Akár a szakmára irányuló nagyobb figyelem jeleként is felfogható, hogy a Nemzeti Művelődési Intézet által is szorgalmazva ezt a kitüntetést ismét kiosztották augusztus 20-án. Szedlacsek Emília két évtizeden át volt az érdi Szepes Gyula Művelődési Központ igazgatója.

Az odafigyelés nem sokat érne, ha csak díjak adományozásában merülne ki. A közművelődés jelesen olyan szakterület, amelynek feladatait alaposan újra kellett gondolni a rendszerváltás után. Szedlacsek Emília e folyamatnak mondhatni egyik döntő pillanatában (2015-ben) került a minisztériumi irányításba, s vehetett részt főosztályvezetőként olyan törvényalkotói munkában, amely jelentős változást hozhat a szakmában.

– Jó dolog volt sok évtizedes települési, intézményi tapasztalattal a hátam mögött éppen ebbe a munkába bekapcsolódni – s nem elmerülni a napi akták tengerébe –, melynek során mindenekelőtt kimondtuk: az ország minden falujában, városában legyen közművelődési szakember. Ugyanis a 3150 településéből ezernél alig többen dolgozott ilyen, még ha a közösségi helyszínek rendelkezésre álltak is. A szakmai berkekben csak 140-es törvénynek nevezett (1997. évi CXL. törvény a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről) jogszabály módosításában szabtuk meg ennek a munkának az új kereteit, méghozzá úgy, hogy a közművelődésről szóló részbe mélyen belenyúltunk. Meghatároztuk, hogy milyen alapszolgáltatásokat kell nyújtani, kinyilvánítottuk, hogy ezeknek a közösségi színtereknek, intézményeknek a legfontosabb feladata a helyi művelődési közösségekkel való foglalkozás.

– Legyenek ezek a közösségek házai – ahogy ezt több mint egy évtizede az érdi művelődési központról szóló kötet címében is megfogalmazta…

– Azt a könyvet a művelődési központ alapításának 35. évfordulóján adtuk ki, s összefoglaltuk benne, amit szerettem volna megvalósítani, illetve folytatni a korábbi közösségekkel kapcsolatos tevékenységekből. Mert mit tehet többet egy intézményvezető, egy művelődésszervező – ahogy erre Beke Pál, a közművelődés mára legendás hírű szakembere is felhívta a figyelmet a kötet előszavában –, mint hogy bábáskodik a különböző önszervező csoportok létrejötte és működése felett, hiszen ennek messzire, a háború előtti időkig visszanyúló hagyományai vannak, ugyanezt csinálták a különböző civil szerveződések, amíg 1948 után föl nem számolták ezeket.

– Kell egy hely! – e gondolat jegyében foglalta össze a könyv az intézményben működő csoportok, szakkörök történetét, amiből kiderül, hogy már öt évvel az épület átadása után, 1977-ben 17 közösség működött a városi művelődési központban.

– Köztük van sok olyan, amely napjainkban is létezik, például a Tamaskáné Jakab Margit által alapított és máig irányított szövőműhely, de hosszú ideig működött a Szepes Gyula majd később Eőry Emil által vezetett képzőművészkör, nagy múltú közössége a háznak a Vetőné Pásztor Mária által alapított kertbarátkör is, mára városszerte ismert programjaik és kiadványaik révén a Daróci Lajosné nevével fémjelezett irodalmi klub, az IRKA – s sorolhatnánk még tovább.

– A két évtizedes – valójában ennél jóval több, hiszen már az érettségi után kapcsolatba került a művelődési közösségekkel egy helyi színjátszófesztivál kapcsán, majd főiskolai és egyetemi tanulmányai is erről szóltak – szakmai tapasztalatot nem csak a jogalkotásban kamatoztathatta. 2018-tól mostani munkahelyén, a Nemzeti Művelődési Intézetben szakmai igazgatóként lényegében a paragrafusokba rendezett elveket próbálja meg átültetni a gyakorlatba.

– Az intézetnek 19 megyei igazgatósága van, a munkatársak ismerik az intézményeket, a településeket, tudják, hol milyen segítségre lehet szükség. De elébe is megyünk a kéréseknek, megpróbáljuk mi fölkelteni az érdeklődést, ezért indítottuk például az úgynevezett kapunyitogató programot: ha tudtuk, hogy valahol van közösségi helyszín, de még nem használják, odamentünk, vittünk valamilyen rendezvényt, csináltunk például kiállítást régi esküvő fényképekből, amivel felhívhattuk a figyelmet a közösség értékeire, a helytörténet jelentőségére, de mi szervezzük a pajtaszínházi sorozatot is, amihez a Nemzeti Színház segítségével szakembereket adunk, hogy egy-egy közösség saját produkcióval léphessen föl.

– Az említett törvény amellett, hogy meghatározza feladatokat, kategorizálja a helyszíneket a közösségi színterektől a művelődési házakon át az agorákig, szigorúnak tűnő előírásokat tartalmaz a személyi feltételeket illetően is. Ezek teljesítésében milyen szerep jut az intézetnek?

– A törvény azt mondja, hogy a kulturális központok vezetője egyetemi végzettséggel kell rendelkezzen, ahogy az ott dolgozóknak legalább a 30 százaléka is, de előírja azt is, hogy minden településen legyen legalább egy középfokú végzettségű szakember, az ő képzésüket is mi szervezzük, 2021-ig mintegy kétezer főt kell felkészítenünk, hogy ezzel is segíthessük azoknak a céloknak az elérését, amelyeket intézetünk küldetésének tekintünk: a közösségeket képessé tegyük saját értékeik felismerésére és az ebből adódó lehetőségek kihasználására, valamint ennek támogatására képzések, tudásmegosztó alkalmak és képzésfejlesztés révén megfelelő szakmai utánpótlást is biztosítsunk.Hogy legyenek minket követő szakemberek, akik segíthetik a közösségek működését,mert ezek jelentik egy település lelkét.