1972. szeptember 1-jén egy kócos fiatalember jelentkezett a Markó utcai Országos Mentőszolgálatnál képesítés nélküli ápolónak. Miután nem vették fel az egyetemre, úgy döntött, mentősnek áll. A döntés katalizátora valószínűleg a gyerekkorában gyökerezik. A kis Gregus Laci ugyanis anno rengeteg időt töltött kórházban, ami nem riasztotta el az egészségügy világától. Olyannyira nem, hogy elkezdett lépegetni felfelé a mentős ranglétrán, elvégezte a szakápolóit, rendszeresen részt vett mindenféle továbbképzésen, és csakhamar szakavatott és nélkülözhetetlen tagja lett a rohamkocsi fedélzetének.
Lelkesen ecseteli, hogy a 70-es évek magyar mentőszolgálata a Nizák, Latviják, UAZ-ok ellenére Európa egyik legjobbja volt. Hogy mitől? Az egymásrautaltság, fegyelem, felelősség szavakat hangsúlyozza. Nem véletlen, mondja, hogy ma már egyedül a mentőszolgálatnál megszólítás a bajtárs. Baj pedig mindig van. Ha más nem, a mentőautó szirénája figyelmeztet rá. Laci nem egyszer, nem kétszer szedte össze vonatgázolt emberek maradványait. Én képtelen lennék erre. Persze, hogy őt is megviselte, de mindig túl tudott lépni rajta, mert az egész történetben fontosabb volt a segítés gesztusa.
Próbálom sztoriztatni is. Kihúzom belőle, hogy anno Latinovits Zoltánt is ők vitték a kórházból az Operettszínházba, ahol a színművész a Bozzi úrban akkoriban még fellépett. Már nagyon beteg volt, egy pillanatra sem lehetett felügyelet nélkül hagyni. De hasonlókat tudna mesélni Máté Péterről és Szécsi Pálról, akiket – komoly életvezetési problémáik miatt – szintén ők szállítottak kórházba. Őket végül nem lehetett megmenteni, de volt, akit igen. Például egy kolléganőjét.
Laci időközben tanár lett, elvégezte a magyar–pedagógia szakot, sőt iskolapszichológusként is működött. Tanult a szegedi Juhász Gyula főiskolán, az akkor még József Attiláról elnevezett egyetemen, a JATE-n, és a pesti ELTE-n is. Szóval az Egressy Gábor Szakközépiskolában tanított, amikor a kolléganője egyszer csak összeesett, se kép, se hang. Délután négy körül járt az idő. Ő még éppen bent volt az iskolában, rohantak hozzá, mert mindenki tisztában volt mentős múltjával. Laci szakszerűen újraélesztette a kolléganőjét, és a kiérkező mentősöknek stabil állapotban adta át. Az igazgató később behívatta, mondta neki, hogy fölterjeszti életmentő emlékéremre. „Sanyi, mondom, húszon éve nem mentőzöm hivatalosan, de végzett mentőszakápoló vagyok, nekem ez a dolgom. Nehogy már fölterjessz engem életmentő emlékéremre!” – idézi fel a sztorit. Az igazgató annyit válaszolt, jó, akkor nem.
Hogy előtte és utána még hány ember életét mentette meg Laci? Nehogy azt higgyék, hogy számon tartja. Számára egy a lényeg. Hogy az esetet követően lett az iskolának defibrillátora. Hangosan azon merengek, vajon én képes lennék-e újraéleszteni egy embert. Azt hiszem, nem. Pedig egykor ez is a KRESZ-vizsga része volt, emlékeztet rá Laci, és felidézi, mit is kellene pontosan tennem: „Földön fekvő embert látok. Odamegyek, meggyőződöm a balesetvédelemről, majd kontaktusba lépek vele, jó napot kívánok, mi történt. Nem reagál? Tíz másodpercig légzést vizsgálok, hívom a mentőket, és utána azonnal elkezdem az újraélesztést. Ez az alap.”
Lacitól azt is megtudom, Finnországban mindenki csak úgy fejezheti be a 8. általánost, ha leteszi az alapfokú elsősegélynyújtó vizsgát. Ezt a tudást a tanulmányai során aztán a középiskolában, egyetemen később is frissíti. Csak hogy egy kicsit bezzegeljünk is.
Én vajon tudnék-e mit kezdeni egy defibrillátorral? Egyáltalán, hol találok Érden ilyen készüléket? Az első kérdésre a válasz, igenis tudnám használni, mert ezek a masinák olyan intelligensek, hogy a bekapcsolás után hangosan, lépésről lépésre elmondják, mit kell csinálni. A második kérdésre is meglepő a válasz. Bár e tekintetben nem állunk olyan jól, a Vörösmarty gimnáziumban, a Batthyányi sportiskolában, a Tesco ügyfélszolgálatán, és az Intersparban is található egy-egy ilyen készülék.
Azt hiszem, a közeljövőben beiratkozom Lacihoz életmentő tanfolyamra. Képviselői munkája mellett szép számban tart elsősegélynyújtó tanfolyamokat mindenféle fórumokon, a frissen összevont MÁV-VOLÁN dolgozóinak például, mert mint megtudtam, egy kalauz munkájához abszolút hozzátartozik, hogy adott esetben képes legyen újraéleszteni egy utast. Az órái olyan sikeresek, hogy a hallgatók a végén haza se akarnak menni, pedig az elején húzták a szájukat.
Laci nem csak tanít, 67 évesen folyamatosan tanul és képezi magát. ’72 óta például minden évben vizsgázik újraélesztésből. Irigylem az energiáját, a kitartását és az elhivatottságát. Megkérdezem tőle: Ha a pandémia végén a polgármester egy közgyűlésen megköszönné áldozatos munkáját és, hasamra ütök, mondjuk 500 ezer forint pénzjutalomba részesítené, mit válaszolna? Kitalálják? „Szépen megköszönném, majd azonnal vennénk belőle egy nyilvános defibrillátort.”
Sokat tudnék még mesélni Gregus Laciról. A kultúremberről például, aki nem nyugszik addig, míg Érdnek nem lesz saját színháza. De ez már egy következő történet. Egyszer majd ezt is elmondom.
