– Érden született?
– Igen, az Ágnes utcában, ami ott fut a vasúti töltés mellett. Akkoriban Érd még egy kis falu volt, sokat játszottunk, szaladgáltunk az utcán. Édesapám mozdonyvezető volt a GySEV-nél, mikor én megszülettem, már nyugdíjas volt – huszonnyolc év szolgálati idő után havi négyszáz pengőt kapott, ami akkoriban nagyon nagy pénz volt. Anyám és apám közt nagy volt a korkülönbség, ebből voltak feszültségek, a háború pedig még rosszabb helyzetet teremtett, ugyanis apám nyugdíját átvette a MÁV, és azonnal a felére csökkentették. Abból már szerényen tudtak csak gazdálkodni. Nem beszélve arról, hogy apám házépítésbe fogott, emeletes épületet szeretett volna, ami annak idején még ritkaságszámba ment Érden. Nem is készült el teljesen, amíg ott laktunk. A szüleim szétváltak, apám elköltözött, hárman maradtunk a nővéremmel, elég nehéz körülmények között. Anyám munkát vállalt, abban a bizonyos ólomgyárban, a nagytétény-diósdi vasútállomás mellett. Aztán férjhez ment, és bár ez a házasság sem sikerült jól, együtt maradtak. Édesanyám százéves koráig élt, apám is nyolcvan felett volt, mikor meghalt.
– Tőlük örökölte a sport, a futás szeretetét?
– Igazából gyerekkoromban nem sportoltam, csak futkároztam, ahogy a többiek. Volt egy szokásunk: bicikliabroncsot hajtottunk magunk előtt. Ez nagyon jó edzés volt, kellett utána futni rendesen. Sportolni az
általános iskola vége felé kezdtem: fociztam, ahogy a fiúk többsége. Érdligeten, közvetlenül az állomás mellett volt egy pálya, amolyan grund, két kapuval. Idősebb gyerekek, sőt, felnőttek is összejöttek délutánonként. Sokszor voltak dühösek rám, mikor elszaladtam a labdával és nem értek utol! Egyszer egy idősebb srác odaszólt nekem: „Idefigyelj, kis Ferenczy! Még egyszer elfutsz mellettem, eltöröm a lábad!”. Ezt te nem fogod eltörni – gondoltam magamban. Többször nem is mentem a pályára, hanem elhatároztam: futó leszek. Akkoriban már olvastam az újságban erről a sportágról, nekiálltam hát az utcán futni. Ekkor már tizenhat körül lehettem, gimnáziumba jártam. 1952-től az elmúlt két évig bezárólag, tehát körülbelül hatvanöt évig rendszeresen futottam Érd utcáin.
– Csak az utcán futott?
– Először igen, de aztán nekiláttam felkutatni a lehetőségeket. A Kinizsiben kezdtem, a Fradiban folytattam, majd az Újpest következett.
– Mi volt az oka az átigazolásoknak?
– Elcsalogattak. Volt, hogy egy versenyen látott meg az edző, és jobb feltételeket kínált. Sok bajnokságon indultam, országosokon is, 5 és 10 ezer méteren, és volt, hogy arany-, máskor ezüst- vagy bronzérem csillogott a nyakamban.
– Dolgozott is a versenyzés mellett?
– Sportállásom volt. Az Északi Járműjavítóban voltam csoportvezető, többek között.
– A munka és a versenyek mellett is rendszeresen futott az érdi utcákon?
– Hogyne, a dimbes-dombos részeken, a Kutyavár környékén. Tulajdonképp én kezdtem az utcai futást Érden, rajtam kívül csak egy diósdi tornatanár futott, nem volt divat a kocogás. De ha többen lettek volna is, én rendszerint egyedül edzettem, magányos futó voltam. Gyakran utánam kiabálták az ablakokból: itt megy a futóbolond! Minden másnap lefutottam a tíz kilométert, még nyolcvan felett is.
– Hány éves koráig futott versenyszerűen?
– Harminc felett voltam, mikor a felnőtt versenyzést befejeztem, de veteránban továbbra is indultam, országos csúcstartó, kétszeres országos bajnok voltam, Európa-bajnokságon pedig hetedik helyezést értem el.
– Milyen teljesítményével került be a Rekordok könyvébe?
– Széria-súlyemeléssel.
– Miért kezdett futó létére súlyt emelni?
– Mindig edzettem magam a futás mellett. Súlyt löktem, illetve emelgettem. Míg a Fradiban voltam, raktárvezetőként dolgoztam egy sütőipari nagykereskedelmi vállalatnál. Mikor jött az áru, megfigyeltem, hogy a rakodók a dagasztógép nehéz kerekét emelgetik, azzal virtuskodnak. Jó erőben is voltak. Beszálltam, és bár én voltam a legvékonyabb, én tudtam megemelni legtöbbször a kereket – hát így kezdődött.
– És a Telesportban folytatódott…
– Akkor már veterán voltam, de továbbra is edzettem, hiába mondta a feleségem, ne csináljam, ne emelgessek már annyit. Az egyik senior versenyen találkoztam Bakos János örökös súlyemelő bajnokkal. Elmeséltem neki, hogy minden reggel súlyt emelek. „Mivel dolgozik?” – kérdezte ő. „Egy tizenöt kilós súllyal, amit én csináltam” – feleltem. „És hányszor nyomja ki? – Ezerszer. – Ne mondjon ilyet, olyan nincs!”.
– És mégis volt…
– Így van. Bakos János szólt egy szerkesztő-riporternek, bekerültem a Telesport adásába.
– Mi most felvételről végignéztük ezt az adást, amit Rózsa György vezetett. Egy tizenöt-tizenhat kilós téglát – amit a helyszínen mértek le – ezertíz alkalommal emelt a feje fölé a műsorban Mennyi idős volt?
– Ötvenhat éves. A Leg… leg…leg…-ben pedig hatvankettő. Akkor széria-súlyemelésben ezerötszázzal lettem rekorder. Én kétezret akartam, de Rózsa Gyuri lebeszélt, az már túl hosszú idő lett volna, nem fért bele a műsor keretébe.
– Bekerült a Guinness-rekordok könyvébe is?
– Nem, mivel ez nem egy extrém mutatvány, hanem egy sporteredmény, azaz széria-súlyemelő világrekord, amit többszörösen elismertek.
– Bakos János a műsorban azt mondta, hogy egy profi súlyemelő is legfeljebb százszor tud kinyomni egy tizenöt kilós súlyt, és hatalmas összegben fogadna, hogy nincs az a súlyemelő, aki ezt ön után csinálná. Hogy kezdte?
– Először kinyomtam huszonötször, aztán napról napra mindig hozzátettem.
– Ismertségre tett szert a műsor kapcsán?
– Erről nem tudok.
– A Telesportban bevallotta azt is, hogy a felesége nem nézte jó szemmel a sok súlyemelést…
– Így volt, gyakran szólt, hogy hagyjam már abba – merthogy szinte mindennap felemeltem ezerszer azt a súlyt, ami több mint egyórás program volt, és télen persze a lakásban csináltam.
– Bizonyára naiv a kérdés, de hogy nem fáradt el a karja egyórányi emelgetéstől?
– Soha nem fáradtam el, sem a súlyemelésben, sem a futásban. Izomlázat éreztem, még a kezdet kezdetén, de izomfáradtságot soha. Ez bizonyára alkati dolog nálam.
– A családjában sikerült átadni valakinek a sport szeretetét?
– A feleségem soha nem sportolt, de elviselte, ami együtt járt egy versenyző életével – vagyis hogy sokat voltam távol. A lányaim sem kaptak rá a futásra. Mikor elvittem egyiküket magammal, közölte, hogy melege van, és leült az árokpartra. Az egyik unokám futott egy időben, és most újrakezdte.
– Közös futások is voltak?
– Nem, azok nem.
– Melyik teljesítményére a legbüszkébb?
– 1960-ban a Ferencváros színeiben futottam egy országos ÉDOSZ-bajnokságon, kétezer méteren öt perc negyvenhét másodpercet teljesítettem. Egy hajszálon múlt, hogy második lettem és nem első. Meg kellett volna nyernem, csak a végén elhagytam magam. Büszke vagyok az elért időmre, meg arra is, hogy aki egy hajszállal megvert, az Simon Attila volt, aki abban az esztendőben kijutott az olimpiára – igaz, nem ért el helyezést, a selejtezőkben kiesett. Egy másik versenyre is nagyon büszke vagyok: egy országos bajnokságon tízezer méteren hetedik lettem. Mikor befejeztem a versenyt, tőlem, a hetediktől autogramot kértek – ez nagyon jólesett, bár igencsak meglepett. Valószínűleg a zöld-fehér szín imponált nekik, hiszen akkor a Ferencváros színeiben indultam. Nagyon büszke vagyok arra is, hogy már veteránként az 55 éves korcsoportban 1500 méteren 4 perc 43 másodperccel országos csúcstartó voltam.
– Aki ennyit sportol, annak a baráti társasága is a sportolók közül kerül ki?
– Inkább sporttársak voltunk, a magánéletbe ez nem ment át. Egyrészt azért, mert egymástól távol élő emberek futottak együtt a versenyeken. Nagyon jó sporttársi viszonyban voltam Rózsavölgyi István olimpiai bronzérmes középtávfutóval és Iharos Sándorral, közép- és hosszútávfutó, világcsúcstartó atlétával, akit 1955-ben a világ legjobb sportolójának választottak. Egy mezőnyben versenyeztünk, többször is – erre büszke vagyok. A sportbarátságokra visszatérve: Érden a futás mentén nem alakultak ki baráti viszonyok, hiszen egyedül én futottam. Akkoriban még nem voltak olyan közösségi futóversenyek, mint most.
– Indult valaha maratonon?
– Soha. Életem leghosszabb távja 25 kilométer volt, egy országos versenyen – itt a negyedik lettem, 1 óra 28 perccel. De én tízezres specialista voltam. Ez huszonöt kör volt a pályán.
– Mikor fejezte be a versenyzést?
– Ezt nem tudnám megmondani. Nem úgy indultam neki, hogy na, ez lesz az utolsó, hanem valahogy úgy alakult, hogy lemorzsolódtam, már ami a versenyeket illeti, hiszen itthon tovább folytattam a futást.
– Nyolcvannégy éves elmúlt. Milyen az egészségi állapota? Nem viselte meg a szervezetét a versenysport?
– Kitűnően vagyok. Orvoshoz akkor megyek, ha a jogosítványomat kell meghosszabbíttatni, kétévenként. Semmilyen gyógyszert nem kell szednem. Igaz, néha fáj a térdem vagy a bokám, de ha futok, akkor nincs semmi bajom. Most pont az a gond, hogy egy ideje nem futok.
– Újra szeretné kezdeni?
– Lehet… Most háromkilós súlyzókkal edzek itthon. Kétszer ötszáz felhúzás a napi adagom.
– Sétálni szokott?
– Sosem szerettem gyalogolni. Vagy futottam, vagy autóval jártam világéletemben. A futó mozgásom a mai napig megvan, de egész elfelejtettem, hogy kell lépni, ha az ember csak sétál. Kerékpáron sem ültem fiatalkorom óta.
– Sportsérülések?
– Néhány bokarándulással megúsztam.
– Pedig akkoriban még nem voltak olyan cipők, mint most…
– Azért igyekeztünk a legjobb felszerelést megszerezni. Persze keményebbek voltak a cipők, nem ilyen lábkímélők, de be kellett érni azzal, ami volt. Főleg, hogy a futás nem volt tömegsport, nem volt divat a maratoni futás sem – ezt a távot legfeljebb egy-két ember vállalta az egyesületben, évente maximum három ilyen verseny volt Magyarországon.
– Említette, hogy mostanában nem fut az utcán. Mivel tölti a napjait?
– Tévézek, tornázom, pihenek – nem túl hasznos elfoglaltságok ezek… Arra vigyázok, hogy mindig mozogjak. Van, hogy a ház sarkától a kapuig futok, ötvenszer, hogy meglegyen a kívánt táv. Igazából kimehetnék az utcára is, de valahogy mégsem fűlik hozzá a fogam. A kertet is gondozom, amennyire tudom.
– Hatvan éven keresztül állandó edzésben volt, végigfutotta ezeket az évtizedeket. Hogy érzi, mi mindent köszönhet a sportnak?
– Az egészségemet és – gondolom – a hosszú életemet is. Egyszer odaszólt nekem egy néni: „Még mindig fut? Igen.” – feleltem. „De meddig? – Hát – mondtam –, még húsz év hátravan!”. Merthogy százéves koromig szeretnék élni, mint az édesanyám.
