– Egy ici-pici kitérőt azért tett a fiatalember mielőtt végképp elköteleződött volna későbbi szakterülete iránt.
– Egy baleset okán korábban leszereltek a honvédségtől, és az egyetem kezdéséig hátralévő időt így munkával akartam eltölteni, a Hortobágyi Állami Gazdaság halászati ágazatába kerültem gyakornoknak. Ez sem volt teljesen légből kapott döntés, hiszen Duna-parti településen, Géderlakon élve már gyerekkoromban is szenvedélyes horgász voltam. Élveztem ezt a munkát, de a bogár, azaz a birka már ott volt a fülemben. S hamarosan tényleges kapcsolatba is kerültem ezekkel a jószágokkal, harmadéves koromban dr. Mihálka Tibor professzornak (aki egyben a herceghalmi Állattenyésztési Kutatóintézet juhtenyésztési osztályának vezetője volt), a juh- és kecsketenyésztés szakértőjének a mentorálásával sikeres tudományos diákköri dolgozatot írtam, amellyel egy második és egy különdíjat is nyertem. A negyedik évben ismét két díjat kaptam a munkámra. Innen már nem volt megállás, elindult a pályám, az utolsó évben már kijártam a herceghalmi kutatóintézetbe, ahol aztán a diploma megszerzése után gyakornoki állást kaptam.
– Az 1970-es évek közepén járunk ekkor. Milyen lehetőségek kínálkoztak egy fiatal szakember számára, aki az egyik legjelentősebb kutatási központban kezdhette el építeni szakmai karrierjét?
– Egy év gyakornokoskodás után egy kormányszintű állattenyészési kutatás-fejlesztési program egyik részének lettem a titkára, ami alapvetően a hazai juh- és kecskekutatás szervezését és koordinálását jelentette. Nagyon szerettem ezt a munkát, a megelőző évtizedes időszak kutatásaink eredményei nálam csapódtak le, én rendszereztem az anyagot, készítettem statisztikákat, amiből sokat tanultam, gyorsan bekapcsolódtam egy olyan információáramlásba, ami nem mindenkinek adatott meg. Mellette tudományos segédmunkatársként a juhtenyésztési osztályon dolgoztam. Talán a gyorsan bővülő ismereteimnek is köszönhetem, hogy 1978-ban elnyertem egy ausztráliai ösztöndíjat – hetedik vagy nyolcadikként Magyarországról –, s egy évet tölthettem a juhtenyésztés egyik fellegvárának számító országban, Amidale város – a keleti parton, Sydney és Brisbane között nagyjából félúton – egyetemén (University of New England). Sokat tanultam, mindent másképp láttam az egy év után, olyan diplomát szereztem, ami itthon akkor még kuriózum volt. Olyan kísérleteket végeztem például, hogy különböző juhfajták ivadékait rögtön az ellés után kicseréltem, s azt vizsgáltam, hogy fejlődésük mekkora hatással van a „nevelő szülőkké” vált anyajuhok tejtermelési tulajdonságaira, valamint a bárányok növekedésére, az eredmények szerint nem mindegy, hogy milyen fajtájú anya neveli a bárányt. Hasonlóan, mint az embereknél. Amikor 1980-ban hazajöttem…
– Hazajött – álljunk meg itt egy szóra! Meg sem fordult a fejében, abban az időben, amikor sokan mindent megadtak volna egy ilyen lehetőségért, hogy ott maradjon?
– Apám azzal fogadott a repülőtéren: fiam, hát hazajöttél, onnan, ide? Én úgy mentem ki, hogy haza akarok jönni. Arra gondoltam, ha ott valamit megtanulok, az olyan plusz tudás lesz, amit itthon jól tudok majd kamatoztatni. És nagyon kötődtem a családomhoz is, apámhoz, meg a nagyanyámhoz, akinek egy szem unokája voltam. Azt is tudtam, ha ott maradok, a családomat meghurcolhatják, abban az időben ez még benne volt a pakliban. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy lettek volna szakmai lehetőségeim, sok ott élő magyarral megismerkedtem, akik kezdetben segítettek volna. Haza jöttem hát, amit valójában nem bántam meg, bár a mai napig előfordul, hogy álmomban ott vagyok. Erősen kötődtem oda, hiszen a viszonylag rövid idő alatt sokrétű kapcsolatrendszerem alakult ki, sokféle emberrel találkoztam a világ minden tájáról. Más lett a szemléletem, kitágult a világ.
– Ettől nem érezte szűknek, földhözragadtnak a herceghalmi valóságot?
– Annak nem, de hónapokig nem találtam a helyemet, újra be kellett illeszkednem. Féltékenységet és irigységet éreztem. Egyszer egyik kollégámat meg is kérdeztem, hogy mi a bajuk velem. Azt mondta, arra számítottak, hogy nagyképű leszek, s most nem tudnak mit kezdeni vele, hogy nem vagyok olyan.
– Végül újra megtalálta a helyét az intézetben, 1983-ban osztályvezető lett.
– Abban az időben indult intenzív kutatás a jobb minőségű gyapjú előállításának céljából, hogy tisztább és hosszabb szálú legyen. Ebben az időben került sor például a merinó fajta szaporaságának növelését előirányzó programra is az Új-Zélandról származó, de ausztráliai fejlesztésű nagyon szapora booroola juhok importjával és keresztezésükkel, és fajtatiszta tenyésztésével. Ebben a programban közvetlenül nem voltam benne, de kutatásban dolgozóként támogattam azt. Ezekben az években hoztunk be külföldről különböző jól tejelő fajtákat, és ezeket kereszteztük a hazai merinókkal a tejhozam növeléséért. Ekkoriban kezdtem el foglalkozni a juhtej termelésének kérdéseivel is, innen már csak egy lépésre volt, hogy a kecsketej is a képbe kerüljön, hiszen 1982-ben már voltak kecskészetek, amelyek megpróbáltak nagyüzemi körülmények között tenyészteni, tejet és sajtot előállítani. Sok mindent előröl kellett kezdeni, mert amikor elkezdődött a mezőgazdaság úgynevezett szocialista átszervezése, amikor alakultak a téeszek, akkor a kecske háttérbe szorult, azt tartották, hogy a szegény ember tehene, nem illett a nagyüzemi agráriumról festett képbe, így az 1960-as évekre még a tízezret is alig érte el a kecskeállomány.
– Aztán az érdeklődése elkezdett a tejtermelés és –feldolgozás irányába fordulni.
–Megjelent egy újságcikk 2000-ben, amiben egy gyermekorvos azt találta mondani, hogy a gyerekeknek nem szabad kecsketejet és általában tejterméket adni, mert bélférgességet kapnak tőle. Ezt egy elég goromba válaszírásban rövid úton baromságnak minősítettem, és jeleztem, hogy aki ilyen tudatlanságával orvosként gazdasági károkat képes okozni, annak helyt kell állnia a kár megtérítésében is. Ezt követően Szakály Sándor professzorral, a tejfeldolgozás szakemberével eldöntöttük, hogy tiszta vizet –stílusosan tejet –kellene önteni a pohárba, s felhívni a figyelmet, hogy milyen az igazi tej, mit tartalmaz, mi az értéke, szerepe a táplálkozásban, Összehoztunk hát 2001-ben egy konferenciát, amelyen a tejtermelők és –feldolgozók, valamint a hatóság képviselői mellett dietetikusok, védőnők és a különböző területeken dolgozó orvosok vettek részt. Itt általában volt szó a tejről, tehén-, juh- és kecsketejről, nagy vitáink voltak az orvosokkal, de lényegében bebizonyítottuk, hogy tévednek. Saját kutatásainkkal igazoltuk például, hogy hamis az állítás, miszerint a kecsketej vashiányos vérszegénységet idéz elő a gyermeknél.
– A konferencia hozadéka volt, hogy csak évek múlva ugyan, de megjelenhetett az ön által jegyzett kötet, „A tej szerepe a humán táplálkozásban” címmel, ami azóta is az orvos-, dietetikus- és védőnőképzés egyik alapműve.
– Ebben a tejjel kapcsolatos minden tudnivalót igyekeztünk összefoglalni. A könyv végül 2009-ben jelenhetett meg, de már a megelőző években is termékbemutatókon és versenyeken igyekeztünk népszerűsíteni a juh- és kecsketejterméket. Közben a dietetikusok közleményben javasolták, hogy az emberek legalább napi negyed liter tejnek megfelelő tejterméket fogyasszanak, ezt a mennyiséget – a munkánk eredményének hatására – 2008-ra megduplázták.
– A kecsketej és a belőle készült termékek fogyasztása nem mindennapos dolog, nincs benne a köztudatban. A tehéntejhez viszonyítva a kecskéé milyen hatással van a szervezetünkre?
– A kecsketejnek – mondjuk úgy – jobb a fogyaszthatósága, kevésbé irritálhatja emésztőrendszerünket, ahogy azt a tehéntej teszi sok ember esetében. Persze tejcukor minden tejben van, tévhit tehát, hogy a laktóz intoleranciában szenvedők bátran ihatnak kecsketejet. Ugyancsak minden tejjel kapcsolatban létezik tejfehérje-allergia, de mind a juh, a kecske, a tehén esetében is léteznek olyan genetikai tulajdonságú fajták, egyedek, amelyek teje kevésbé vált ki allergén hatást. A tejfehérje-allergiában egyébként az újszülötteknek 3-5 százaléka is érintett lehet, de a felnőtt népességben ez az arány már csak 0,9 százalék.
– Különböző vélemények, tévhitek nem csak a tejjel, hanem a húsokkal kapcsolatban is élnek. Ezekkel egy, még az idén megjelenő könyvvel igyekszik szembeszállni, a kötet a témában 2016-ban szervezett sikeres konferencia eredményeit foglalja össze.
– Egy időben elterjedt, hogy nem szabad annyi húst enni. Jó-jó, de mennyi az annyi? Megjelent egy WHO-tanulmány is 2015 végén, hogy a feldolgozott húsok, illetve a vörös húsok – amin ugye a kérődzők húsát értjük – rákkeltők lehetnek. Ennek így köze sincsen a valósághoz, különösen az európai fogyasztási szokások ismeretében, ezek a vizsgálatok ugyanis elsősorban amerikai adatokon alapulnak, ahol évente és fejenként 65 kilogramm marhahúst esznek szemben a mi 2,5 kilónkkal. Ráadásul ezeken a helyeken tömeges terjedt el a grillezés, a hús a feldolgozás – étellé alakítás – e módjától válhat károssá. Tudomásul kell vennünk, hogy az ember nem növényevő, szervezetünknek húsra is szüksége van, marhára, sertésre, baromfia, de birkára és bárányra is.
– Utóbbiakból viszont meglehetősen keveset fogyasztunk, ezért a Juh- és Kecske Terméktanács és Szakmaközi Szervezete ezeket igyekszik népszerűsíteni.
– Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk óta képviselem hazánkat különböző juhval kapcsolatos munkacsoportokban. Rálátok hát az európai helyzetre, olyannyira, hogy az EU Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Bizottsága által 2008-ban kiküldött ágazat elemzési munkacsoport (hat közül az) egyik szakértője voltam. Az általam kidolgozott anyagrész később szó szerint bekerült az EU Parlament 2018. július 19-én hozott ágazat fejlesztési határozatába, amely a jelenleg hatályban lévő támogatási rendszer egyik meghatározó alapja lett. Kontinensünkön ma 10-12 százalék hiány van juhhúsból. Az EU célja, hogy ne újzélandi és ausztráliai juhot együnk, hanem elsősorban európait. Ezért létrehoztak egy pályázati alapot, amelyből marketingcélokra lehet pénzt nyerni. 2017-ben sikerült is egy spanyol–magyar programot összehozni, s tavaly (2018) óta működik egy hároméves promóciós akciósorozat, amelynek célja visszahozni a köztudatba és a fogyasztásba a juhhúst, elsősorban a bárányhúsra felhívva a figyelmet. Nemcsak birkapörkölt létezik – mert az még ma sem hiányzik egyetlen vidéki lagziból sem –, de van sokféle báránysült is. El szeretnénk érni, hogy minél több étterem kínálatába is bekerüljenek ezek az ételek. A tavaly szervezett báránynapokba huszonöt vendéglátóhely kapcsolódott be, volt köztük érdi is. Néhány szupermarketben tartottunk kóstoltatást, reklámok, honlapok, cikkek is születtek. Persze csak a fogyasztás fokozatos emelkedésre lehet számítani, s kisebb eséllyel a tömeges elterjedésre, hiszen a bárányhús a marhánál is sokkal drágább.
– A juh- és kecsketartás, feldolgozás elméleti kérdései mellett a mindennapi gyakorlatban használható fejlesztések, szabadalmak is fűződnek a nevéhez. Tervezett mobil fürdetőberendezést birkáknak, állatbefogó szerkezeteket és fejőállásokat. De igazi napi kapcsolatba került-e ezekkel az álltokkal, konkrétan arra gondolok, tartott-e belőlük valaha is a ház körül?
– Tartani nem tartottam sem juhot, sem kecskét. Kutatóként, a különböző szakmai szerveztek tisztségviselőjeként hivatásból tenyésztéssel és termelés-, és termékfejlesztéssel foglalkoznom, ezért nem is lett volna etikus saját állatokat tartani. Azért természetesen még ma sem okozna gondot megnyírnom vagy megkörmöznöm egy birkát.
M. Nagy Péter
