Egy élet, egy csapat, egy város

Tősgyökeres érdi családból származik; azt vallja, hogy a város szeretete öröksége és kötelessége. Büszkesége pedig Érd NBI-es női kézilabda-csapata, amelynek évek óta törzsszurkolója. Nem csak a szurkolótáboron belül szervez, több érdi jótékonysági akciót is kezdeményezett már, és vannak további tervei is. Endrész Csabával beszélgettünk.

Hasonló tartalmaink:

– Évek óta aktív tagja az Orange Dragons Szurkolói Clubnak. „Csak” szurkol, vagy sportolt is valaha?

– Igen, mindig sportoltam, de kimagasló eredményeim nem voltak. Fociztam – mint minden fiú – a Diósdban, sokáig karatéztam, gyerekkoromban birkóztam is.

– Kézilabdázott is?

– Azt soha. A szabályokat sem ismertem korábban, itt tanultam meg, a meccseken. Egyszer, úgy hét éve lehetett, miután NB1-esek lettek a lányok, a feleségemmel elmentünk egy Fradi elleni meccsre a Batthyány tornacsarnokba. Odamentünk a pénztárhoz, és kiderült, hogy nincs jegy, sőt, már az előző héten sem volt, elővételben elkapkodták. A csarnokból kihallatszott a szurkolók hangja, megcsapott az az elképesztő atmoszféra, amit Gyenkó Balázsék teremtettek azon a meccsen. Micsoda fergeteges szurkolás, hangulat volt abban a picike csarnokban! Akkor azt mondtam: ez volt az első és az utolsó meccs, amiről lemaradok. Azóta többé-kevésbé minden mérkőzésen ott vagyok.

– Mekkora volt akkoriban a szurkolótábor?

– A kemény mag húsz-huszonöt fős lehetett, de mindig megtelt a tornaterem.

– És most hányan vannak?

– Ötvenen, hatvanan. Többen kellene, hogy legyünk, de mindenkinek megvan a maga élete, munkája, családja, idővel változnak az emberek és az élethelyzetek.

– Mekkora munka összetartani a szurkolótábort? Buszt szervezni, közös akciókat kitalálni és levezényelni?

Szerencsére az internet segítségével pillanatok alatt elérjük egymást: az egyik közösségi oldalon van egy csoportunk, ott tesszük közzé a különféle információkat. Egyébként is mindenki tudja, milyen meccsek lesznek, hova utazunk a jövő héten és a rákövetkező időszakban, így útra készen állunk.

– A szervező szerepet önként vállalta, vagy Önre testálták?

– Kezdetben Gyenkó Balázs intézte az utakat. Egyszer, mikor nem ért rá, megkért, szervezzem le én a buszt. Aztán, ahogy mondani szokták, rajtam maradt, ahogy szamáron a fül. Bár talán az jobb kifejezés, hogy jókor voltam jó helyen. Éppen én értem rá, és utána is én értem rá…

– A csapat elnökségével kapcsolatos nyári változások hogy érintették a szurkolótábort?

– Olyanok vagyunk, és olyanok is voltunk, mint egy nagy család; összecsiszolódtunk a korábbi vezetőséggel, találkoztunk a meccseken, idegenben, külföldön, barátságok, kötődések alakultak ki. Távozásuk sokakat hideg zuhanyként ért, és nehezen élték meg a változást. De felálltunk, leporoltuk magunkat, és folytatjuk tovább. A csapat érdekét kell néznünk, támogatnunk kell a lányokat, akiknek érezniük kell: bármi is történik, mi vagyunk az a biztos bázis, amire mindig számíthatnak. Ha a bíró a sípjába fúj, és ők felnéznek a lelátóra, látják, hogy mi ott vagyunk. Persze, a mi szurkolótáborunkban is vannak viharok. Jönnek-mennek emberek, mindig van, aki valami mást akar, akadnak heves vérmérsékletű emberek, akik nehezen dolgozzák fel, ha a csapat veszít, vagy ha a kedvence máshol folytatja. Azt szoktam mondani: gyerekek, globálisan, az egész klubot kell nézni, szeretni, hajtani! Látni kell, hogy ez egy csapatjáték, és nekünk, szurkolóknak is így kell viselkednünk, egységesen – legyen szó szurkolásról, jótékonykodásról, közös megmozdulásokról.

– Aki megfordult már kézimeccsen, találkozhatott Önökkel, tudja, hogyan „dolgozik” itthon a szurkolótábor. Egy-egy külföldi út hogyan zajlik?

– A meccs előtti nap délutánján indulunk, éjszaka utazunk, reggelre odaérünk. Egy kis városnézés, este meccs, és éjjel indulunk haza. Megszállni nem szoktunk, kétszer fordult csupán elő, az egyik ilyen eset Dániában volt. Akkor, mikor hazafelé jöttünk, egy Hamburg melletti benzinkútnál ottfelejtettük az egyik szurkolót, Zsoltit. Úgy húsz kilométert mehettünk, mire észrevettük. Azonnal hívtuk, a telefon persze ott csörgött a busz ülésén. Szerencsére nem idegeskedett: elüldögélt egy korsó sör mellett, míg vissza nem értünk.

– A klubhoz, a csapathoz kötődik ennyire, vagy a városhoz is?

– Nekem már a dédapám is Érden született. Nagyapám, Bogó Mihály alapító tagja volt az Ipartestületnek. A város szeretete egyfajta örökségem és kötelességem. Itt vannak a gyökereim. Itt van eltemetve dédapám, nagyapám, édesanyám. Tartozom nekik, a városnak azzal, hogy mindig tegyek valamit Érdért, és hogy szeressem ezt a várost. Nem is tudom elképzelni másként – itt éltem, és itt is fogok élni mindig. Úgy érzem, küldetésem van Érddel kapcsolatban.

– Hogyan lehetne megfogalmazni ezt a küldetést?

– „Itt élned, halnod kell.”

– Az Ön által kezdeményezett jótékonysági akciók is e küldetés részei?

– Részben az én elhivatottságom táplálja ezeket, másrészt a szurkolótábor csupa nagyszívű, rendes emberből áll – ha mindenki csak egy icipicit ad, mondjuk egy korsó sör árát, azzal már hegyeket lehet megmozgatni; boldoggá lehet tenni a habilitációs központ lakóit, gazdagon meg lehet etetni az állatmenhelyen élő kutyákat. Harmadrészt szeretnénk megmutatni az embereknek: nézzétek, ez a szurkolótábor nem mérges, marcona és lump elemekből áll, hanem olyan emberekből, akik próbálnak méltók lenni az NBI-es csapat színvonalához, és Érd sportéletébe színt vinni. Ez azért is nagyon fontos, mert korábban nem volt NBI-es profi csapatunk, és óriási eredmény, hogy most van, és egy ilyen csapatnak szurkolni hatalmas dolog. Legyünk büszkék rá, és használjuk ki a közösségünkben rejlő erőt!

– Alakultak ki szoros barátságok a szurkolók között? Számíthatnak egymásra?

– Abszolút. Sőt, azokkal az emberekkel is megmaradt a barátság, akik valamilyen okból már nem tagjai a szurkolói klubnak.

– Mennyire nyitottak, lehet-e „átülni” Önökhöz?

– Mindenkit, aki büszke erre a városra, aki tenni akar érte, és egy jó társaságba kerülni, nagy szeretettel látunk. Nagyon sokfélék vagyunk; a legidősebb tagjaink 75-76 évesek, a legfiatalabbak még gyerekek. Mint az unokám, aki hat éves lesz. Szoktam vinni meccsre, most is ott volt, lengette a zászlót. A szurkolótáborban mindenkinek megvan egyébként a maga dolga: aki dobolni tud, az dobol, aki a zászlót tudja lengetni, az azt csináltja, aki a bírót tudja szidni, az a bírót szidja – ezt persze csak úgy mondom, ránk ez nem jellemző, sportszerű társaság vagyunk – együtt sörözünk a szünetben a vendég szurkolókkal, sokakat arcról ismerünk, üdvözöljük egymást. Visszatérve a szurkolásra: előre megbeszélt koreográfia szerint, óramű pontossággal működünk.

– Volt-e olyan, amikor úgy érezték, valóban Önök segítették győzelemre a csapatot, és nagyon kellett a jelenlétük?

– Edina azzal szokta kezdeni a sajtótájékoztatót, hogy de jó, hogy mi itt vagyunk. Jó, vannak gyenge ellenfelek, de attól még kellünk.

– Van olyan meccs – külföldire gondolok, természetesen –, amire nem tudnak eljutni?

– Kevés. Most például Norvégiában lesz egy, amire nem tudunk elmenni – repülőjegyet kellene vásárolni, és a reptérről még 80 kilométert utazni. Ez akkora költség lenne – körülbelül százezer forint fejenként –, amit nem tudnunk vállalni. Egy külföldi út egyébként – autópálya-matricával, meccsjeggyel – huszonöt-harmincezer forintból kijön, és negyvenen szoktunk lenni egy-egy ilyen úton.

– És a vidéki utak?

– Elég jó az utazási kedv az érdi szurkolóknál. Látom, hogy az érdi meccsekre nem sokan szoktak jönni Mosonmagyaróvárról, Debrecenből, Békéscsabáról, mi pedig elég szépen megyünk máshová. Na jó, a Győr mindig népes táborral jön.

– A szurkoláson kívül mi mindent szoktak csinálni együtt?

– Voltunk futóversenyen, más városi rendezvényen, és van több jótékonysági akciónk is. Idén is szervezünk Mikulás-ünnepséget a habilitációs központban, télen a Sirius állatmenhelynek, illetve a hajléktalanoknak gyűjtünk majd. Vannak nagyobb volumenű terveink is, de azokról még nem szeretnék beszélni, mert egyelőre kezdeti stádiumban vannak.

– Belefér-e munka, a meccsek, a szervezés mellett valamilyen hobbi az életébe? Hogyan telnek a mindennapok?

– Salsázni járunk minden héten a feleségemmel. Különösebb hobbim nincs, sok mindent szeretek csinálni: kertészkedni, főzni – még házi sajtot is készítek. A család fontos az életemben: van egy lányom, egy fiam és egy unokám, említettem, hogy ő gyakran elkísér a meccsekre is. Szoros a kapcsolatom a testvéreimmel, unokatestvéreimmel is, együtt vágunk disznót, töltjük a kolbászt. Öt generáció él egyébként a családban: a dédnagymama hamarosan betölti a 106. évét, az unokám pedig a hatodikat. Már szervezzük a dédmama születésnapját – a 105-iken még táncolt, talán idén is fog. Tevékenyen élek, és rengeteg embert ismerek. Ha kikátyúsodik az út, mi kimegyünk a szomszédokkal csákánnyal, lapáttal, ásóval, és megcsináljuk, ahelyett, hogy telefonálgatnánk. Jó lenne felrázni az itt élőket, hogy ne a sült galambot várják, hanem úgy érezzék jól magukat, hogy tesznek is érte, illetve a városért. Ezt szeretnénk elérni a klub akcióival is. Az embereknek azt is látniuk kellene, milyen gyönyörű helyek vannak Érden: a volt Szapáry-kastély környéke, a Duna-part, a Kakukk-hegy…

– Említette, hogy itt születettl. Gyermekkorában mennyire volt más ez a város?

– Akkor is ugyanúgy körülvettek az emberek, mint most: a testvéreim, az unokatestvéreim, a barátaim. Körülbelül százötvenen lakunk Érden a famíliából. Már akkor azt tanultam a családomtól, a barátaimtól, hogy együtt, egymásért kell élnünk, számítva a másikra. Nagyon szép gyerekkorom volt. A lakótelepen nőttem fel, lent játszottunk a környékbeli kisajátított, kiürített házak udvarán, lejártunk a Duna-partra pecázni, szánkóztunk a Tóni-csapáson, az Ercsi úti pályán fociztunk. Megvolt még az érdligeti strand is, nagyon szerettük, bár jéghideg volt a vize. Ide jártam iskolába is: általánosba a Zárdába – ma Marianum iskola –, aztán a 220-asba, azaz a Kósba. Villanyszerelő vagyok ugyanis. Sajnos, katona nem itt voltam, nem is lehettem volna, hanem Aszódon, de jöttem, amikor tudtam – ha nem engedtek, hazaszöktem egy-egy éjszakára. És nem mindig kaptak el… Rengeteg mindent kaptam Érdtől. Jó lenne, ha sokan észrevennék: olyan városban élünk, amely folyamatosan fejlődik ugyan, mégis megőrizte kertvárosias, falusias jellegét, ennek örökségeivel, hagyományaival együtt, amelyeket nagyon szeretnék továbbadni az embereknek.

(Érdi Újság)

 

HIRDETÉS
Címkék

kerdoiv_banner