Üvegbúra nélkül

Andrea Arnold első játékfilmje, az Akvárium egy felnövésfilm, annak minden elemével: dacos, az egész világgal haragban álló, lázadó tinikkel, az őket már megérteni sem akaró felnőttekkel, és a szülők által ki (nem) taposott útról való kitörési lehetőség tünékeny ábrándképével. Amiben azonban teljesen egyedi, az az érzékenység és megértés, amivel Arnold ábrázolja szereplőit. Nála senki sem fekete vagy fehér, mint ahogy megszokhattuk már ezt tőle előző filmjeiben is.

Hasonló tartalmaink:

Mia tizenöt éves, iskola helyett az angliai Essex-beli lakótelep-dzsungelt járja napról-napra, na meg ott egy lakatlan lakást, ahol táncolhat. Egyedül, mert anyja (már?) lemondott róla, apja nincs jelen, barátnőjével összeveszett, húgával nem találja a hangot. Két férfi: az anyja új barátja és egy kiéheztetett vagy kiöregedett ló gazdája az, aki talán meghallgatja és megérti őt.

Mia nyelve a tánc, ezen kommunikál: haragot, értetlenséget, lázadást, szerelmet, vágyat, szeretetet és megbocsájtást. És ez lenne az ő kitörési lehetősége is, ha a film 10.000 km-rel arrébb, Hollywoodban készült volna. Andrea Arnold azonban messziről kerüli a rózsaszín giccset és a habos-babos tündérmeséket. Mint ahogy a szenvedős, brutalitásba torkolló nihilt is.

A film cselekményében és ábrázolásmódjában tetten érhető akár a francia új hullám, akár annak angliai megfelelője, a free cinema hagyatéka. Mia történetében az Egy csepp méz Joéra vagy a Négyszáz csapás Antoine-jára is ismerhetünk, vissza-visszatérő vágya egy bizonyos sovány ló megmentésére talán hajaz Ken Loach Kes című filmjének hőse és egy sólyom kapcsolatára, a javítóintézet árnyképe eszünkbe juttathatja a Hosszú távfutó magányosságát, és még sokáig lehetne folytatni a sort. Főleg, hogy mind a képi világban, mind az eseményszövésben az előbbi stílusok könyörtelen, mégis rendkívül empatikus realizmusát használja. Az meg még inkább a film realizmusát segíti elő, ahogyan a nem színész, elsőfilmes főszereplő, Katie Jarvis elementáris őszinteséggel, minden zsigerével jelen van a filmben.

Arnold (akinek legújabb rendezése különben a Hatalmas kis hazugságok 2. évada lesz,) rendkívüli szeretettel és megértéssel kezeli és ábrázolja szereplőit: a jobb (minta) híján kora reggeltől késő estig dohányzó és alkoholizáló gyerekeket, az ugyanezt nagyban csináló, és őket egyedül nevelő anyákat, a lakásukban időnként felbukkanó apa-pótlékokat. Megérti őket, hiszen ő is innen, ebből a közegből származik: tizenhat éves anyja egyedül nevelte annak idején őt három testvérével együtt. Ebből az élményből született Oscar-díjas kisjátékfilmje, a Darázs, és ebből táplálkozik a hat évvel később készült Akvárium is. Talán éppen ezért nem nyúl semmilyen (a művészfilmes kliségyűjteményekben pedig előszeretettel használt) véres, erőszakos, agonizáló eszközökhöz. Nagyszerűen futtatja fel és élezi ki a konfliktusokat: előbb csak érzékelteti, sejteti a bajt, majd láttatja is, de a bosszút, és a mindent elsöprő haragot, amit pedig már ezzel előkészített és indokolttá is tett tulajdonképpen, felváltja a megfelelő pillanatban az, ami az életben is (jobb esetben) jön ilyenkor: a megbocsájtás és a szeretet. Mindez ugyanakkor szivárvány és tűzijáték nélkül. Legfeljebb egy szív alakú lufival, ami felszáll az essex-i panelből az égre.

 AKVÁRIUM (Fish Tank)­ – brit, 2009. Rendezte és írta: Andrea Arnold. Kép: Robbie Ryan. Szereplők: Katie Jarvis (Mia), Michael Fassbender (Connor), Harry Treadaway (Kyle), Jason Maza (Liam), Charlotte Collins (Sophie). Gyártó: BBC Films / UK Film Council / Limelight. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 124 perc.

HIRDETÉS
Címkék

kerdoiv_banner