Utolsó kiállításának azt a címet adta: Ergo sum 88. Fest, ír, azaz gondolkodik a világról, tehát van – írtam a tudósításomban akkor. Most mindezt múltidőbe kellene tenni, de sehogy sem akar összeállni az a mondat.
Nagyon jelen idejű még minden vele kapcsolatban, a beszélgetések, a viták olykor, a sokadszorra is szívesen és érdeklődve hallgatott történetek, egy hosszú és gazdag élet lenyomatai. Jelen idejű minden, ami egy húszéves ismeretséget barátsággá – atyainak nevezték valamikor az ilyet – emel.
Az együtt töltött órák, esték emlékeiből, és nem kevésbé az inkább novellafüzérnek mint naplónak nevezhető memoárjából, amelyen az utóbbi években dolgozott, rajzolódik ki egy XX. századi alkotó-gondolkodó ember alakja, akit nevezhetnénk akár kései reneszánsz embernek vagy polihisztornak, ha nem akarnánk elkerülni a közhelyesség csapdáját. Fölidéződik festői eszmélése, színházi pályája Egertől, Kaposváron át Miskolcig, majd a budapesti József Attila Színházig és a Magyar Televízióig. De tudjuk, olvashatjuk róla, hogy milyen eszmék és kik formálták művészi pályáját vagy azt, hogyan nem lett belőle nonfiguratív festő, hogy milyen a viszonya a nőkhöz egy aktfestőként jegyzett művésznek, s hogy mit gondol például Jézusról s a világ más fontos dolgairól.
Szívesen mesélt az életéről, a jól ismert, de mindig kritikusan szemlélt színházi világról, gyerekkorról, fiatalságról, szerelmekről, átélt korszakokról. Pedig a társasági emberként kedvelt ismerősöket, barátokat szívesen maga köré gyűjtő, asztaltársaságot szervező művész alapjában szemérmes, bezárkózó személyiség – volt. Leginkább intim munkahelynek nevezhető, de akár rejtekhelynek is mondható műtermének magányában alkotott műveiben volt képes kitárulkozni igazán.
Emberfestő – szerette magát ekként meghatározni, s ezt több nézőpontból értelmezni:
„A világ leképzése tesz engem emberré. Láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy különböző élőlények tudnak táncolni, énekelni, mímelni, szőni, építeni és rombolni, de olyan képet készíteni, amit elébb a képzeletében hordoz, csak az ember képes… Az ember számára az ember szebb és mélyértelműbb, mint a formák, a színek és a fraktúrák legrafináltabb elvegyülése. Az emberi arcon több tudatmögötti absztrakció sejlik, mint a legkiagyaltabb, legmegdöbbentőbb vagy naivan ösztönös performance-on.”
Ezért érdekelte szenvedélyesen minden, a világot akarta megérteni az embereken keresztül. Erről szólt a színház is, erről a festészet. A zene, amit szenvedélyesen és nagyon értőn szeretett. A költészet, a szépírás, amit maga is művelt. És a könyvek, főleg a világ titkaiban eligazítók. Nyitott volt az újdonságokra elméletben és a gyakorlatban is. Nem volt már fiatal, amikor a számítógép mindennapi segédeszközünkké vált, mégis érdekelték a képszerkesztési lehetőségek, lenyűgözte az az információtömeg, amit a világháló kínál, ahonnan begyűjtötte, pontosította ismereteit történelmi regényéhez. Ugyanakkor konzervatív is volt, elborzadva figyelte a technika eluralkodását világunkon, az emberi kapcsolatokat féltette, létezésünk folyamatosságát:
„Ülök a műteremben a nagyobb állvány előtt. Az enyhén meghajlott lemez íve úgy feszül a látóterem köré, mint egy parabolatükör. A sötét alapból úgy sejlenek elő a női arcok, akár álmaimban. A képen most minden akaratlanul és nélkülem épül, olyan érzésem van, mintha egy végtelenül régen meglévő, ezerszer látott művet másolnék. A hüvelykujjammal lágyan eltörlöm a festéket az asszony arcán, a kemény vonások puhán belesimulnak a mélybarna alapba. Amit most festek az jó, mert megmutat valamit, amit szavakkal, elmondani nem lehetne, ilyenkor úgy érzem, fogják a kezem. Postás vagyok csak, aki üzenetet hoz. Az álmaim, a bennem lepergő filmek, a felszínre törő sejtések, a történetecskékké kódolt érzések, mind, mind csak üzenetek…”
A végére a szavak könyörtelenül múltidőbe fordulnak.
Csak emlékeinkben vagy már jelen. De sóváran várjuk üzeneteidet.
