A döbbenettől szinte lehetetlen szavakat találni. Előveszem hát segítségül az éppen két esztendővel ezelőtti kiállításnak megnyitóján mondottakat: az 1980-as évek elején kezdtünk el együtt dolgozni, s lettünk barátok, számtalan alkalommal indultunk riportútra, szerkesztőként gondoztam a képeit, dolgoztunk már rég nem létező lapoknál, majd az együttműködés közel egy évtizeden át folytatódott az Érdi Újságnál.

Mára a barátság maradt – mondtam akkor.

De mi marad most? A fájdalmas hiány. És persze az emlékek, amelyek új értelmet nyernek, hiszen már csak azokon keresztül van velünk Hancsó, ahogy mindenki nevezte és ismerte. Tényleg, szinte mindenki ismerte, Érden biztosan, hiszen hozzá jártak igazolványképet csináltatni, filmet vásárolni és előhívatni. Közvetlen volt, folyton tréfálkozó, könnyen kapcsolatot teremető, ezért nem csak ismerték, de szerették is.

Ő is szerette az embereket, ez vonzhatta a fotóriporteri pályához attól a pillanattól kezdve, hogy megtanult fényképezni. Számtalanszor voltam a tanúja, hogy pillanatok alatt teremtett kapcsolatot a riportalanyokkal, akik ettől azonnal természetesen viselkedtek kamerája előtt, mindegy volt, hogy a búzatábla szélén megszólított traktorosról, a téeszelnökről, esztergályosról, gyárigazgatóról vagy politikusról volt szó.

Fotóriporterként naponta járta megyét Nagykőröstől Vácig, Abonytól Szigetszentmiklósig, évente mintegy 30 000 kilométert autózott, ismert minden települést, nagy üzemekben és kis műhelyekben, földeken, sportpályákon, a Parlamentben fényképezett – két évtized alatt mintegy 25 000 felvétele jelent meg. Megörökítette olyan emblematikus üzemek dolgozóit, mint a Csepel Autógyár, a váci FORTE vagy a nagykőrösi konzervgyár. De felvételek sokasága őrzi a földművelő munkásokat, a vályogvetőket és kosárfonókat, ahogy a borbélyokat, a kádárokat, papírmerítőket – és  Érdet és az  érdi embereket.

Mert Érd volt az igaz élettere, a település, ahol pici gyerekkora óta élt. Ahol maszekként üzletet nyitott, amikor ez korántsem volt mindennapos, s ezzel párhuzamosan lett a helyi ipartestület aktív tagja, s több mint két évtized óta alelnöke. Itt lett szenvedélyes horgász, autójában mindig ott volt a felszerelés. Ez a város, ahol fotóriporterré vált, hiszen a Pest Megyei Hírlap érdi mellékletében jelentek meg első  felvételei. Megörökítette a település fejlődésének minden fontos pillanatát, ezeket a kortörténeti dokumentumnak számító fotókat az Érdi képek című albuma és hallatlanul gazdag archívuma őrzi.

Hivatásából – és persze, természetéből – következett az a kíváncsiság, érdeklődés, amivel az emberek felé fordult, s társult hozzá segítőkészség is. Kollégák, barátok bármikor fordulhattak hozzá. Magam, amikor két évtizeddel ezelőtt Érdre kerülve idegenként tébláboltam az ismeretlen közegben felbecsülhetetlen segítséget kaptam tőle: iparosokat kommendált házam felújításához, tanácsokkal látott el, hogy riportkészítéskor kitől, mit érdemes kérdezni, és mit nem szabad a világért sem szóbahozni, megmutatta a fontos helyeket a városban, amelyeket muszáj ismerni.

Mindent tudott a városról és lakóiról, érthető hát, hogy nagyon-nagyon sok barátja volt, nagyon sokan szerették, akik most megrendülve szembesültek a tragikus hírrel. Az ő nevükben is mondhahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg:

Hancsó, nyugodj békében!

M. Nagy Péter

Hancsovszki János hamvasztás utáni búcsúztatója 2019. február 8-án, pénteken 14 órakor lesz Érden, az Ercsi úti temetőben.

Az Érdi Újságban 2017 februárjában megjelent, Hancsovszki Jánossal készített nagyinterjút itt olvashatják.