T. Mészáros András
Nagyinterjú

„Azt kívánom, legyen nyugodtabb az életünk”

Nem az a jó karácsony, ami csillog-villog, hanem az, amelyik szinte fel sem tűnik, mégis boldogan telik el – vallja T. Mészáros András. Érd polgármesterével ezúttal nem a várossal kapcsolatos fejlesztésekről, tervekről, hanem az otthoni ünnepi készülődésről, a régi és a jelen karácsonyairól beszélgettünk, és arról, hogyan lehet rohanás, versengés nélkül megélni az adventet – no meg a mindennapokat.

– Polgármester úr nem Érden született. Hol teltek az első karácsonyai?
– Jászkiséren születtem, hat éves koromtól Budapesten éltünk, majd 1965-ben, ötödikes koromban költöztünk Érdre. Bár első éveimet nem itt töltöttem, érdinek érzem magam, hiszen gyermekkorom meghatározó részét, majd felnőttkorom teljes egészét itt éltem le. Ami az első évek karácsonyait illeti, arra emlékszem, hogy mindig állítottak fát a szüleim, valódi gyertyákkal, amelyeket furcsa alumínium tartókba kellett illeszteni. Csak este gyújtottuk meg őket, napközben nem égtek. Szenteste a család egybegyűlt a fa körül, karácsonyi dalokat, zsoltárokat énekeltünk, imádkoztunk, mi, gyerekek pedig játszottunk az ajándékainkkal, gyakran éjfélig. Emlékszem még, milyen titokzatos volt maga a faállítás is. Huszonnegyedikén délután mindig átküldtek valamilyen ürüggyel a nagymamámhoz, és mire hazajöttem, ott állt a feldíszített karácsonyfa, és jött a Jézuska.

– Mekkora jelentősége volt gyermekkorában az ajándékozásnak? Egyáltalán, azokban a nem könnyű időkben mi és mennyi kerülhetett a fa alá?
– Egy gyereknek ez mindig fontos, de nekünk a szükséges ruhadarabok is ajándéknak számítottak. Mindennek örültünk, egy pakli kártyának, sakk-készletnek is. Emlékszem, az egyik karácsonyra francia kártyát kaptunk, ami különlegességnek számított akkoriban, azt sem tudtuk, mihez kezdjünk vele, mert csak a magyar kártyát ismertük. Egyébként meggyőződésem, hogy egy játéknak nem az ára a fontos, hanem az, hogy mennyire köti le a gyereket, és hogy az, aki kapja, érezze az ajándékozó felé irányuló gesztusát. És ne feledkezzünk meg az ünnep vallási vonatkozásairól sem: mi, gyerekek, akik rendszeresen jártunk istentiszteletre, konfirmáltunk is, átéltük, hogy a karácsony nemcsak családi ünnep, hanem Jézus születése.

– Hányan voltak gyerekek a családban?
– Hárman voltunk testvérek: a nővérem, a húgom és én. Ahogy nőttünk, úgy múlt el a karácsony gyermeki titokzatossága, és eljött az az idő, amikor már közösen díszítettük a fenyőt. Felnőttként továbbvittem ezt a szokást: míg a lányom és a fiam kicsik voltak, a nagymamáknál töltötték a délutánt, és mire hazaérkeztek, már állt a fa. Mikor második-harmadik osztályba jártak, már együtt díszítettünk, és csak addig mentek ki a szobából, míg az ajándékokat a fa alá helyeztük. Ez a mai napig így van: a fa sötétben áll mindaddig, míg a családtagok külön-külön alá nem teszik az ajándékokat. Mikor már mindenki végzett, közösen kapcsoljuk fel a fényeket, és veszi kezdetét az ünnep.

– Melyik a legemlékezetesebb karácsonya? 
– Nem tudok kiemelni egyet, maga az ünnep, a feldíszített fa, a várakozás, ami gyerekszemmel varázslatos. Egy család számára nem is az a jó karácsony, ami valamilyen szempontból feltűnő, hanem az, amelyik boldogan telik el. Egy karácsonyt azért mégis eszembe jut a gyermekkoromból. Mikor felköltöztünk a fővárosba, az első ünnepem egy olyan családnál telt, ahol hét gyerek volt. Szenteste délutánján elküldtek minket az Uránia filmszínházba, ahol a Százegy kiskutya premierjét láttuk. Nemcsak a film volt emlékezetes, hanem a főváros karácsonyi hangulata is. Három óra körül mentünk el a moziba, akkor még derengett odakint, de mikor kijöttünk a filmről, már teljesen besötétedett, felkapcsolták a kivilágítást, ami persze nem olyan volt, mint most, de azért mégis elvarázsolt. Míg mi a filmet néztük, kint leesett a hó, így hófehér világ fogadott minket. Még az egyébként hangos főváros is csendessé vált estére a hóesésben. Ballagtunk haza az akkori Engels – ma Erzsébet – térre a nagy csendben, a kemény hidegben, ropogott a friss hó a lábunk alatt, és mindez annyira békés, annyira ünnepi volt…

– A karácsony nemcsak ajándékokból, hanem ünnepi menüből is áll. Gyermekkorában mi került ilyenkor az asztalra? 
– Halászlé és rántott hal, hol rizzsel, hol krumplival. Az alma mindig része volt valamilyen módon az étkezésnek, ahogy a dió is – a szebbeket becsomagoltuk, és a fára akasztottuk, aztán ahogy telt az ünnep, leszedtük, feltörtük. Ezek a hagyományok a mai napig megvannak, ahogy a menü is megmaradt, most is halászlét és rántott halat eszünk. Ez néha kiegészül töltött káposztával, előfordul másodnapon a pulyka is, de a hal minden évben szerepel a karácsonyi étlapon.

– A felesége révén nem jöttek új karácsonyi gasztronómiai szokások a családba?
– A feleségem, Zita református családból származik, ugyanazok az ételek kerültek náluk is az ünnepi asztalra, mint nálunk.

– Polgármesterként advent idején van lehetősége az elcsendesedésre, az ünnepvárásra?
– Igen, és mindenkit arra biztatok, hogy ebben a négy hétben próbálja felkészíteni lelkét a karácsonyra. Sokan ilyenkor az ajándékvásárlásra helyezik a hangsúlyt; én igyekszem a meglepetéseket jó korán beszerezni, és az ünnepig hátralévő hetekben lélekben is készülni a Szentestére.

Fotó: Boros Sándor

– Az ajándékbeszerzés sok családban az édesanya, a feleség feladata. Önöknél ez mennyire van így?
– Nálunk mindenki maga veszi meg a többieknek szánt ajándékot.

– És a többi előkészületből – díszítés, faállítás, ünnepi menü elkészítése – mennyire veszi ki a részét?
– A fát én teszem a talpába, az égősort is én teszem fel, a többi díszt pedig a feleségem és a lányom. A halat én veszem meg, és Zita készíti el. A gyerekek már nagyok, de még velünk egy háztartásban élnek, így ők még nem alakítottak ki külön szokásokat, hanem a mieinkhez alkalmazkodnak.

– A tágabb család mennyire tölti együtt a karácsonyt?
– Édesanyám összetartott minket, testvéreket, de mióta nem él, meglazultak ezek a közös karácsonyozások. Mindhármunknak megvan a magunk családja, nővéremnek már unokái is születtek, így mindenki a saját körében ünnepel. A barátainkkal hagyományosan karácsony első napján találkozunk.

– Pihenéssel vagy inkább utazással szereti tölteni az ünnepekből hátralévő napokat?
– Nem igazán szeretek utazni, bár három-öt napra szívesen elmennék a családdal egy fürdőbe, lazítani, kikapcsolódni egy kicsit. Persze ehhez előbb meg kellene oldani Nindzsa, a kutyánk ellátását. Biztos sokan vannak hasonló helyzetben – nehéz akár három-négy napra is otthagyni a házi kedvenceket.

– A szilvesztert nagyobb társaságban töltik?
– Az óévet már esztendők óta otthon búcsúztatjuk a feleségemmel. Nem szoktunk mulatozni, jól érezzük magunkat kettesben.

– Polgármester úr el tudja engedni a munkát az ünnepek alatt?
– Nekem szerencsém van, mert a munkám a hobbim is, így azt csinálhatom, amit szeretek. Örök életemben ilyen szerencsés helyzetben voltam: szerettem a gimis létet a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban, ahol érettségiztem, szerettem a fényképész mesterséget, és szeretem Érdet, a várost, amelyért dolgozhatok. Persze néha elfárad az ember, de azért van az éjszaka, hogy kipihenjem magamat, és a környezetem is sokat segít abban, hogy pihenni, regenerálódni tudjak.

– Említette a fényképezést. Van ideje, módja hódolni ennek a szenvedélyének?
– Ez készség is, nemcsak szenvedély. A fényképezésen nem emlékek megörökítését értem, hanem egy autonóm alkotási folyamatot, képzőművészeti alkotást, ami fejben dől el – olyan ez, mint mondjuk a matematika, vagy a géptervezés, az építészet. Mostanában azonban nincs időm ezzel foglalkozni. Pár évvel ezelőtt valamelyik kollégám javasolta, hogy csináljak egy kiállítást, harminc-negyven már meglévő képpel, és egy-két új darabbal. Lehet, hogy egyszer majd rászánom magam, és összeállítok egy kiállítást, de ahhoz teljes figyelem kell. Máshogy nem lehet. Családi pillanatainkat megörökítő emlékképeket ma is csinálok, százával, de az nem fényképezés.

– Mit kíván karácsonyra, illetve a jövő esztendőre az érdieknek?
–Azt kívánom, hogy legyen nyugodtabb az életünk. Azt látom mindenütt, hogy az emberek úgy élnek, mintha mindig épp késésben volnának. Azt kívánom, hogy ne csak rohanjunk, hanem érezzük jól magukat, és érezzük, hogy nem kell sehová sietnünk, nem fogunk elkésni sehonnan. Ráérünk, nem kell kapkodni, így is, úgy is megoldjuk az előttünk álló feladatokat, ha tíz perccel, vagy két nappal később, akkor sincs semmi baj. Ez a fajta túlhajszoltság, ami az élet minden területén érvényesül, nagyon ártalmas. Nem szabad folyton versenyben lenni önmagunkkal, az idővel, a környezetünkkel.

Forrás
Érdi Újság, Képek: Boros Sándor