Itt a vége…
Covidnapló – az utolsó nap
A karantén ugyan csak vasárnap jár le, de én úgy veszem, hogy ez a péntek a vége. Tíz napja, hogy a lányom náthás lett, és hogy nekem egy kicsit kaparni kezdett a torkom… Múlt szombaton vettem kézhez a pozitív tesztet, és hogy semmi kétségem ne legyen, hirtelen minden klasszikus tünetet produkáltam (a nehézlégzést kivéve, szerencsére), de szerdától érezhetően javulok. Nincs már torokkaparás, elmúlt a köhögés, a hidegrázás, a hőemelkedés, a végtagfájdalom, nem cseng folyton a fülem, és visszatértek a szagok, az ízek. Már csak némi fáradtság maradt, és ha hihetek a szakirodalomnak, az egy darabig még velem lesz.
Délelőtt hívtam a házi-, valamint a gyermekorvost, hétfőtől visszatérhetünk a közösségbe, minden csinnadratta (újabb tesztelés, bárminemű vizsgálat, hatósági cécó) nélkül. Igaz, eddig is csupáncsak rajtam múlt, hogy kimegyek-e. Ezen azért még mindig meg vagyok döbbenve. Jó, vegyük úgy, hogy nem a rendszer ennyire suta (lányaim összefoglaló szava mindarra, ami ostobán, diszfunkcionálisan és várakozáson alul működik vagy teljesít), hanem pont ellenkezőleg: felnőtt, felelősségteljes embernek néznek, azért nem vegzálnak. Ez esetben beváltottam a hozzám fűzött reményeket.
Azért ha letelik a tíz nap, akkor is óvatos leszek, és ha ki is megyek a kapun túlra, pár napig még kerülni fogom az embereket. Egy Duna-parti séta, a karácsonyi díszbe öltözött főtér csúcsidőn kívül – ilyesmit tervezek hétfőre és keddre. Dolgozni továbbra is itthonról fogok, interjúkat csak telefonon intézek. Nem mintha attól tartanék, hogy úgy néz majd rám bárki is, mintha én lennék Tífuszos Mary, a halál angyala – de még hozzá kell magam szoktatni a gondolathoz, hogy átestem egy olyan vírusfertőzésen, amin a többség még nem.
Vagy mégis? Ahogy az Európa Kiadó a Mocskos idők című számában olyan találóan megfogalmazza (persze, nem a coviddal összefüggésben): „sokan vagyunk kevesen”. Napról napra többen. De álljon tőlem távol minden vészmadárkodás. Úgy búcsúzom, ahogy katonáéknál köszöntek annak idején: erőt, egészséget! És az idei évből hátralévő hetekre sok apróbb-nagyobb örömöt, boldog ünnepet, és persze egy szebb-jobb-egészségesebb esztendőt kívánva.
Éltető jókívánságok
Covidnapló – a hatodik napon
„Pár napig nagyon rosszul voltam, szinte csak aludtam. Mikor már jobban lettem, a bezártságot tűrtem egyre nehezebben. A barátaim telefonhívásai tartották bennem a lelket” – mesélte pár hete egy kedves ismerősöm, akit még októberben döntött ágynak a vírus. Nem gondoltam volna, hogy alig egy hónap, és ugyanazt érzem majd, mint ő. Hálát. Hálát a sok érdeklődésért, jókívánságért, törődésért. Jönnek a levelek, az üzenetek, a telefonhívások, és nagyon jó azt mondani, hogy „kösz, jobban vagyok!” Nyilván remek dolog túl lenni rajta, de nem csak erről van szó. Vannak, akik nagyon félnek a vírustól, illetve a szövődményektől, és nekik megkönnyebbülés, hogy van a környezetükben olyan ember, aki már nem (olyan nagyon) ifjan átvészeli enyhe tünetekkel. „Na, ha neked sikerült, én is át fogom!” És olyan ismerősöm is írt, aki eddig úgy gondolta, a covid csak városi legenda, és most döbbent rá, hogy mégsem. Miattam kezdte komolyan venni.
Egyvalamit mindenki megkérdez: hogy tudom-e, hol kaphattam el. Fogalmam sincs – felelem. A boltban, a metrón, a vonaton. Még az is lehet, hogy valamelyik gyerek hozta haza, csak tünet nélkül esett át rajta. Igazából nem is izgat a kérdés – sokkal inkább az, hogy kinek adhattam át esetleg a fertőzést, de mivel túl vagyunk a kritikus hét napon, e tekintetben is kezdek megnyugodni. Eddig minden „szoros kontakhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg” tünetmentes.
Ma látogatóm is volt. Nem, nem a népegészségügyesek, és nem is a rendőrök (a hivatalos szervek azóta sem jelentkeztek). Egy futár érkezett, tortát hozott. Mondtam, hogy sajnos tévedés. Már letette volna, mikor rákérdeztem, mégis, ki rendelt az én címemre süteményt? Kiderült, hogy a barátnőim küldték, névnapi meglepetés gyanánt, csak egy napot csúszott a szállítás. (Ami nagy szerencse: ma már tényleg egész jól érzem az ízeket, a torta pedig isteni finom.) Nagyon meghatódtam. Csak egyet sajnálok: hogy nem együtt esszük meg. (A lányaim erre azt mondanák: nem baj, több marad nekünk!) De majd pótoljuk, ha jönnek a szebb, vírusmentes idők…
Kifelé menet
Covidnapló – az ötödik napon
Ez a mai, úgy érzem, igazi mérföldkő. Már hajnalban éreztem, hogy más lesz, mint a magam mögött hagyott koronás napok, tekintve, hogy hatkor ébredtem, magamtól. Az elmúlt napokban tizenkét órákat aludtam, ez a nyolc már határozott előrelépés. És ez még csak a kezdet volt: a délelőtt folyamán elkezdtek lassan visszajönni a szagok és az ízek. Bár jobban meg tudnám fogalmazni! Különös érzés. Merthogy nem egycsapásra tértek vissza, hanem apránként, és először csak éppenhogy éreztem a kifejezetten intenzív illatokat, aztán, ahogy teltek az órák, egyre többet tudtam megkülönböztetni, és egyre élesebben. A vadászkutya-szerű érzékeléstől azért még fényévekre vagyok, de az almás gombóc töltelékét és tésztáját már gond nélkül beazonosítottam (no nem szagra, hanem ízre). Eddig ez nem volt, nagyjából mindegy volt, mit eszem, egyformán ízetlennek éreztem mindent.
Aztán észrevettem, hogy nem „húz az ágy”, nem igénylem már a több órás fekvést, jólesik ülni, tenni-venni. A köhögés teljesen megszűnt, akkor sem tör már rám a roham, ha nevetek (és igyekszem sokat nevetni, mondhatni, orvosi utasításra). A hőemelkedés sem jött vissza, a torkom sem kapar már, és egyre távolabb érzem magamtól a kórház és a lélegeztetőgép rémképét. Általános jó közérzetemet jelentősen emeli, hogy sem anyukámon, sem nagymamámon nem jelentkeztek mostanáig a betegség tünetei (mikor legutóbb találkoztunk, még a tesztelés előtt, maszkot viseltem, és tartottam a kötelező távolságot. Hogy ennek mennyire tudok most örülni!).
Egyetlen dolog van, ami kicsit aggaszt: hogy még mindig nem jelentkezett senki a hivatalos szervektől. Elvileg – ha már nincsenek tüneteim – vasárnap lejár a karantén, és nagyon jó lenne, ha nem akkor csapnák rám az ajtót tíz napra, amikor már teljesen rendbe jöttem. Tudom, hogy a problémám cseppet sem egyedi. Ismeretségi körömben volt olyan, aki egyszerre kapta meg a karantént elrendelő, illetve az azt feloldó határozatot, és olyan is, aki egyáltalán nem kapott semmit. Azt is hallottam, hogy aki külföldről tér haza, az bezzeg rögtön megkapja a piros cédulát, akkor is, ha kutya baja. Persze, felhívhatnám a népegészségügyet én is, de minek? Kimenni, míg a tíz nap letelik, nem fogok, a tanácsaik meg nem most kellettek volna, hanem még szombaton. Gyógyulok hát tovább a magam ütemében, nézegetem a jövő heti időjárás-jelentést, és már most nagyon drukkolok, hogy az első sétámon süssön majd a nap.
Álomország tengerpartján
Covidnapló – a negyedik napon
Ez egy nagyon unalmas covidnapló lesz – mondta tegnap az egyik barátnőm, utalva arra: az, hogy az állapohttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg lassan javuló és kielégítő, ugyan örömteli dolog, de az olvasók biztos valami izgalmasabbat várnak, mint az egész napos fekvésről és alvásról szóló beszámoló. Az azért mégis biztató – vetettem ellen –, hogy megúszom egy kis fáradtsággal, nem? És elmúlt a köhögés meg a hőemelkedés is, igaz, szagokat, ízeket továbbra sem érzek, így aztán nem állok neki nagyobb konyhai remekléseknek. Amúgy se lenne erőm hozzá, bár krumplit pucolni az ágyban is lehet…
Életemben először kezdem sajnálni, hogy nem tudok kötni, horgolni. Elképzelem, hogy a kényszerpihenő alatt milyen remek sapkákat, sálakat, pulóvereket készíthetnék az egész családnak. Amelyek aztán tovább terjesztenék a vírust. Vagy mégsem? Hány napig kéne karanténoznom a cuccot? Hát magamat meg a gyerekeket? Még mindig nem hívtak fel a népegészségügytől, pedig már kedd van, és az eredményem elvileg már hétvégén felkerült az EESZT rendszerbe. Egy ismerős telefonált az imént, az ő tizenéves lánya november 9-e óta van otthon 39 fokos lázzal, 20-án (!!) már tesztelték is, pozitív lett, és fogalma sincs, meddig tart még a karantén. Elvileg tíz nap a teszttől számítva, feltéve, hogy három napja már tünetmentes az illető – felelem, de az ő orvosa szerint ez nem így van. Határozatot sem ő, sem én nem láttunk még. Bennem már dolgozik az újságíró, tervezem a cikket a témáról. Ami a munkát illeti, ma délelőtt már egy online értekezleten is részt vettem, annyira jó volt megint a kollégák közt lenni (ha csak virtuálisan is). Lám, van még élet a covidon túl.
Ez fényévekkel jobb, mint a hétfői elfoglaltságom: a bóbiskolás, olvasgatás szüneteiben covidos rémtörténeteket hallgattam telefonon, nem mondhatni, hogy jószántamból. Két markáns csoportra tudom osztani az ismerőseimet: a „hurráoptimistákra” és a „mély pesszimistákra”. Előbbi csapat tagjai szerint egy-két nap, és túlleszek az egészen, mert ha idáig eljutottam különösebb gond nélkül, akkor már vághahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a centit.
A pesszimista szerint pont ellenkezőleg: most aztán rohadtul legyek résen, ezekben a napokban jön csak a neheze, ő ismer olyat, aki egy hétig strammul volt, és csak utána került az intenzívre. Ezek a történetek körülbelül annyira esnek most jól, mintha arra kérnének, hogy ugyan, írjam már meg a saját nekrológomat, elvégre sose lehet tudni…
Tavaly nyáron, mikor a balatoni családi csúszdán eltörtem három bordámat, az orvos megmondta: napokig nagyon rossz lesz, de három hét múlva varázsütésre csökken majd a fájdalom, a teljes gyógyulás pedig hat hét. Volt az egésznek egy megnyugtató forgatókönyve (feltéve, hogy betarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg az utasításokat, de ez számomra nem is volt kérdés – ilyenkor nagyon szabálykövető tudok lenni). De erre a vírusra még nem adtak ki forgatókönyvet.
„Nincs protokoll, csak szervezetek vannak, és mindenkié máshogy birkózik meg a vírussal” – mutatott rá a háziorvosom. „Ne gondoljon arra, hogy rosszabb lehet. Reményt keltő, hogy könnyű tünetekkel kezdődött, vagyis jól dolgozik az immunrendszere. Legyen optimista, nevessen sokat! Az most a legjobb” – tette hozzá. Milyen igaz! Nézzük onnan, hogy pár nap, és szabadulok a szobafogságból. Addig is előkeresem a gyerek lila kis kötőgépét. Kvalitásaimat ismerve biztos, hogy nem boldogulok vele, de legalább jókat röhögünk majd. Rajtam.
A marslakó és az időzített bomba
Covidnapló – a kezdet
Egy lucskos januári napon az iskolából hazafelé jövet a lányom azzal a kérdéssel fogadott, hogy szerintem ő elkapja-e majd a koronavírust. Elképedve néztem rá. Annak valószínűségét, hogy a fertőzés megjelenik Érden, kisebbre saccoltam, mint azt, hogy ufók landolnak a hátsó kertben. Mikor egy-két hónap múltán mégis megjelentek a spájzban az első földönkívüliek, elkezdtem félni, a száz felé lépegető nagyanyámra és a hetvenet elhagyó anyukámra gondolva, de – bár lelkiismeretesen követtem a mai napig minden utasítást – magam miatt egy percig nem aggódtam.
Hiába emelkedett meg ősszel drasztikusan a fertőzöttek száma, hittem, hogy az én spájzomba egy marslakó se teheti be a lábát. Sose voltam influenzás, náthás is alig, lázas meg pláne nem szoktam lenni (egy jó ismerősöm némi irigységgel vegyes rosszmájúsággal egyszer genetikai selejtnek nevezett, mert szerinte túl egészséges vagyok). Mikor arra nyitottam be egyik reggel a lányomhoz, hogy a szemetesből ömlenek ki az éjjel elhasznált papírzsebkendők, akkor sem magam, hanem az „öregeim” miatt kezdem el félni, és döntöttem úgy: teszteltetünk. A gyereké negatív lett – egyszerű nátha, két nap alatt elmúlt. Az én tesztem pozitív. Úgy bámultam ma hajnalban a leletre, mint hadköteles a behívójára. Lehetne tévedés is, de nem az, mert mostanra megjelentek a tünetek is: a köhögés, a hőemelkedés, a hidegrázás, és a délelőtt folyamán eltűnt a szaglásom és az ízérzékelésem.
Kata és a 99 éves mama
Először azokat hívtam fel, akikkel nem találkoztam az elmúlt napokban. Gondoltam, ők biztos nem fognak utálni, inkább sajnálnak majd. Aztán szóltam azoknak, akikkel érintkeztem. Meglepő módon ők sem utáltak. Aztán végig vettem, hány helyen jártam-keltem, hány buszon, vonaton ültem. Elborzadtam. Marslakó lettem az ártatlan földlakók között. Aztán jött a levél a kórháztól, ahol teszteltek, részletezték, mi az eljárásrend, én pedig írtam évekig mellőzött háziorvosomnak, majd az önutálatot félretéve, nagyszabású terveket készítettem a tíznapos vesztegzár idejére, az ajtók lefestésétől a kert pofásításáig. Aztán az egyik köhögőroham jobb belátásra térített, vagy inkább rosszabbra, mert eszembe villant, mi van, ha ez csak a szelíd kezdet, és igazán rosszul leszek? Miután hiába búvárkodtam e témában a neten, ismét hívtam az ismerősöket, hátha tudja valaki, mitől és mikortól válhatnak súlyossá a tünetek. Erre nincs szabály – mondták. Nem nyugodtam meg, sőt, inkább úgy éreztem magam, mint aki maga alá pakolt egy időzített bombát. Hőn remélem, ha a háziorvos felhív, pár megnyugtató szóval sikerül hatástalanítania. De az is jó, ha a népegészségügyi szolgálat teszi meg, merthogy ők is keresni fognak, tudtam meg a kormányzati koronavírusos tájékoztató vonalon (őket is felhívtam. Nem hipochondria, csupán szakmai ártalom, ugyebár.) Ha mégse telefonálnának – mondta a hölgy kedvesen –, mert nagyon el vannak foglalva, jelentkezzek náluk én nyugodtan a hét közepe felé.
Bár már ott tartanánk – gondoltam – az már a hetedik nap lesz…
