Azt vallja, hogy ezen pályán csak az marad meg, aki érzi és értékeli a gyerekek szeretetét. Szénásiné Mészáros Mártával beszélgettünk.

– Érdi születésű?

– Baracskáról származom, egyetlen gyermekeként idősödő szüleimnek. Egyszerű emberek voltak, de nagy gonddal és szeretettel neveltek. Úgy érzem, több figyelmet kaptam, mint a gyerekek akkoriban. Másfajta érzelmi megközelítéssel fordultak felém, és több időt szenteltek rám. Bár féltő, óvó szeretetükben nőttem fel, ugyanakkor az életre neveltek, nagy önállóságot kaptam.

– Ön is járt már óvodába?

– Igen, sőt, már az édesanyám is. Vannak emlékeim is: jól éreztem ott, egyetlen dolog volt, amit nem szerettem – ahogy a mai gyerekek sem –, a délutánonkénti alvást. De ott készítették a legfinomabb kakaót.

– Az általános iskolát is Baracskán végezte?

– Igen. Nagyon jó tanáraim voltak. Akkoriban még nem tudtam, milyen pályát, hivatást válasszak, így aztán a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnáziumban tanultam tovább. Ahhoz, hogy óvónő legyek, a családomtól kaptam az indíttatást. A nevelés, a jó és a rossz értelmezése, a lelkiismeretes munkavégzés része volt a neveltetésemnek. Ahogy már említettem, édesanyám is járt óvodába, és sokat mesélt az ő szeretett Annuska nénijéről, aki a falu gyermekeit nevelte. Hatással volt rám az is, hogy a szomszédban élő nagynéném pedagógus volt, ő is mesélt a pályájáról. Az ő élményeik és az én óvodás, iskolás emlékeim, no meg az engem oktató remek pedagógusok hatására választottam tehát ezt a hivatást.

– Óvónőképző főiskolán tanult tovább?

– Akkor még nem az óvodapedagógusi pályában gondolkodtam: mivel a kedvenc tárgyam a matematika és a technika, illetve rajz – azaz a kézügyességet igénylő tárgyak – voltak, elsőként ilyen irányban próbálkoztam. Rájöttem azonban, hogy egyszerre ezt a kettőt a tanítói vagy az óvodapedagógusi pályán tudom gyakorolni. Így aztán Esztergomban elvégeztem az óvónő-, Szekszárdon pedig a tanítóképzőt.

– Miért nem a tanítói pályát választotta, mi volt az, ami az óvodásokhoz húzta inkább?  

– A szabadság. Pontosabban az, hogy önállóan, a személyiségükhöz igazítva határozhattam meg a nevelési célokat, feladatokat, nem volt egy lefektetett tanterv, ami mentén haladnom kellett. Ez volt az oka, hogy nem az iskolát, hanem az óvodát választottam.

– Hol kezdett?

– Itt, Érden, a 2. számú napköziotthonos óvodában, amit ma Kisfenyvesnek hívnak. Szeretettel gondolok vissza erre az időszakra. Kollégáim és a vezetőm felkaroltak, bátorítottak, bíztak bennem. Ez volt a hetvenes évek elején Érd legújabb és legnagyobb óvodája.

– Miért Érdet választotta, miért nem szülőhelyét, Baracskát?

– Szerettem volna városias légkörben, haladó közösségben dolgozni, ahol meg tudom valósítani önmagam. Fiatalokból állt a nevelői közösség, az intézményvezető is lendületes, újításokra fogékony ember volt. Elmondhahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy mi raktuk le ennek az óvodának az alapköveit. Egymástól is nagyon sokat tanultunk, ez mindnyájunk munkájában meglátszott: mi, akik akkoriban együtt dolgoztunk, valamennyien vezető beosztásba kerültünk idővel. Ők ma már nyugdíjasak; én voltam a legfiatalabb kolléga, és most már én is nyugdíjba készülök.

– Pályája kezdete és a családalapítás egy időre esett?

– Nem, akkoriban csak az óvoda töltötte ki az életemet. Később férjhez mentem, két fiam született, akik azóta már felnőttek. Úgy érzem, annak köszönhetően, hogy már pár évet eltöltöttem a pályán, mire megszülettek a gyerekek, következetesebben, tudatosabban tudtam nevelni a fiaimat.

– Az első, óvónőként eltöltött évek nem lehettek könnyűek, hiszen fiatal volt, tapasztalatlan…

– Valóban, de én olyan vagyok, aki egész életében az új kihívásokat, lehetőségeket keresi. Tény, nem volt könnyű időszak, főleg, hogy az első évben még 48 gyermek volt a csoporhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgban, aztán a következő évre már „csak” 36 – ez volt a minimum létszám. Így sem volt egyszerű. Akkor is voltak eleven gyerekek, de megtaláltuk velük a közös nyelvet.

– A mai gyerekekkel nehezebb?

– A mai gyerekek mások.

– Ezt sokan mondják. Ön szerint miben rejlik a különbség?

– A mai gyerekek érzelmi téren kevesebbet kapnak otthon. Nagyon okosak, de érzelmi töltődésben hátrébb kerültek. Márpedig tény,
hogy egy gyereket megtanítani valamire sokkal könynyebb, mint az érzelmi hiányokat pótolni.

– Mire gondol érzelmi töltődés alatt? Hiszen a mai szülők is ugyanannyira szeretik a gyerekeiket, mint az előző generációk. Mi az, ami hiányzik?

– A szeretet tág fogalom. Nem mindig az a jó szeretet, ha egy gyerekre mindent ráhagyok. Sőt: akkor szeretek valakit igazán, ha úgy nevelem, hogy felnőttként nagybetűs Ember legyen. Ez nehéz, pedagógusnak és szülőnek egyaránt nagy felelősség. A szüleimet hoznám fel példának: ők nagyon sokat dolgoztak, mégsem mondták soha nekem, hogy hagyjam őket békén, mindig ott lehettem mellettük, ezáltal nagyon sokat kaptam, nagyon sokat tanultam tőlük. Ezt adtam továbbadtam a gyerekeimnek is. Ezért is tekintem mottómnak Széchenyi István szavait: „Azokért élünk, akiket szeretünk,azokért, akik igaznak tartanak. A jövőnek élünk: a szépért s jóért, amit tehetünk”. A 2. számú óvodában éltem át, hogy mekkora élmény és felelősség a picik előtt megnyitni a tudás kapuját, hiszen a gyermek jellemét, személyiségét alapozzuk meg. Ennek az időszaknak nagy jelentősége volt az életemben, azért is, mert az óvoda bázisintézményként működött, és a nevelőközösséggel rengeteg bemutató foglalkozást tartottunk. Ez ösztönzött a szakmai előrelépésre is. Ábrázolás- és vizuális munkaközösség-vezető lettem, települési szinten.

– Innen lehetett még feljebb lépni?

– Hét évig csak nagycsoportos gyerekekkel foglalkoztam, az iskolai életre való felkészítés volt a fő feladahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg. Ez volt az egyik legszebb és legtermékenyebb korszakom, ami felkészített a következőre: 1983-ban felkértek az új építésű 6-os számú óvoda vezetésére.Erre a kihívásra nem tudtam nemet mondani. Így lettem a Béke téri óvoda vezetője, harmincévesen. Hatalmas megtiszteltetés volt ez számomra; ahogy most én vagyok a legidősebb óvodavezető, úgy akkor én voltam a legfiatalabb. Addig az óvónő, utána a vezető szemével kellett néznem egy intézmény működését, más volt a felelősség is. Nagy élmény volt összekovácsolni az óvónői közösséget, a szakmai elképzeléseket velük megvalósítani. Ráadásul sajátos helyzetben voltunk: az épületben óvoda és bölcsőde egyaránt működött, Érden erre korábban nem volt példa, és azóta sincs. A cél az volt, hogy a két, különböző céllal és feladattal működő intézmény együtt tudjon dolgozni. Budapestre mentem, hasonló példákat kerestem. Szerencsére a bölcsőde akkori vezetőjével sikerült megbirkóznunk a feladatokkal. Mert azokból volt elég – többek közt az óvónőhiány, és bizony voltak anyagi gondok is.

– Ezek hogyan jelentek meg?  

– A fenntartó városi tanácsnak nem volt pénze játékokra, óvodai eszközökre, így aztán a bútorokat kivéve minden egyes csoportszobát egy-egy körzeti óvodának kellett berendeznie. Így tudtunk megnyitni szeptemberben. Emlékszem, rettentő sokat dolgoztak a kollégáim, saját kezűleg készítettek játékokat, eszközöket, kerestünk szponzorokat is, alapítványt hoztunk létre, bálokat szerveztünk, és nagyon sok szülő is segített bennünket.

– Akkor hány csoportos volt az óvoda?

– Négy, később bővítették hatcsoportossá. Kezdetben 120 gyermek járt ide. És hozzánk tartozott még egy tagóvoda is a Riminyáki úton, ma a Pumukli ovi működik az épületben. A mindennapi feladatok, nehézségek megoldása mellett azt is látnom kellett, hogy egy óvoda vezetéséhez kevés az, hogy szakmailag jól felkészült vagyok – amilyen gyorsan csak lehetett, az akkori helyettesemmel elvégeztük a vezetőképzőt. Ennek aztán nagyon jó hasznát vettük, ugyanis szigorodtak a törvényi előírások: megszűnt a központilag kiadott óvodai nevelési program, ezt nekünk kellett elkészítenünk. Ez hatalmas kihívás és nagy felelősség volt. A programírás nem volt elegendő: vizsgálnunk kellett, hogyan válik be, és ennek fényében újra kellett terveznünk, formálnunk, módosítanunk. Később a minőségmérés rendszerét is bevezettük, ami olyan hatalmas munkával járt, hogy ilyen irányban is tovább kellett képeznünk magunkat a helyettesemmel. Bár a minőségfejlesztés szakterülete távol állt tőlem, nem bántam meg, hogy megszereztem ezt a szakképesítést: ma is az ott tanultakhoz nyúlok vissza, a Kincses óvodai tömb vezetőjeként.

– Ez volt a harmadik állomás?

– Igen. Büszke vagyok arra, hogy a városvezetés 2007-ben, az intézmények összevonásánál felfigyelt a munkámra, és felkért az egyik óvodai tömb vezetésére. Voltak álmatlan éjszakáim, hogy merjem-e vállalni. A nevelőtestület és a helyettesem unszolására megpróbáltam hasonló összevont intézményeket keresni, hogy lássam, mivel jár ez a feladat. A XIII. kerületben betekintést nyerhettem abba, hogyan működik egy óvodai tömb, és ez alapján eldönthettem, hogyan érdemes útnak indulni és ezt az átalakulást végigvinni.

– Jól láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy élete döntéseinél fontos szerepe volt a tapasztalatszerzésnek, és nem szeretett csak úgy, hirtelen belevágni a dolgok közepébe?

– Igen, ez abból fakad, hogy igyekeztem felelősségteljesen végezni a munkámat, főleg, hogy itt nem egyetlen csoportnyi, hanem több óvodányi gyermekről volt szó, nem beszélve a sok munkatársról. A vezetői munkát akkor tudom jól és hatékonyan végezni, ha felkészült vagyok, és előttük járok legalább egy lépéssel. Így tudom tartani előttük a lámpást, hogy jó irányba haladjunk. Persze ehhez kell a tagóvoda-vezetők, az óvodai közösségek együttműködése, ami kezdetektől támogat és erősít a vezetői munkámban. Ezért köszönettel tartozom mindegyikőjüknek. Én ugyanis alapjában meglehetősen bátortalan ember vagyok, mindennek egy kicsit félve állok neki, mert bár szeretem az új lehetőségeket, látnom kell a célt és az utat is. Ez az, amiben ők nagyon meg tudtak erősíteni a tizenkét év során. Ahhoz, hogy ilyen jól működjünk együtt, persze az is kellett, hogy megismerjem azt a nevelői munkát, amit az egyes tagintézményeinkben végeztek. A négy épületben a négy különböző szintű tevékenységet közös nevezőre kellett hozni, úgy, hogy közben minden ovi megtarthassa a saját arculatát, és a fenntartói elvárásoknak is megfeleljünk. Ez hatalmas munka volt, de sikerrel jártunk, amire nagyon büszke vagyok, ahogy arra is, hogy a korábban zárt, egymástól elkülönítetten működő intézmények megtanultak nyitni egymás felé.

– Hamarosan megválik az óvodától, nyugdíjba vonul.

– Igen, augusztus elsejétől az utódom veszi át a feladatokat. Igyekszem mindent lezárni addig, hogy zökkenőmentesen tudja kezdeni az új nevelési évet.

– És augusztustól mik a tervei? Van-e olyan hobbija, kedvtelése, amire több időt szeretne fordítani?

– Elég sokoldalú vagyok, szeretek kézimunkázni, varrni, szoktam kertészkedni is. Még mindig Baracskán élek, a szülői házban. Sajnos, édesanyámat már korábban elvesztettem, édesapám nemrég hunyt el. Bíztam benne, hogy megülhetjük a kerek évfordulót – ebben a hónapban lett volna százéves –, de a Jóisten nem így akarta. Most egy kicsit több időm lesz a házra, a kertre.

– Pihenés?

– Az nem annyira az én világom. Elég sok tennivalóm van. Szeretnék több időt tölteni a családommal. Szeretek kirándulni, kerékpározni, gyalogolni. Persze nem lesz könnyű elszakadni az óvodától, a gyerekek nevetése, ragaszkodása hiányozni fog, és ha hívnak, örömmel visszajövök egy-egy rendezvényre.

– Évtizedekig volt ezen a pályán. Össze tudná foglalni egy mondatban, mit adott önnek ez a hivatás?

– Egy szóban is össze tudom: szeretetet. Ezen a pályán csak az marad meg, aki érzi és értékeli a gyerekek szeretetét. Ezért nem éreztem soha, hogy más utat kellene választanom, nem éreztem soha azt, hogy kiégnék. Hogy egy gyerek szeret, felnéz rád, bízik benned, az egy csoda. Ennél több mi kell? A pedagóguspályán nincsenek látványos sikerek, akik nagy dolgokat várnak, azok ne ezt a hivatást válasszák. Az, hogy egy gyermeknek tudok adni – szeretet, tudást, bátorítást –, az az öröm és a siker. Boldog és büszke vagyok arra, hogy számomra az Úristen ezt az utat jelölte ki, és évtizedekig a gyerekek szeretetében élhettem.