Szabó Mártát mintha valami láthatatlan kéz terelgette volna, hogy valahová oda jusson, ahol most tart. Nem készült fotográfusnak, a grafika érdekelte, de műszaki rajzoló-szerkesztő lett, majd újabb kitérő következett, az informatika, ami a mai napig a kenyérkereső foglalkozása. Aztán 2003-ban elérkezett a fényképezés ideje, amibe olyan intenzitással vetette bele magát, mintha lemaradásban lenne, s pótolni akarna valamit. Gyors tempóban jöttek a sikerek, a különböző szerveztek tagsága, a kiállítások és természetesen a díjak is.
Ugyanakkor az útkeresés időszaka is volt a kamerával a kézben eltöltött első néhány év. Reklámfotós szeretett volna lenni elsősorban, a sors azonban megint másfelé irányította, egyetlen ilyen képe sem készült, de születtek igazi riportképek, s készültek már a műtermi felvételek is, amelyek jelezték az irányt, amerre tart.
Az hamar kiderült számára, hogy neki fontos: a képen embernek kell lennie, persze addig azért születtek olyan felvételek is, mint a száguldó lovak, a várost uraló galambok vagy a természet szülte absztrakció.
Az emberek mellett a mozgás ábrázolása vonzza, lehet az bármi: a már említett lovak vagy a hintán az égfelé repülő kislány, de akár a tér furcsa, torzított labirintusában bolyongó alakok, és persze leginkább a nő. A nő, különböző helyzetekben, tánc közeben például és lehetőleg ruhátlanul. Mert az igaz kedvenc az akt – ahogy az alkotó maga is mondja – a női, pontosabban az emberi test, mert férfiakat is a kamerája elé enged.
Ezen a terepen mozog legotthonosabban Szabó Márta – ide tartott, ide vezetett az útja, s ebben a műfajban mutatkozik meg leginkább eredeti látásmódja, képalkotásának kreativitása. Kerüli a klasszikusnak mondható, megszokott beállításokat – akt, kicsit másképp, mondhatnánk. Az árnyékok és a fények kombinálásával – fekete-fehérben – ábrázolt nőalakjai szokatlan, nem feltétlenül felismerhető helyzetekben, olykor elmosódva, esetleg sejtelmesen-szemérmesen, máskor inkább kitárulkozva mutatják föl a női test különlegességét, szépségét, netán még a képen szereplő személyiségét is. Mert ahogy a fotográfus vallja, számára az alkotói folyamatnak része a modellel való bensőséges kapcsolat, némi túlzással azt szokta mondani: ha kicsit nem szerelmes a modelljébe, akkor nem is születhet jó kép.
