Büki Attila
költő, író

Becsukódó ajtók, kinyíló ablakok

Ha Büki Attila minden foglalkozását föl szeretné tüntetni egy névjegykártyán, igen apró betűket kellene használnia, hogy elférjen a fölsorolás: népművelő, költő, író, újságíró, szerkesztő, festőművész… Jó ideje már megúszhatná persze azzal az egyetlen szóval, hogy nyugdíjas. De tétlenséget sugallhatna, erről pedig szó sincsen, hiszen idén ünnepelt 70. születésnapjára megajándékozta olvasóit egy új drámakötettel. Fülszövegében Bertha Zoltán irodalomtörténész írja: „a fájdalmas személyes és közösségi sorsromlás tipikus jelenkori megnyilvánulásait látleletező állapotrajzok ezek a művek…”, mert ilyen A mi időnk – ahogy erre a könyv címe is utal. Milyen is volt Büki Attila ideje, az a több mint fél évszázad, amit különböző posztokon a magyar kultúra világában eltöltött? Erre leginkább a változatos, de következetes életútból kaphatunk választ.

– Művészembernek fontosak a kötődések, a szülőföld, az ifjúkor helyszínei meghatározó élmények forrásai. Büki Attila szűkebb és tágabb pátriája a Nyugat-Dunántúl.

– Bükön – hivatalosan persze Szombathelyen, mert ott volt a kórház – születtem, ami akkor, 1948-ban még nem volt olyan ismert település, mint amilyen a fürdője révén mára lett. Kiss néven anyakönyveztek, a Büki írói-festői név, amit attól kezdve használok, hogy alkotni kezdtem. Apám iparosember, cipész volt, majd Pesten lakatosságot tanult, aztán meg kereskedő lett. Saját vegyeskereskedése volt, amit 1952-ben elvettek, ő meg ipari kulák lett. Ki is akarták telepíteni a családunkat, de volt a helyi pártszervezetben anyámnak egy falubelije, aki szót emelt az érdekükben – rendes emberek a Kissék, mondta –, így maradhattunk. A középiskolát Sopronban végeztem, a Széchenyi István Gimnáziumban érettségiztem, majd a szombathelyi főiskolán népművelés-könyvtár szakon tanultam tovább.

– Ezek a puszta tények. De érlelődik már ebben az időben a későbbi alkotói személyisége is…

– Az első versemet 14 éves koromban írtam egy büki majálisról. Az irodalom ettől kezdve része volt az életemnek, második gimnazistaként díjat nyertem a Magyar Ifjúság novellapályázatán. Majd az érettségi után tagja lettem a Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiumának. A társaság – 1962-ben alakult –tömörítette és megmozgatta a helyi értelmiséget, s mint ilyen, a hatóságok figyelmét is magára vonta. Tagjai elsősorban egyetemisták, főiskolások voltak, akik épp a soproni, a szegedi egyetemre vagy szombathelyi, győri, budapesti tanárképző főiskolákra jártak. Ami közös volt bennünk, verseket, novellákat, tanulmányokat írtunk, képzőművészeti alkotásokat készítettünk. Néprajzi anyagokat is gyűjtöttünk Nyugat-Dunántúl falvaiban. Irodalmi előadásokat tartottunk, elsősorban aprófalvas települések kultúrházaiban, klubkönyvtáraiban. Nyugat-Európából és Amerikából átcsempészett művészeti kiadványokat lapozgattunk és az avantgárd irányzatainak ismeretében kísérleteztünk. Szerveztünk például egy irodalmi estet – 1969-ben! – előzetes engedély nélkül, telt ház volt, megjelent a soproni értelmiség színe-java, és természetesen az államvédelem is. „Hazám vagy te? / a szél cibálta teremburáját…” – adta meg a hangot Bősze Balázs Hazám című versével, ez volt az alap, ehhez tettük hozzá a magunkét… Nagy visszhangja lett, nyomozókat állítottak ránk. Végül rokoni segítséggel enyhíteni sikerült a retorziót, csak szétszórtak bennünket, aki például, ahogy én is, nem volt még katona, azt azonnal behívták.

– Így történhetett, hogy a híre megelőzte Lentiben, ahová be kellett vonulnia…

– Megjött az író Büki! – fogadott a parancsnokom. S hogy valami „testhezálló” feladatot adjon, a kezembe nyomott egy 250 oldalas, táblázatokkal teletűzdelt műszaki szakkönyvet, hogy azt határidőre kézzel másoljam le! Megszenvedtem vele, s együttérzéssel gondoltam a hajdani kódexmásoló szerzetesekre. Az írásról azonban nem mondtam le.

– Elfogyott a centi, letelt a szolgálat, s a főiskolai élet is. Jött helyette a népművelés, a kultúrházak világa. Hegyfalú az első állomás, Kapuvár következett, aztán Győr. De milyen volt akkoriban, az 1970-es években népművelőnek lenni falun, kisvárosban, megyeszékhelyen?

– Jó volt népművelőnek lenni. Szabad kezet kaptam, senki nem szólt bele, hogy mit csinálok. Hegyfalun például a tanácselnök csak azt kérte, hogy verekedés, botrány ne legyen a házban. Volt 240 személyes színházterem, rendszeresen hívtam a Déryné Színház társulatát, csináltam mozit, 120 fős értelmiségi klubot. Volt is ezekre érdeklődés, nem volt gond ebben az időben megtölteni a házat. Emlékszem első programjaim egyikére, Sándor György, a humorista Szombathelyen lépett fel, kihoztuk hozzám is. Mondtam neki, hogy ez az első rendezvényem itt, kértem, hogy mindent adjon bele, nehogy leégjek. Kétórás műsort adott, nagyon fáradtan jött le a színpadról. Persze, hogy átvittem a kocsmába, azt ehetett meg ihatott, amit akart, össze is barátkoztunk, később is dolgoztunk együtt. Kapuváron is volt filmklub gyerekeknek, felnőtteknek, színházbérlet, és voltak közösségek, például a Pátzay Pál művészkör, szerveztem művésztelepet is.

– Azért nem volt ez annyira idilli korszak, emlékszünk jól, a falak olykor közelebb voltak, mint gondoltuk…

– Voltak pillanatok, helyzetek, amikor az embernek a sarkára kellett állnia, ha az igazságérzete azt diktálta. A kapuvári időszakban jelent meg az első verseskötetem Arcomon szél söpör címmel Kiss Dénes szerkesztésében. Z. Szabó László győri tanár, irodalomszervező, rádiós irodalmi szerkesztő kért tőlem verseket, olyanokat is, amelyek nem szerepeltek – mert Dénes okos óvatosságra intett, s milyen jó érzékkel! – a könyvben, ezek némelyike Győrben megjelenve szemet szúrt a hatóságoknak, s be is indult a rendszer gépezete: berendelt a kapuvári tanácselnök, akit utasítottak, hogy állítson le engem. „Ne írjál itt te semmit, ne jelentess meg verseket!” – mondta indulatosan, amin persze összeszólalkoztunk, mert úgy gondoltam, ehhez neki semmi köze. Ki tudja, hogyan végződött volna a konfliktus, ha a történetet meghallva a győri megyei művelődési központ igazgatója nem ajánlja föl, hogy legyek a helyettese. Erre szoktuk mondani, ha becsukódik egy ajtó, nyílik helyette egy másik. Hasonló helyzetbe kerültem később Budakeszin is, ahol átmenetileg, a pesti állásomra várva lettem a kultúrház igazgatója, itt a pártbizottság titkára akarta megtiltani, hogy levetítsük az István, a király című filmet – a 80-as évek közepén! –, amit játszottak szerte az országban. Ennek is ajtócsapkodás és fölmondás lett a vége…

– Beszéltünk már népművelésről, versekről, de átsiklottunk a képzőművészet fölött, leszámítva a kapuvári művésztelep említését, ami azért több volt, mint egy a programok közül.

– Valójában eredetileg festőművész szerettem volna lenni. Ötödik osztályos koromban már komolyan rajzolgattam, díjakat is nyertem, nyolcadik után a nyári szünetben már a Répce-partra jártam akvarellezni. Ha képezhettem volna magam, meggyőződésem, hogy sokra vittem volna festőként. De miután apám meghalt, s volt egy húgom is, nem várhattam el, hogy anyám finanszírozza Budapesten a képzőművészeti tanulmányaimat, azért aztán maradt a szombathelyi főiskola. Képezni azért igyekeztem magam a festészetben, jártam a Sopronban élt Szarka Árpád festőművészhez, aki nem mellesleg tanítványa volt Szőnyi Istvánnak, de tanultam Zsigmond Katalin, Ányos Imre festőművészeknél is. Nem véletlen hát, hogy Kapuváron művészeti kört és alkotótábort is szerveztem. Ez később is része maradt az életemnek. Rendszeresen jártam művésztelepekre, Kétegyházára, máshova. Bükön magam vezettem nyári művésztelepet öt évig, aztán Ócsán is, alapító tagja voltam az Érdinek is. A festészet több nekem egyszerű kedvtelésnél, számos kiállításom volt itthon és külföldön, megesett, hogy vittem egy tárlatra 25 képet, s három-négy maradt belőle a zárásra, a többit megvették.

– Győrben szakítottuk meg a kronológiát. A megyeszékhely után mi következhetne, mint a főváros. Mikor is?

– A Magyar Újságírók Szövetsége 1984-ben írt ki egy álláspályázatot, amire jelentkeztem, a szakosztályok titkárságára vettek fel főmunkatársnak.

– Ezzel egy új korszak kezdődött: az újságírásé, a lapszerkesztésé. Mindez egy olyan mozgalmas időszakban, amilyen a rendszerváltás előtti és utáni néhány év volt, különösen sajtóberkekben. Lapok alakultak és szűntek meg a kívülálló számára olykor követhetetlen gyorsasággal. Magyarok című kulturális folyóirat, MDF-sajtóiroda, a Magyarország, majd az Újság, a Nép-Barát című hetilapok, kis kitérő után a Pest megyei közgyűlés sajtóirodája, s végül a nyugdíj előtt még újra néhány év népművelősködés – vissza a kezdetekhez! – Ócsán, s persze közben egy fontos, hozzánk, itt Érden élőkhöz közelálló feladat, a Duna-part folyóirat megalapítása és szerkesztése. Sok-sok ismeretséget, régebbi és újabb kapcsolatot jelent ez – a történetekben sorjáznak az ismert vagy azóta feledésbe merült nevek – újságíró, írói és képzőművész körökben, amik új lehetőséget és kihívásokat is hoznak.

– Az újságírás mellett volt időm írni, festeni. Jártam a folyóiratok szerkesztőségeibe, az alkotótáborokba, ekkorra már ismertté váltam ezekben a körökben, működött velem a világ, ahogy korábban is mindig. Akár merre vezetett is a sors, mindig igyekeztem csinálni valamit, voltak ötleteim, amelyeket igyekeztem megvalósítani. Így volt ez már kezdő népművelő koromban, és később is mindenütt. Ahogy például Érden, illetve Pest megyében: a megyeházán dolgoztam, a sajtóirodán, amikor foglalkoztatni kezdett a gondolat, hogy ez szinte az egyetlen megye, amelyiknek nincsen kulturális folyóirata, ráadásul akkor szűnt meg a Pest Megyei Hírlap is, sajtó nélkül maradt a régió. Akkor kezdtem el lobbizni egy folyóiratért, nem volt könnyű keresztülvinni az elképzelést, de végül az érdi könyvtár által kiadott, a város által finanszírozott próbaszámmal 2000-ben elindulhatott a Duna-part folyóirat, hogy aztán hozzávetőleges rendszerességgel a megye és a város közös lapjaként 2011-ig meg is jelenjen.

– Ha már Érdről esett szó, hogy került éppen ide a pezsgő kulturális életű fővárosból?

– Minden ember életében eljön a pillanat, amikor kertes házra, saját portára vágyaik. Mi a Ferenc körúton laktunk, a családommal onnan kívánkoztunk ki valahová a főváros környékére. Egy svájci ismerősöm keresgélt akkoriban házat az agglomerációban, ő találta ezt az érdligeti ingatlant. Megtetszett, megvettük, 1996 óta itt lakunk.

– S mint hallottuk, mindenütt mindig kitalál valamit, igyekszik megtalálni helyét, kiépíteni a kapcsolatokat. Ez itt is működött?

– Nem csak aludni jártunk Érdre – akkor még feleségem és én is Pesten dolgoztunk, lányaink tanultak –, ismerkedtem a várossal, az itt élő művészekkel, írókkal, művelődési intézményekkel. Írtam a Körkép című lapba, alapítóként részt vettem az első érdi művésztelepen.

– Műveket is szült ez az ismerkedés, verseket, képeket, de köteteket is – itt az alkalom regisztrálni, hogy Büki Attila eddigi életműve huszonöt könyvet (verseket, drámákat, meséket, publicisztikákat, interjúkat, riportokat) számlál –, amilyen az Érdi séta volt 2000-ben, ami lírai városismertető cikkeket, vallomásokat tartalmazott vagy az Istendicsérők (1998) című interjúkötet az Érdligeten lévő Regina Mundi Ciszterci Nővérek Apátságáról és nővéreiről.

– És ezzel még nem zárult le a sor, jelenleg is folyamatosan dolgozom. Most éppen az érdligeti Nagyboldogasszony katolikus templom történetét írom.

Forrás
Érdi Újság