Ferge Béla zenetanár és ifjú zenésztársai – a Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnázium növendékei – minden részletében kielégítő választ adtak a kérdésre.
Ha munkásságuk időben távol is esett egymástól – Kodály abban az évben született (1882), amikor Arany meghalt –, gondolkodásukban, szellemiségükben sok a közös vonás, annak ellenére is, hogy egyikük a nyelv, a másik a zene eszközeivel alkotott. Ez persze nem is ennyire egyszerű, ahogy ez az előadásból fokozatosan kibontakozott.
Arany Jánoshoz a zene sokkal közelebb állt, mint azt a főleg verseire koncentrálva hihetnék, már fiatalemberként gitározott és zongorázott. Saját elmondása szerint, amikor Debrecenben színésznek állt, szép, csengő hangja volt. Értett a kottaíráshoz, de nem tudni, kitől tanulta. Életének vége felé névnapjára gitárt kapott ajándékba a barátaitól. Ha Aranyhoz közel állt a zene, Kodály meg nagy barátja volt a nyelveknek, a Zeneakadémia mellett a bölcsészkaron magyar–német szakon tanult.
Arany énekelni is szeretett, ifjúkorának mintegy 150 kedvenc dalát emlékezetből le is kottázta, ezek jelentek meg 1952-ben Kodály Zoltán szerkesztésében – egyébként ő maga is elutazott Nagyszalontára összegyűjteni ezeket a dalokat, a műsor gerincét természetesen ezek a művek alkották.
Ezek után eszünkbe sem jutna csodálkozni azon, hogy mindketten a magyar kultúra alapkövének tartották a népköltészetet, a népdalt, aminek Kodály szerint egyenesen nemzetösszetartó és országépítő szerepe van. Nincs más, ami annyira össze tudná hozni az embereket, mint a dal, az éneklés – vallotta. Arany pedig az emberi lélek virágainak nevezte – Petőfihez visszanyúlva – a népköltészet legszebb darabjait.
Az előadást hallgatva óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy a népköltészet, a dal ma be tudja-e tölteni azt a szerepet, amiről kultúránk óriásai beszéltek? Ferge Béla erről saját tapasztalatai alapján úgy vélekedik: egyrészt lát érdeklődést a népzene iránt, másrészt viszont a kommersz szórakoztatóiparral nem lehet versenyezni. A népzenét éppen ezért a maga személyességében, intimebb közegben lehet népszerűsíteni. A nagy versenyek, amilyenek a szórakoztatóiparban divatosak, erre nem alkalmasak. Bartók is azt mondta, hogy a verseny a lovaknak való, tehát nem a zenészeknek, nagyobb dolog, ha a muzsika a jellemet fejleszti. Jó lenne tehát – mondta az előadó –, ha a fiatalok nemcsak kérkedni és sikereket elérni akarnának a tehetségükkel, de elmennének vidékre is „szórni a jót”, adni az egyszerűséget és a szépséget a sok értéktelen giccs helyett, de legalább mellette.
