Az agyag magába húz

Szekér Gizi fél évszázada hajtja a fazekaskorongot,  kollekciója a magyar fazekasság legnemesebb hagyományait őrzi. Munkái rendszeresen láthatók kiállításon, szakmai találkozókon, 1996-ban a Gránátalma-díj Arany fokozatát kapta az Élő Népművészet Országos kiállításán, 2016-ban Érdikumnak minősítették alkotásait.

Hasonló tartalmaink:

A Poly–Art Alapítvány első kiállításról írtam a cikket – több mint húsz éve már– az Érdi Újság szerkesztőségében, amikor belépett az irodába partvissal és felmosó vödörrel a kezében Szekér Gizi, akinek csodás kerámiái szerepeltek a tárlat katalógusában. Az érdi önkormányzatnál dolgozott takarítónőként, nem mellesleg akkoriban kezdett igazán ismert lenni áttört mintájú kerámiáival. De ez már pályájának delén túl történt, mögötte volt már harminc, a korongnál töltött év és sok-sok tanulás.

Hogy is kezdődött?

– Szentgotthárdon, a szülővárosomban jártam gimnáziumba, a harmadik év után a magyarszombatfai kerámiagyárba mentem nyári munkára, a csomagolóban dolgoztam. Hat hét után azzal az elhatározással mentem haza, hogy fazekas leszek. Egészen addig teljesen másra készültem. Versenyszerűen tornáztam –szép eredményeket értem el talajon és ugrásban– azt gondoltam, hogy tornatanár leszek, s tehetséges gyerekeket nevelek majd. De ez a nyár mindent megváltoztatott, az érettségi után szakmunkásképzőbe jelentkeztem, s mentem Magyarszombatfára az őrségi falvak lakóinak munkát adó kerámiaüzembe, tanulónak. Az oktatás úgy kezdődött, hogy a mester mindenkinek korongozott egy tálat, letette elénk mintának, hogy ilyet csináljunk, majd elment. Délután visszajött, s rábökött arra, ami megütötte a mércét, sokáig csak a minta ment át a rostán. A napot aztán azzal fejezte be, hogy közölte: a tanulóknak ki kell mosni a mester kötényét. Ez engem annyira felháborított – önérzetes lány voltam –, hogy azonnal szóvá tettem, hogy nekünk otthon sem mondják semmire, hogy kell, lehet ezt úgy is fogalmazni, hogy az a szokás… akkor szó nélkül megcsinálom.

– Gondolom, ez abban a közegben és abban az időben nem volt megszokott…

– Olyannyira nem, hogy másnap a csomagolóban találtam magam, a mester nem volt hajlandó foglalkozni velem. Délután kettőig tartott a munkaidőm, utána fölmehettem a gyár műhelyeibe, ahol a szállásadó nénim lánya dolgozott, korongozhattam, önthettem, írókázhattam, szóval tanulhattam valamit. Amikor erre engedélyt kértem, a művezető azt mondta a részlegvezetőknek: „hagyjad, a Szekér kályhás unokája”!

– Ezek szerint nem is olyan hirtelen ötlet volt ez a fazekasság? Volt családi előzmény?

– Volt is, meg nem is. Én a nagyapámat sosem láttam dolgozni, ez nem volt otthon téma. Mire én középiskolás lettem, már idős volt és beteg. Tényleg nem is tudatosult bennem, hogy az én nagyapám, Szekér János, egy ismert, világot járt fazekas és kályhásmester volt – a gyáriak közül is sokan nála tették le a fazekasmester-vizsgát. Komoly műhelye volt Szentgotthárdon. Amikor megtudta, hogy fazekasnak tanulok, óvott tőle, mondván, nem lánynak való az, de büszke is volt, hogy a legkisebb unokája az ő mesterségét választja.

IV_1

– A raktári száműzetésnek csak vége lett egyszer.

– Három hónap után bementem a telepvezetőhöz, azzal, hogy a többiek már virágcserepeket korongoznak. Én mikor fogok? – kérdeztem. Akkor berakott a férfikorongozók közé, négy mester dolgozott ott, akik megmutatták a fogásokat, aztán ha nem volt jó, amit csináltam, szétkapták, és cifra káromkodások közepette mondták: „Gizi, te, hányszor mutassam meg…”  Volt, hogy hat fület is felhúztam egy tejesköcsögre, mire megtanultam edényt fülezni. Fontos, hogy a fül szép legyen, az a szerves része az edénynek, nem csak úgy oda van tapasztva, ráadásul a kettőnek egyformának kell lennie.

– Aztán eljött a szakmunkásvizsga, 1969-ben szabadult fel kézi korongozóként. Milyen lehetőségek kínálkoztak akkoriban egy frissen végzett fazekasnak?

– Sok választás nem volt, maradhattam volna a gyárban, ahol kukoricás és makkos készleteket festegethettem volna vagy virágcserepeket korongozhattam volna. Én más utat választottam, tanulni akartam, a nagyapám is azt mesélte, hogy évekig vándorolt, más és más mestereknél dolgozott és tanult. Így hát elmentem a nagybátyámmal Záhonyba, onnan az unokatestvéreim elvittek Nádudvarra, ahol a híres fekete kerámiák készültek. A Fazekas Lajos nevét ismertem – híres nádudvari kerámiakészítő dinasztia, a gyerekei és az unokái tartják életben a hagyományt –, őt kerestem meg. Befogadott, kosztot és kvártélyt adott, foglalkozott velem, tanított. Három hónapig ettem a mester kenyerét, aztán elmentem Bodrogkeresztúrra, Mezőtúrra, néhány hetet mindenütt tanultam. Aztán visszamentem Szentgotthárdra, de csak annyi időre, míg jelentkeztem a Budapesten dolgozó Bod Éva ismert keramikusművésznél, akit a szombatfai gyár egyik tervezője révén már ismertem. Mindent kellett csinálnom, kemencét pakolni, festeni, csomagolni. Különleges mázakat használt, ez volt a specialitása lévén kémiatanár az eredeti szakmája. Két évig voltam nála, sokat tanultam itt is.

– Nekem ez új és kicsit meglepő, hogy a keramikus művész nem tud korongozni.

– A többségük nem tudott. Megálmodták, hogy mit szeretnének, a korongozók elkészítették, sokszor a festést is más csinálta. Ebből éltem akkoriban, dolgoztam még például Kondor Évánál, aki szintén híres művésznek számított és másoknál is. Fenn tudtam tartani magam ebből. A bérkorongozás jó dolog, változatos, sokféle formával, technikával ismerkedhet meg az ember. Nagyon sok keramikus kiállítási anyagába besegítettünk. Később Érden Kissné Mosonyi Magdikának is dolgoztam. Ez nem volt biztos megélhetés, bejelenteni senki nem akart. Ezért jött jól a lehetőség 1971-ben, a Kerámia Iparművész Háziipari Szövetkezetnél, a kézi korongos munkakör.

V_1

– Egyfajta megállapodás volt ez a sok vándorlás, az útkeresés, a tanulás után.

– Itt több mint másfél évtizedet dolgoztam, egészen a szövetkezet megszűnéséig. Közben Érdre költöztem, megszületett a lányom. Ebben az időben, a szövetkezeti években tanultam meg igazán korongozni, nagy tudásra tettem szert. Ez a folyamat azóta is tart, ezt a mesterséget egy életen át kell tanulni A festés, az írókázás viszont változatlanul nem volt az erősségem. Pedig szükség lett volna rá, mert rendszeresen vettünk részt szövetkezetek közötti versenyeken, pályázatokon. Azért így is értem el eredményeket, voltam ötödik, második, negyedik, 1976-ban Mezőtúron pedig első lettem. Ez idő alatt a fiataloknak is korongozást tanítottam, ezzel a pedagógiáról szőtt egykori álmaim is kezdtek megvalósulni. De aztán a szövetkezet megszűnésével nehéz évek jöttek, míg 1992-ben az érdi önkormányzatnál el tudtam helyezkedni takarítóként.

– És ezzel visszakerültünk a beszélgetésben oda, ahol kezdtük. Szekér Gizi pedig életének egy igazán termékeny szakaszához érkezett. Önálló művészi arculat megteremtésének évei ezek.

– Ebben az időben alakítottam ki az áttört falu kerámiák technikáját. Egyre több helyen mutathattam meg az így készült munkáimat. Erre a kollekciómra Az Élő Népművészet kiállításon a Gránátalma-díj arany fokozatát kaptam. Önálló tárlatom a Néprajzi Múzeumban, a Szántó Piroska Emlékmúzeumban, a Budatétényi Archaica Kerámiastúdióban, az érdi könyvtárban volt. Rendszeresen részt veszek a Poly–Art kiállításain. A 90-es években oktatóként működtem közre a Dr. Kresz Mária Alapítvány Fazekasközpontjának munkájában. Rendszeresen járok különböző alkotótáborokba, találkozókra, például a keceli fazekas találkozóra és kiállításra, ahol a legnagyobb mesterek jönnek össze, s minden évben más a téma, idén például a remekek remekét kell elkészíteni, tehát mindenkitől valami nagyon különlegeset várnak. De több mint egy évtizedig állandó résztvevője voltam az Országos Képző- és Iparművészeti Társaság alkotótáborának, jártam a móri szabadiskola művésztelepére is. Ezekre az alkalmakra, igyekszem a legjobbat nyújtani, de nem csak a megmutatkozás a fontos, még mindig tanulok is ezeken a találkozókon.

– És ahol lehet, át is adja a tudását, egyre inkább ezt tartja feladatának.

– Fordulatot jelentett az életemben, amikor 1999-ban a sóskúti általános és művészeti iskola igazgatója, Csibi Árpádné megkérdezte, lenne-e kedvem az iskolában gyerekeket tanítani. Azóta is ott vagyok, alsó tagozatosoknak tanítom a fazekasság alapjait, s próbálom átadni mindazt, amit az életem során tanultam. Kis tanítványaimmal is értünk el sikereket, a művészeti iskolák közötti Vándorlegény pályázaton egyéni és közösségi díjakat nyertek. A szakkörben született munkából minden évben kiállítást rendezünk az érdi művelődési központban. Szeretek gyerekekkel foglalkozni, ezért is igyekszem most a műtermemet olyanná alakítani, hogy nyaranta táborokat szervezhessek a fazekasság iránt érdeklődőknek. Csinálni és továbbadni – ez az életem. Amikor Kántor Sándor híres fazekas kérdésére azt válaszoltam, hogy kicsit tudok korongozni, a 76 éves mesterem azt mondta, ő még mindig tanulja, megható volt az alázat, ahogy erről a szakmáról beszélt. Kovács Margittól a világhírű keramikustól hallottam egy interjúban, még 1967-ben: ,,az agyag olyan, mint a láp, magába húzza az embert.” Ezt én már akkor így éreztem, azóta, 50 évvel a hátam mögött a pályán, már tudom is.

(Érdi Újság)

GIA-FORM
HIRDETÉS
Címkék