöz nagyon közel álló személyről is készített portrét…

– Nagyon tiszteltem és szerettem Szepes Gyulát, Füstös Antal plébánost, Csuka Zoltánt, Balázs Dénest, Késő Gézát és sorolhatnám, mind nagyszerű emberek voltak! Nekem ugyanolyan kihívást jelentett róluk portrét készíteni, mint bárki másról. Özvegyétől elkértem Balázs Dénes személyes tárgyait: bakancsát, hátizsákját, fényképezőgépét, hogy minél hitelesebb legyen. Amikor kész lett a mű, idehívtam Vilma asszonyt, hogy elsőként ő mondjon róla véleményt. Nehéz leírni azt a pillanatot. Zokogva ölelte át: „Déneském, mintha itt lennél!” – mondta könnyek közt. Talán kegyetlenül hangzik, de a szobor igazán akkor jó, ha a hozzátartozókat mélyen megérinti, könnyeket csal a szemükbe. Akkor tudom, jól dolgoztam!