22_03_29_erdmost_nincskep

A színjátszó óvó néni

22_03_29_erdmost_nincskep

A színjátszó óvó néni

Majdnem négy évtizedes szakmai múlt áll mögötte. A fővárosban, Újpalotán kezdte óvónői pályafutását, majd 23 évvel ezelőtt az érdi Bem téri óvodában helyezkedett el. Óvónőként, később tagóvoda-vezetőként, jelenleg pedig a Szivárvány Óvoda intézményvezető-helyetteseként dolgozik.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

Példamutató óvodapedagógiai munkáját Érd Közneveléséért Díjjal ismerte el a város. Inczéné Papp Mártával beszélgettünk.

-Mi hozta a fővárosból Érdre?

-A férjem munkahelye. Akkoriban nem tudott belgyógyászként Budapesten elhelyezkedni, mert minden álláshely be volt töltve. Az érdi szakorvosi rendelőben viszont épp ilyen szakorvost kerestek, így két lányunkkal Érdre költöztünk. A szüleimmel közösen építettünk házat a Szivárvány Óvodától nem messze, ahol nekem is hamar sikerült elhelyezkednem. mert – ahogy mostanában – akkor is bőven volt óvónői állás ebben az intézményben. Szeretettel fogadtak és gyorsan beilleszkedtem, hiszen mindig könnyen teremtek kapcsolatot és igyekszem aktív tagja lenni egy közösségnek, így a nevelési feladatok mellett szívesen kivettem a részem minden olyan munkából, ami a nevelőközösséget szolgálta. 2009-ben intézményvezető-helyettes lettem. Ekkor döntött a város arról, hogy több óvodát egy igazgatás alá vonnak össze.

-Ahhoz, hogy új feladatainak megfeleljen, kész volt az iskolapadba is visszaülni?

-Ez nem volt kérdés számomra, hiszen ’82-ben a középiskolai óvónőképzőt végeztem el, majd esti tagozaton megszereztem a főiskolai diplomát, később a környezet nevelőit és végül a vezetőképzőt is elvégeztem. Szerencsére, mint említettem, együtt laktunk a szüleimmel, így ők rengeteget segítettek, gyakran vigyáztak a gyerekekre. Nem csoda, hogy az elmúlt évtizedek alatt talán, ha kétszer voltam betegállományban, akkor is „saját jogon”, nem a gyermekek miatt, mert amíg a lányaink kicsik voltak, bármikor rábízhattam őket a nagyszülőkre, a legjobb kezekben voltak. Ma már 27 és 25 évesek.

-Mikor határozta el, hogy óvónő lesz?

-Általános iskolás koromban, mert nagyon szerettem a kisgyerekeket. Igaz, eredetileg tanárnak készültem, ám a keresztanyám, aki tapasztalt iskolapedagógus volt, azzal tántorított el az elhatározásomtól, hogy sokkal nehezebb dolgom lenne a nagyobb gyermekekkel, válasszam inkább a csöppségek nevelését. Azt terveztem, hogy elkezdem a kicsikkel, aztán majd továbbtanulok és iskolapedagógus leszek, de közben annyira megszerettem a hivatásomat, hogy az óvodában ragadtam. Hozzá kell tennem, hogy a pályám kezdetén azért egészen mások voltak a hozzánk kerülő gyerekek. Jóval csendesebbek, nyugodtabbak voltak, hiszen a bennünket körülvevő világ, a közvetlen környezetünk is egészen más volt, mint amit ma tapasztalunk. Nem voltak ennyire zaklatottak sem a pedagógusok, sem a szülők, de az apróságok sem. Amikor én kezdtem, könnyebb volt óvónőnek lenni. Nem beszélve arról, hogy a digitalizációt illetően, lassan többet tudnak, mint mi.

-A pedagógiai tapasztalat már nem elég, a technikai vívmányokban is járatosnak kell lenni?

-Pontosan. Alkalmazkodnunk kell a mai világhoz, így a digitalizáció fejlődéshez is. Az óvónőnek naprakésznek kell lennie olyan kérdésekben is, amelyekkel régebben nem foglalkozott. Ma már olyanokat kérdeznek a gyerekek, hogy nem mindig sikerül rá egyből választ adni. Ugyanakkor nem lehet a gyermeket egy legyintéssel elküldeni. Ilyenkor hiába van mögöttünk több évtizedes tapasztalat, ha nem haladunk a korral. Nyilván annyit nem alkalmazzuk a digitális eszközöket, hogy leuralják a bevált játékokat és módszereket. A legó természetesen sokkal hasznosabb, mint egy okostelefonos alkalmazás, ami majd csak később fog számítani. Ráadásul tudjuk, bőven játszanak ők otthon ezeken a készülékeken, de nem árt, ha az óvónő is „képben van” ezen a területen, bár nyilván nem ez a fő feladatunk.

-Mi az óvónő fő feladata?

-A legfontosabb a közösségre nevelés, hogy a gyermek megtanulja a közösségi életet. Mi a szokás, mi a szabály, hogyan kell egymáshoz alkalmazkodni, miként kell egymással együttműködni. Most neki adom a játékot, nem veszem el, megköszönöm, vagyis, megtanulnak megosztozni a tárgyakon, játékokon. Rá kell jönniük, hogy nem csak „én” létezem egyedül, rajtam kívül vannak még huszonkilencen a csoportban! Talán ez a legfontosabb a mai gyermek számára, hiszen otthon ő van a középpontban és bizony óriási törés számára, amikor az oviban kiderül, hogy itt ez bizony nem így van. Kezdetben nekik sem könnyű alkalmazkodni, de erre való az óvoda, hogy megtanulják a közösséghez való alkalmazkodást, a megfelelő viselkedést. Az már csak ráadás, hogy rengeteg verset, dalt, játékot is megtanulnak, sok-sok mesét hallanak, fejlesztjük a mozgásukat, a kézügyességüket, így állnak majd készen az iskolára.

-Óvónőként mi a nehezebb: új csoporttal kezdeni, vagy pár év után elköszönni a ballagó ovisoktól?

-Mindkettő. Az is nehéz, amikor a picik érkeznek, mert még nagyon kötődnek a szülőkhöz, nagy kihívás jól megválasztani a beszoktatás módszerét, hiszen anyaként is tudjuk, nem könnyű egyiküknek sem, mégis az a legjobb, ha gyorsan megtörténik a beszoktatás az óvodába. Az sem egyszerű, amikor 3-4 év után meg mi kerülünk hasonló helyzetbe, mert nekünk kell elszakadnunk a ballagó, immár iskolaérett apróságoktól, hiszen nagyon a szívünkhöz nőnek, mindvégig arra törekszünk, hogy családias légkörben legyenek. Annyira jó látni, ahogyan okosodnak, kinyílik az elméjük, fejlődnek és megtanulnak a közösségben viselkedni – nekünk óvodapedagógusnak ez mindig igazi sikerélmény.

-Mi jelentette a legnagyobb kihívást az ön számára?

-Gyakorlatilag minden nap egy kihívás, hiszen a cél, hogy sikerélményem legyen és nekik éppúgy. Inkább azok a stresszes pillanatok, amikor a többi kolléga előtt nekem is bizonyítanom kellszakmai tudásomat. Számomra nagyon fontos, hogy a kollégák ismerjék a munkámat. Mivel intézményvezető-helyettes vagyok én is szoktam más óvónők munkáját figyelemmel kísérni és magamról tudom, az a jó, ha építő jellegű bírálat hangzik el, mert abból tanulunk. Egyébként nem emlékszem túl nagy nehézségre, kihívásra, csak arra, hogy átgondolva a napomat, gyakran megfordul a fejemben, mit lehetett volna másként megoldani, hiszen nem lehetünk minden nap sikeresek. Olykor a hangulatunk is változó, a lelkiállapotunk sem mindig ugyanaz, de természetesen megteszünk mindent, hogy a gyermekek semmit ne érezzenek meg ebből. Az esetleges hibákból meg tanulunk. Az ember fejben és írásban is megtervezi a napját, de, hogy sikerül-e mindent úgy megvalósítania, az igen sok tényezőtől függ, hiszen gyermekekkel dolgozunk, és bizony nekik sem mindig egyforma a napjuk.

-Mit szeret legjobban, mesélni, verset megtanítani, vagy az ügyességi foglalkozásokat?

-Mindenképpen a mozgásos foglalkozásokat, a testedzést, megmozgatós játékokat kedvelem leginkább, mert ahhoz, hogy tudjon a gyermek figyelni, az eszét is használja és képes legyen összpontosítani, ahhoz előbb alaposan meg kell őket mozgatni. Sokkal nyugodtabban fog rajzolni, kézműveskedni, vagy akár mesét hallgatni, ha előtte leadta a felesleges energiáját. De a másik nagyon nagy kedvencem a bábozás. Érdekes, hogy bár alaposan megváltozott körülöttünk a világ, mégis, valami csoda folytán, a bábozás, a bábjáték napjainkban is éppúgy képes lekötni a csöppségek figyelmét, mint a pályám kezdetén. Alkalmazom is igen gyakran egy-egy mese vagy vers feldolgozásánál.

-Úgy tudom, az intézményben működik egy óvónőkből álló színjátszó csoport, ami óvodai körökben ritkaságnak számít. Mesélne erről?

-Ez a csoport már közel 15 éve létezik és azóta a szívem csücske, de a kolléganőim is nagyon élvezik. Leginkább Mikuláskor, vagy gyermeknapon szoktunk egy-egy mesejátékkal szerepelni. A kör magját öt-hat állandó tag alkotja, de egy-egy előadásra készülve, mindig meg szoktuk kérdezni, szeretne-e valaki csatlakozni. Mondanom sem kell, hogy rendszerint óriási sikere van a műsorainknak, mind a gyermekek, mind a szülők körében. Bemutattuk már a Csipkerózsikát, a Hófehérkét, Hamupipőkét, a Három kismalacot, szóval, a legnépszerűbb. legismertebb meséket. Közösen döntjük el, mikor, melyik darab legyen, aztán szövegkönyvet írunk, kiosztjuk a szerepeket, mint a „nagyok” és próbálunk. Korábban a Gyermekkönyvtárban is vendégszerepeltünk párszor.

-Noha plusz feladatot jelent az óvónőknek, biztos vagyok benne, hogy óriási élmény is az előadásokra készülni.

-De mennyire! Ráadásul remek közösségépítő foglalkozás is. Jobban megismerjük egymást a kolléganőkkel, sokkal közelebb kerülünk egymáshoz. Roppant jó a hangulat a próbáinkon, remekül szórakozunk, mert ilyenkor minden mást félretehetünk, megszűnnek a problémák, s – ha volt bennünk bármilyen feszültség, egy szempillantás alatt el is tűnik.

-Gondolom, némi színészi tehetség is kell hozzá?

-Ha meggondoljuk, valamilyen szinten minden óvónőnek rendelkeznie kell színészi tehetséggel, hiszen tudni kell játszani a hangunkkal és az arcunkkal is, hogy a gyermekeknek érzelmeket, indulatokat közvetítsünk mesélés, verselés és éneklés közben. Nagyon szeretem a humort is belevinni, mert úgy vélem, fontos, hogy a gyermek értse a humort. Persze, mindennek helye és ideje van. Ha szükséges, következetes és szigorú az ember, de azért néha helye kell legyen a viccnek, a nevetésnek is. Szeretek humorizálni, a gyerekek is nagyon bírják.

-Másfél évtizede kitartottak az óvodai színjátszókörben?

-Igen, nagyon szeretjük. Rendszeresen vezetjük, mi került már műsorra és időnként vissza-visszatérünk egy-egy meséhez, mert a gyermekek változnak, a sikeresebb darabokat pár év múlva újra bemutatjuk, hiszen a jelmezeink is adottak. Már komoly jelmeztárunk van, amit otthonról szerzett, értékes darabokkal töltöttünk fel. Mindenki hoz valamit, ami már felesleges, vagy épp úgy gondolja, egyszer majd jó lesz valamire: suba, kalap, pongyola, színes kendő, bő szoknya és sorolhatnám. Aztán kiválogatjuk és hozzáalakítjuk azt, ami kell egy-egy mese feldolgozásához. Volt olyan időszak, amikor minden évben részt vettünk a fővárosban, Újpalotán megrendezett bábfesztiválon. Mi leginkább énekes darabbal léptünk fel, népdalokat, mondókákat fűztünk egymásba és mindig hatalmas sikert arattunk a fellépéseinkkel, sőt a bábművészekből álló zsűri részéről is igen pozitív bírálatok hangzottak el. Sajnáljuk, hogy egy ideje – valószínűleg anyagi források hiányában –, nem kerülhetett sor erre a fesztiválra, így mostanában kizárólag „hazai pályán”, az óvodánkban lépünk fel.

-A színjátszókör nem csak időt, energiát követel, hanem kreativitást is, hiszen mindent önállóan oldanak meg.

-Úgy vélem, aki erre a pályára lép, nagyfokú kreativitással kell rendelkeznie, hiszen sok mindenre meg kell tanítani az apróságokat. Én is szeretek dekorálni, gyöngyöt fűzni, tárgyakat újragondolni, hasznosítani. Úgy gondolom, ez minden óvónőnek megy és szereti is csinálni. A pluszmunkáért pedig kárpótol bennünket az óvodásaink lelkesedése, amikor egy-egy előadás után felismerik bennünk valamelyik meseszereplőt és boldogan megdicsérnek, mennyire jó volt a műsorunk. Ezekért a pillanatokért mindenképp megéri a fáradtságot!

-Vajon valamennyi óvodására emlékszik, vagy csak azok hagynak mély nyomot, akikkel nagyon nehéz volt összehangolódni?

-Akikkel valamiért nehéz foglalkozni, nyilván mélyebb nyomot hagynak, de velük is csak a kezdetekben jelent nehézséget a beszoktatás, a közösségre nevelés. Idővel mégis sikerül őket magunkhoz édesgetni. Olyan, hogy „rossz gyerek” nem létezik. A probléma gyökerét kell megtalálni, azt, amiért a csöppség számunkra elfogadhatatlanul viselkedik és ezt a problémát kell megfelelően kezelni, hogy megtaláljuk a hozzá vezető utat.

Mindig sikerült megtalálni?

-Nem. El kell ismernünk, hogy vannak nehéz helyzetek, amelyeket nem tudunk mindig úgy kezelni, hogy teljes egészében megszüntessük a belőle fakadó problémákat. Persze, ezek nem gyakoriak, de tagadhatatlanul léteznek, hiszen a felnőttek sem egyforma aktivitással vesznek részt a munkában, a gyermekektől sem várhatjuk el. Néha minden próbálkozásunk dacára sem sikerül bevonni egy-egy apróságot a foglalkozásokba. Akkor őt így kell elfogadni.

-Közel négy évtizede van a pályán. Meddig szeretné folytatni?

-Amíg az egészségem engedi, szívesen maradok. Elismerem, nagyon jólesett a városi kitüntetés. 2009 óta vagyok intézményvezető-helyettes és úgy vélem, Vincze Beáta személyében nagyszerű vezetőnk van, akivel nekem is öröm együttműködni. Jól érzem magam ebben a pozícióban, de még szívesebben vagyok a gyerekekkel és örömmel készülök a színjátszókör előadásaira is. Amíg lesz erőm, maradok a pályán, szívesen segítek.

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email