22_03_29_erdmost_nincskep

Valóra vált jégvarázs

22_03_29_erdmost_nincskep

Valóra vált jégvarázs

Egy tizennyolc éves fiatalember valamikor az ötvenes évek végén elszegődött a frissen alakult Jégszínházhoz világosítónak. A jég világa jobban vonzotta, mint a villanyszerelés: bár korábban csak vasárnaponként csavarozta fel a bakancsára a korcsolyát, addig gyakorolt, míg fel nem vették a férfikarba. Az első fellépésekor együtt jégtáncolt leendő feleségével, akivel aztán bejárták az egész világot. Balassa Endrével és Évával beszélgettünk.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

– Érdi születésű?

Balassa Endre: – Nem. Pécsett gyerekeskedtem, egy évig éltünk Debrecenben, mert édesapámat oda helyezték, majd lementünk a nagymamámhoz, Sellyére. A szakmunkásképzőt már Pécsett végeztem. Nagyapám is, apám is a MÁV-nál dolgozott, de én nem követtem őket a pályán, hanem villanyszerelőnek tanultam. Pécs mellett, a kővágószőlősi uránbányában dolgoztam, a szállító gépházat szereltük.

– Az 1956-os forradalom is a bányában érte?

Balassa Endréné Éva: – Igen, de mivel mi távolabb voltunk a várostól, csak a híre jutott el hozzánk. Albérletben éltem, a szállásadóm villamosvezető volt, tőle tudtam meg, hogy Pécsett lőttek is. A forradalom után már nem indult be a bányában a munka. A vállalat, amelyik alkalmazott, pesti volt. Kaptam tőlük egy értesítést, hogy ha náluk akarok dolgozni, jöjjek fel a fővárosba, mert itt van mit helyreállítani. 1957 januárjában érkeztem Budapestre, tizennyolc évesen. A vállalatnál volt egy kollégám, akit az akkor felépített jégszínházhoz helyeztek. Egyszer megkérdezte, nem volna-e kedvem átmenni, mert épp villanyszerelő világosítót keresnek. Nekem pedig nagyon is volt kedvem; korábban már próbálkoztam egy színháznál, de nem vettek fel, mert még katonaköteles voltam. A jégszínházban ez nem volt akadály.

– A jégszínházról megjelent cikkek alapján úgy láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, ez egy különleges intézmény volt abban az időben.

BE: – Így van! Váltig állíhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, ebben világelsők vagyunk: nem tudok róla, hogy bármelyik jégrevünek is lett volna saját színháza, a Magyar Jégrevüt kivéve.

– Hol volt ez a színház?

BE: – A Népstadion területén. Ma is megvan az épület, asztalitenisz-mérkőzéseket játszanak ott, ahol valaha a jég volt. Képzeljenek el egy szögletes, U-alakú edzőépületet – ott voltak a tornászok, bokszolók meg még több sportág edzőtermei, az alagsorban például az evezősök edzettek télen, a számukra kialakított medencében. Az épületszárnyak által határolt udvart befedték, ebből lett a jégszínház. Németh Imre kalapácsvető olimpiai bajnokunk volt a megálmodója a Jégszínháznak: ő mozgósította az összes régi korcsolyázót, akik fiatalok voltak még, harminc alattiak, de már nem versenyeztek aktívan.

– Hogyan került világosítóként a korcsolyázók közé? Ön is versenyzett valaha?

BE: – Soha, de nagyon szerettem korcsolyázni, gyerekkoromtól fogva. Miután leszereltem – mert persze behívtak katonának tíz hónapra rá, hogy dolgozni kezdtem a Jégszínháznál –, az egyik szólistától kaptam egy pár korcsolyát. Jobban mondva eladta nekem, százötven forintért. Nagy pénz volt az akkor, ezerkétszázötven forint volt a fizetésem abban az időben. Megvettem, elkezdtem korizni vele. Hozzá kellett szoknom, mert amivel én korcsolyázgattam vasárnaponként, az bakancsra kulccsal rászerelt korcsolya volt – manapság ilyesmi már nem is létezik –, nem pedig korcsolyacipő. Próbálgattam a mozdulatokat, a többiek, a korcsolyázók meg biztattak. Egyidős fiatalemberek voltunk mindnyájan. Azt hiszem, előre tudtam koszorúzni az egyik irányba, mondták, hogy csináljam ugyanezt hátra, és figuráról figurára tanítottak. Sokan odajöttek segíteni.

– Nem is voltak oktatói?

BE: – De, később aztán már igen. Tudni kell, hogy a Magyar Jégrevü gyakran turnézott külföldön, és olyankor csak a fővilágosítót vitték, minket itthon hagytak. Lejártam esténként a Kisstadionba, ahol hokipálya volt, edzésekkel, és megtűrtek ott egy sarokban. Több edzőtől is kaptam jó tanácsokat, Dillinger Rudi bácsitól, Szerdahelyi bácsitól. Ők mondták, hogy amennyit csak tudok, ha állok is, de jégen legyek, hogy megszerezzem a jégbiztonságot. Az elején sokat estem: mindent meg akartam próbálni, hiszen sokat akar a szarka, de nem bírja a – talpa.

– Meddig tartott a tanulóidőszak?

BE: – Úgy egy évig. Dolgoztam világosítóként, amikor a társulat külföldön volt, edzettem, és persze abban az időszakban is dolgoztam, csaknem a Jégszínháznál, hanem a Népstadion különböző létesítményeinél.

– És aztán egyszer csak elérte azt a tudásszintet, hogy azt mondták a Jégrevünél, most már jöhet korcsolyázni?

BE: – Ó, nem úgy ment az! Casting volt (nevet). Azaz először le kellett vizsgáznom. Az igazgató és vezető szólisták előtt kellett jégre lépnem. Egyikük, Vida Gábor odalépett hozzám. „Ne remegjél, el van döntve, hogy téged felvesznek, ez csak formaság” – mondta. Látta rajtam, milyen ideges vagyok. Improvizálnom kellett, zenére. Amit tudtam, beleszőttem a táncba, Kadettet, Rittbergert, szimplát persze. A zenével nincs bajom, hál’ Istennek ütemérzékem mindig is volt, az iskolában néptáncos voltam.

– Melyik volt az első szerepe?

BE: – A férfikarban jégtáncoltam. Hogy melyik darabban, azt nem is tudom. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, aki gyermekkora óta korcsolyázott.

– Éva mikor kezdte a pályáját a jégrevünél?

BEÉ: – 1960 májusában kerültem oda, a női karba, férjem pedig novemberben szerelt le. Együtt korcsolyáztunk már az első fellépésén is.

– Mennyi idős volt akkor?

BEÉ: – Tizenhét éves gimnazista. A harmadikat még nappali tagozaton végeztem, negyedikben már magántanuló lettem. Öt-hat éves koromban kezdtem korcsolyázni; az egyik edzésen megkérdezték, volna-e kedvem a jégrevühöz. Persze, hogy volt, csak épp nem volt így egyszerű: reggel iskola, este előadás. Ezért is lettem magántanuló.

– Mikor házasodtak össze?

BEÉ: – 1962-ben. Fiatalok voltunk még mind a ketten. Gyakori volt a házasság a korcsolyázók között, hiszen zárt közösségben éltünk. Nem mindenki tudott alkalmazkodni a mi életformánkhoz: esténként előadások, többhetes turnék külföldön.

– Önök is gyakran utaztak?

BEÉ: – Igen, de nem nyugatra, hanem a szocialista országokba. Ami nyugatnak számított, az Törökország volt, Isztambul, egyetlen alkalommal. De ami jó volt, hogy ilyenkor busszal vittek minket városnézésre, színházba is ellátogattunk, erről a vendéglátóink gondoskodtak. Ezek az utazások nem csupán egy-két napig tartottak; volt olyan cseh–lengyel turné, ami vagy három hónapig.

Emlékezetes úti kalandok?

BEÉ: – Rengeteg emlékünk van erről az időről, de most hirtelen nem tudok ilyet felidézni.

BE: – Az első bécsi utunk, az emlékezetes volt. 1965-ben megszűnt a Jégszínház, hétéves működés után. Hogy miért? Biztos, hogy nem a népszerűtlenség miatt, mert mindig telt ház volt, alig lehetett jegyet szerezni az előadásokra. Elég az hozzá, hogy a társulat szétszóródott, mi Bécsbe kerültünk, több más jégtáncossal együtt, a művészeti vezetőnk közvetítésével. Nem hittük volna, hogy kiengednek az országból. Akkoriban állították le Papp Lacit, aki kijárt profi bokszmérkőzésekre, többen mondták nekünk, ne bízzunk abban, hogy mi majd Ausztriában dolgozhatunk, mikor az olimpiai bajnokot sem engedik ki. Mi hozzá képest kismiskák voltunk. És mégis sikerült. Mondtam a nejemnek, akkor hiszem el, ha leszálltam a vonatról Bécsben. Még attól is tartani lehetett, hogy a határon visszafordítanak.

BEÉ: – Mikor a Magyar Jégrevüvel utaztunk, az útlevelünket nem tartottuk magunknál, hanem egy ezzel megbízott személy hozta az állomásra. És bizony volt olyan, hogy valakiét nem hozta magával, és az illető mehetett haza a csomagjával együtt.

– Szándékosan történt vagy véletlenül?

BEÉ: – Az nem derült ki soha, de tény: a kárvallott jégtáncos másnap, harmadnap sem kapta meg az útlevelét, hogy utánunk utazhatott volna.

– Hány évet töltöttek Bécsben?

BEÉ: – Hetet. A kezdet nagyon nehéz volt: nekünk nem éltek kint ismerőseink, rokonaink. Az első három napban szállodában laktunk, annyi idő alatt elfogyott a heti gázsink – először ugyanis csak betanulási pénzt kaptunk, jobban mondva kaptam én, mert a fiúk egy héttel később kezdtek.

BE: – Dolgoztam én szupermarketben is, a raktárban vécépapír­bálákat húztunk fel a padlásra. Mikor másnap bementem a jégrevühöz, csupa hólyag volt a kezem. Egy fillér nélkül mentünk ki, részben azért, mert nem volt pénzünk, de ha lett volna, sem vihettük volna magunkkal. Ausztriát aztán Olaszország követte, régi, magyar jégrevüs kollégáink hívtak oda.

– Miért váltottak?

BE: – A bécsi revüt megvette a Holiday on Ice. A főnök közölte: vagy Karacsiban folytatjuk, vagy Dél-Amerikában. Akkor már megszületett a lányunk, és a feleségem a fiamat várta, nem akartunk sem Karacsiba, sem Dél­-Amerikába menni a két kicsivel.

– A gyerekek Bécsben születtek?

BEÉ: – Nem, itthon. Hazajöttem szülni. Aztán mentünk vissza: gyes, mint olyan, nem volt. A lányunk, Edina két hónapos volt, mikor újra dolgozni kezdtem, a fiunk, Attila hathetes. Kollégák felesége, bébiszitterek vigyáztak rájuk, míg én felléptem. Olaszországban csak fél évet töltöttünk, a következő állomás a Német Jégszínház volt, persze ők sem állandó helyen léptek fel, hanem turnéztak.

– Mindenhova vitték magukkal a gyerekeket?

BEÉ: – Míg kicsik voltak, igen, nagyobb korukban egy ideig a nagyszülőknél is éltek idehaza.

– Sosem fordult meg a fejükben, hogy odakint telepedjenek le valahol?

BE: – Nem, hiszen sehol sem éltünk hosszabb ideig, mindig turnéztunk valamerre. És a szüleinkre is gondolnunk kellett, akik itthon maradtak. Az utolsó állomás egyébként a Holiday on Ice volt, amelyik ugyan amerikai cég, de az Egyesült Államokba sosem jutottunk el – Brazíliába, Kanadába viszont igen.

– Egyik gyermekükből sem lett korcsolyázó?

BE: – Nem, de mindketten korcsolyáztak egy-­egy darabban gyermekkorukban. A munkájuk ma is a színházhoz köti őket: a lányom Párizsban él, korábban kosztümös volt a revüben, a fiunk hangtechnikus Németországban.

– És önök mihez kezdtek, mikor vége lett az aktív pályafutásuknak? Egyáltalán, meddig korcsolyáztak?

BEÉ: – Én harmincnyolc éves voltam, mikor abbahagytam. Hét évig itthon voltunk, a férjem megpróbálkozott a maszek villanyszereléssel, de annyi volt a villanyszerelő, mint égen a csillag, nem tudott érvényesülni. Vasalók, háztartási gépek szerelését vállalta, megszabott rezsiórabérért, de nagyon nem érte meg. Dolgoztam én is, munkafelvevő voltam az üzletben a férjem mellett.

BE: – Szerencsére visszahívtak a Holiday on Ice­hoz, nem korcsolyázni, hanem világosítónak, villanyszerelőnek. Akkor már ott dolgozott a fiunk és a lányunk is, és nemcsak én, hanem feleségem is visszament, öltöztetőnek.

– Azután hazaköltöztek Érdre. Mihez fogtak?

BE: – Beszálltam egy villanyborotva-­szerelő vállalkozásba, innen is mentem nyugdíjba 2007-­ben. A feleségem is a cégnél dolgozott, ő vette fel a munkát.

– Mikor volt utoljára korcsolya a lábukon?

BE: – Úgy tíz éve levittem az unokámat a Velencei ­tó jegére. Hát jó negyedórába telt, mire azt mondtam, megpróbálok egy kicsit ezt meg amazt csinálni a jégen, addig olyan óvatos voltam, hogy aki rám nézett, biztos azt hitte, hogy most kezdtem.

BEÉ: – Nekem vagy harminc éve nem volt korcsolya a lábamon.

– Kalandos, hosszú karrier áll önök mögött, bizonyára nemcsak örömökkel, hanem sok nehézséggel is megtűzdelve. Újrakezdenék?

BEÉ: – Igen. Mikor annak idején a Magyar Jégszínház megszűnt, nem sok választásom volt: az érettségimmel mehettem volna takarítani a Népstadionba. Meg aztán a mi életünkhöz hozzátartozott az állandó utazás. Az alatt a hét év alatt, míg itthon voltunk, ez nagyon hiányzott, nemcsak a korcsolya világa. Furcsa volt egy helyben, mindig ugyanott élni. A gyerekek is ebbe születtek bele. Volt, hogy külföldről hazajövet hajnalban a buszmegállóban olyan édesanyákat láttunk, akiknek ott aludt a vállára borulva a kisgyermekük, vitték a kora reggeli műszak előtt az óvodába, bölcsődébe. Ezt látva úgy voltunk vele: jobb, ha kint maradunk, az anyagi biztonságban, ahol ugyan magántanulók, de velünk élhetnek, ráadásul mindketten megtanultak németül, angolul és franciául. Igaz, nem laknak itthon, de gyakran hazalátogatnak, az unokánk is rendszeresen jön.

– Utazgatnak még?

BEÉ: – Nem, már útlevelünk sincs. Most már pihenünk, nem vágyunk idős korunkra hosszú utakra. A régi kollégákkal viszont még tartjuk a kapcsolatot, és rendszeresen nézünk jégtáncot a tévében, az egyik német adón van egy jégtáncos kiesős show­műsor is, azt nagy izgalommal követem.

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email