Átkelni a generációs hídon

Alig több, mint egy évtizede van a pedagógusi pályán, de máris felfigyelt rá a szakma: az elsők között vehette át az Érdi Tankerület idén alapított Aranycsengő Díját, s egyúttal Miniszteri Elismerő Oklevélben is részesült. Maróti Zsolttal, a VMG történelem-magyar szakos tanárával, a diákönkormányzat munkáját segítő pedagógussal beszélgettem a tanév küszöbén.

Hasonló tartalmaink:

- Miért lett tanár és miért épp történelem-magyar szakos?

- Mint sokaknak, nekem is voltak meghatározó pedagógusok az életemben, köztük a történelem és a magyar, illetve a roppant széles látókörű földrajz tanárom, de a történelem iránti érdeklődésemet jórészt otthonról hoztam. Gyakran volt téma a régmúlt idők politikája, nagyon sok érdekes történetet hallottam gyerekkoromban, a tanárom csupán fokozta a múlt iránti kíváncsiságomat. Viszonylag korán megszületett bennem a döntés, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre fogok jelentkezni, s mivel akkor ott feltétel volt a két szak, a történelem mellé a magyart választottam.

- Azt is eltervezte, hogy pedagógus lesz?

- Többször előfordult még a gimnáziumban, hogy én korrepetáltam az egyik legjobb barátomat, akinek kissé nehezebben ment a történelem, és mivel sikerült neki segítenem, ez biztatást adott a tanári hivatáshoz. Így már első éves egyetemi hallgatóként felvettem tanárképzéshez kapcsolódó órákat, mert úgy éreztem, a tanítás lesz a számomra a helyes út. A pályaválasztással kapcsolatban csak egyetlen kikötésem volt: olyan szakmám legyen, ami kellő változatosságot nyújt. Így a legbiztosabb abban voltam, mit nem szeretnék: egy csendes irodában papírmunkával foglalkozni. Véletlenül sem azért, mert lebecsülném ezt a munkát, hanem, mert tudom, nem az én személyiségemre szabták. Én a meglepetés erejével bíró változatosságra vágytam. Szívesen lettem volna bűnügyi nyomozó, taxisofőr vagy pincér. Arra vágytam, hogy a munkám során közvetlen kapcsolatban legyek az emberekkel. A tanári pályán ez elkerülhetetlen – és ez nagyon megfelel nekem.

- Pedig a férfiak manapság nem tolonganak a pedagógusi pályán.

- Amikor egyetemista voltam, a magyar szakon 120 körüli volt a létszám, de az évfolyamomon összesen nyolcan voltunk fiúk. Történelem szakon is csak egy picivel volt jobb az arány. Ennek biztosan rengeteg oka van. Talán a családi mintával is összefügghet, hiszen a mi társadalmunkban az az elfogadott séma, hogy a férfinak kell többet keresni, hiszen ő a családfő. Volt például olyan diákom, aki elismerte: szíve szerint a tanári pályát választaná, de mivel tudja, milyen alacsony a fizetésünk, inkább más hivatást választ. Próbáltam őt meggyőzni, hogy a pedagógusnak számos egyéb lehetősége is van arra, hogy a tudását anyagilag is kamatoztassa, ne adja fel az álmát! Azt is hozzátenném, hogy aki a pedagógusi pályát választja, azt nem anyagi megfontolás vezérli. Szociális munkás, óvónő, betegápoló. És még sorolhatnám azokat a társadalmilag fontos foglalkozásokat, amelyekhez elsősorban elhivatottságra van szükség és nem különösebben jól fizetett szakmák. Aki netán a pénzért választaná a tanári pályát, óriási tévedésben van és hamar fel is fogja adni. Aki elhivatott – marad.

- A tanítás mellett pedagógusként segíti a diákönkormányzat munkáját. Pontosan miből is áll ez a munka?

- Magunk között csak „déemespé”-nek hívjuk a diákönkormányzat munkáját segítő pedagógust, s elsősorban a „segítő” fogalmon van a hangsúly. Az iskola diákönkormányzata ugyanis önszerveződő mozgalom, ennek megfelelően a tanulók maguk választják meg a vezetőségét: az elnököt, az alelnököt és a titkárt. Ők azok, akik végrehajtják mindazt, amit a nagyjából hetven fős tanulói testület kitalál, elképzel és jónak lát. Ennek fényében az én segítségem mértéke főként attól függ, mennyire talpraesett és aktív a DÖK vezetősége és a legelhivatottabb tagjai, akiket mi „dökmagnak” hívunk. A VMG-ben – nem dicsekvésként mondom – a hetven fős diákönkormányzat szinte valamennyi tagja aktív, mindig lehet rájuk számítani. A munkámat akkor végeztem jól, ha egy idő után nekem egyre kevesebbet kell tevékenykednem. Úgy szoktam fogalmazni, hogy leginkább akkor kellek, ha valami nem sikerül, nem úgy jön össze, ahogy szeretnék, vagy tapasztalatlanságból követnek el kisebb hibákat. Ilyenkor megbeszéljük az esetet és korrigáljuk a dolgot. Ugyanakkor szívesen segítek nekik pályázatok megfogalmazásában, benyújtásában. Ők kitalálják, milyen programot szeretnének, és ehhez társítjuk a költségvetést, majd megírom a pályázatot a városi önkormányzathoz, illetve az iskolai alapítványhoz, s a megnyert forrásokból magvalósíjuk az ötletet. Nagy segítség számunkra az Érdi Ifjúsági Önkormányzat, amely a DÖK munkáját minden évben támogatta.

- Megfogadják a tanácsait?

- A leköszönő, érettségi előtt álló DÖK elnöktől mindig megkérdezem, mi a véleménye az addigi munkámról és mit tanácsol, miként segíthetném még jobban az utódját. Előfordult, hogy azt a választ kaptam, hagyhattam volna többet hibázni, mert erősítette volna abban, hogy önállóan hozza meg a döntéseit. Megfogadtam a tanácsát, azóta nem avatkozom be, csak, amikor tényleg nagy szükségét látom, esetleg ők maguk igénylik. Leginkább a diákjogok képviseletében tudom támogatni a tanulókat, ami azért „húzósabb” feladat a számomra, mert gyakorló pedagógusként a tantestület és a diákság között kell közvetítenem. Ebből jól nem jöhet ki az ember, már csak azért sem, mert – ahogy Pilinszky írta: „Az ágy közös. A párna nem.” Előfordul, hogy érdekellentétekbe ütközünk, bár el kell ismernem, hogy a diákoknak nagyon jó felvetéseik vannak, csak azok eredeti formájukban megvalósíthatatlanok például egy iskolai munkarend miatt. Az is előfordul, hogy nem értek egyet a kérésükkel, nekem mégis az a feladatom, hogy tolmácsoljam azt a tantestületnek. De ennek a fordítottja is megtörténhet, hogy akár a tantestület által megfogalmazott kéréssel nem tudok százszázalékosan azonosulni, mégis közvetítem azt a diákság felé. A diákjogok gyakorlása hagyományosan példaértékűen működik a Vörösmartyban. Nem emlékszem, hogy lett volna olyan eset, hogy az egyik fél ne hallgatta volna meg a másikat, s ne született volna meg a kompromisszumos megoldás.

- A diákönkormányzat pedig keresve sem talált volna önnél megfelelőbb pedagógus segítőt, hiszen a korát tekintve is igen közel áll a tanulókhoz! Előny ez, vagy hátrány?

- Amikor pályám kezdetén először ültem be a tanári dolgozó számítógépes asztalához, az egyik kollégám gyorsan ki is parancsolt onnan, egy másik alkalommal annak az iskolának a portása erélyesen rám szólt, hogy a liftet ne használjam, mert az csak a pedagógusoknak engedélyezett. Elnézést is kértem, aztán persze hamar tisztáztuk a félreértéseket és jókat derültünk utólag ezeken a vicces helyzeteken. Az első munkahelyemen 19-20 éves, a szakiskolát már elvégzett, érettségire készülő diákok tanításával kezdtem a pályámat, sőt, volt olyan tanítványom is, aki majdnem kétszer olyan idős volt, mint én akkor! Ilyenkor butaság lenne eljátszani, hogy az életben tapasztaltabb vagyok náluk, viszont – legalábbis bízom benne – a szaktárgyi tudásom megvan ahhoz, hogy az érettségi megszerzéséhez segítsem őket. Közös célunk van tehát: az érettségi, ami nekem van, nekik nincs, de szeretnének, tehát el kell fogadniuk az általam kínált módszereket, hogy ezt elérjék!

- Vannak-e bevált, „atombiztos” tanítási módszerei?

- Az az igazság, hogy az egyetem csak egy elméleti felkészítést ad a tanároknak, ennek ellenére úgy gondolom, hogy tanítható és tanulható a szakma. Az viszont, hogy milyen eszköztárral fogunk élni, már csak a pályán, a gyakorlatban, „menet közben” fog kialakulni. Én azon szerencsések közé tartozom, akinek kiváló kollégái voltak és vannak, akiktől folyamatosan tanulhatok. Ha létezik egyáltalán a „rossz tanár” fogalma, akkor csak olyan lehet, aki nem akar tanulni másoktól, sem a kollégáitól, sem a diákoktól! Nem várhatjuk el a tanítványainktól az élethosszig tartó tanulásra való igényt, ha mi magunk néha nem vesszük azt észre, hogy mennyi remek ötlet vesz minket körül, hiszen kreatív fiatalokkal dolgozunk! Amikor az ember életkor tekintetében eltávolodik tőlük, egyre inkább érzi a felfogásbeli különbségeket. Ám én ezt nem generációs szakadéknak, hanem generációs hidaknak fogom fel, amelyeken olykor nemcsak szükséges, de érdemes is átkelni! Vegyük például az okostelefon alkalmazását. Nem az a kérdés, hogy meg tudja-e tenni a diák, hogy az órán mobilozik, hanem, hogy akarja-e? Vagy lekötjük őket, vagy eleve beépítjük a digitális eszközhasználatot. A fiatalok megdöbbentően sok olyan készséggel rendelkeznek, amelyeket nyilván egyre nehezebb követni, de nem is határolódhatunk el tőlük teljesen. Nekünk is nyitottnak kell lennünk ahhoz, hogy megértsük őket és közeledni tudjunk egymás felé. Nem várhatjuk el a tanulók érdeklődését, ha minket nem érdekel, őket mi foglalkoztatja.

- Milyen célokkal, elvárásokkal vágott neki az idei tanévnek?

- Minden egyes iskolaév újabb kihívás számomra. Érkeznek az új diákok, vannak új kollégák, s adott esetben az oktatásban is előfordulnak változások. Idén nagy öröm, hogy osztályfőnökként továbbvihetem az osztályomat – idén tizedikesek lettek. Tapasztalatból tudom, hogy ez az ő „változó koruk”, hiszen már úgymond gyökeret eresztettek a Vörösmartyban, viszont szépen lassan már el kell gondolkodniuk azon is, hogy merrefelé menjenek majd tovább. Osztályfőnökként számomra ez igen izgalmas időszak, különösen azért, mert jómagam csak kevés dologhoz értek, hiszen mondhatni, eddigi életem jó részét az iskolapadban, az iskolában töltöttem, ehhez értek leginkább, de mivel eközben a versenyszférához kapcsolódó, egyéb elfoglaltságaim is voltak, mégis azt remélem – ha igénylik –, tudok a diákjaimnak segíteni a pályaválasztásban. Például úgy is, hogy a szülők kapcsolatrendszerére támaszkodva, különböző szakmák képviselőit hívom el egy-egy bemutatkozásra, kötetlen beszélgetésre. Volt már vendégünk bíró, előadóművész és rendőr is. Így hitelesebb képet kapnak a diákok egy-egy szakma szépségeiről, de akár árnyoldalairól is, megkönnyítve a döntésüket. Ezek az órák számomra is nagyon izgalmasak, mert érdekes embereket, különleges személyeket ismerhetünk meg. Izgalmasak a bejövő osztályok is, mert frissességet hoznak, kíváncsivá tesznek, hiszen az első két-három hónapban már jobban megismerjük egymást, s az is eldől, mennyire tudunk majd együtt dolgozni. Az idei év azért is különleges számomra, mert igen változatos korosztályokat fogok tanítani. Egyet sajnálok: most előreláthatólag három évig nem lesznek érettségiző diákjaim.

- Pedig talán épp az ő érettségi teljesítményükön mutatkozik meg leginkább az ön munkájának eredménye.

- Részben igen, de úgy vélem, a pedagógus munkája csak sok év, vagy akár évtized elteltével hozza meg a gyümölcsét. A tanítás produktuma nem kézzelfogható. Az orvos meggyógyít egy beteget, a cukrász elkészít egy süteményt. A tanár ad, ad, ad – aztán mindabból majd egyszer kikerekedik valami, leginkább sok év elmúltával. Nemrégen a villamoson összefutottam egykori diákommal, akit még a pályám elején tanítottam, és a kötelező hogy vagy, mi van veled kérdések után egyszer csak közölte velem, milyen sokat jelentett neki az a mondat, amellyel egyik dolgozatát értékeltem. Megismételte ugyan a mondatot, de én azóta sem tudom, melyik dolgozat kapcsán hangzott el! Az ember sokszor azt sem veszi észre, mikor, mivel ad pozitív vagy akár negatív mintát. A munkamorálunkkal, az öltözködésünkkel, a véleményünkkel, a viselkedésünkkel – szóval, bármivel képesek vagyunk hatni tanítványainkra. Viszont vannak azonnali visszajelzések is, például amikor véget ér egy jól sikerült gólyatábor és elégedett, lelkes diákok vesznek körül, vagy amikor megjelenik nyomtatásban egy kreatív írás szakkörön született novella vagy vers. A pedagógiai pályán rengeteg a közös élmény: egy jól sikerült írás, egy ügyesen szerkesztett hír az iskolaújságban, egy jó hangulatú iskolai buli, vagy egy olyan óra, amely után a diákok odajönnek és azt mondják: ezt most nagyon élveztük, tanár úr! Majd még hónapok múlva is emlegetik és kérik, hogy ismételjük meg a dupla „drámaórákat”. A diákok szeretik az olyan foglalkozásokat, amelyeken eljátsszunk egy kitalált világot, belehelyezkedünk a szereplők helyzetébe. Ezek azok az események, szép pillanatok, amelyek a diákokat és a pedagógust is egyaránt jó érzéssel töltik el és ezek maradnak meg az emlékezetükben.

(Érdi Újság)

HIRDETÉS
Címkék

kerdoiv_banner