Életem az éveknek

Gyermekkora óta idősekkel foglalkozó intézményben szeretett volna dolgozni. Mikor érettségi után elhelyezkedett egy fővárosi otthonban, a kollégái azt mondták, nem ez az ő útja, modellkedjen inkább. Mégis ezen a pályán maradt, több mint harminc éve dolgozik az idősekkel, idősekért. Alapelve, hogy az otthonba kerülő időseknek meg kell hagyni a még meglévő képességeit. Érsek Sándorné Tündével, a Szociális Gondozó Központ Időseket Ellátó Központjának vezetőjével beszélgettünk.

Hasonló tartalmaink:

– Érettségi óta idősekkel foglalkozik. Hogyan kapott kedvet e hivatás iránt?

– Édesapám húga, Marika néni Derekegyházán dolgozott, egy fogyatékkal élőket és időseket gondozó intézményben. Ott is élt a családjával, az egyik szolgálati lakásban. Hatalmas kertje volt az intézetnek, ahol az unokatestvéremmel játszottunk, és rendszeresen találkoztunk a sétálgató idősekkel, fogyatékkal élőkkel. Marika néni nagyon szerette az inté­zet lakóit, ahol lehetett, segítette őket, és mi, gyerekek is állandó kapcsolatban voltunk velük. Ezek az élmé­nyek annyira belém ivódtak, hogy már gyerekként úgy gondoltam: ha felnövök, én is ilyen intézményben szeretnék dolgozni. Szegeden éltem a szüleimmel, érettségi után pedig feljöttem a fővárosba: a XVII. kerületi, Pesti úti idősek otthonában helyezkedtem el, ahol tizenkét és fél évig dolgoztam.

– Hogy, hogy nem, Derekegyházán, a gyerekkori szép emlékek színhelyén kezdte a pályáját?

– Édesapám nagyon jó kapcsolatban volt az otthon akkori igazgatójával, így kerültem a Pesti útra, ahol nő­vérszállón lakhattam. Éjjeleim, nappalaim az idősek közt teltek.

– Ez azért nem lehetett sem vidám, sem könnyű helyzet egy fiatal lánynak.

– Én nagyon szerettem. Sosem okozott nehézséget az idősek testi és mentális egészségének megőrzésében történő aktív segítségnyújtás. A problémákat voltaképp a kolléganők okozták. Ők akkor már idősebbek voltak, nem értették, és nem is tudták elfogadni, hogy mit keres közöttük egy fiatal lány. Többször mondták, hogy szerintük más lenne az utam, nem való ez a munka nekem, modellkedjek inkább. Hiába mondtam, hogy ez a hivatás belém van kódolva, és nem szeretnék mással foglalkozni, nagyon sokáig nem fogadtak be. Jó pár évnek el kellett telnie, hogy elhiggyék: nekem tényleg ez az életem. Pár év elteltével viszont már megszerettek, és segítettek, hogy elérjem a céljaimat.

– Milyen célok voltak ezek?

– Úgy éreztem, hogy az idősekkel való foglalkozáshoz kiemelten fontos a szoci­ális munka ismerete, ilyen irányban folytattam tanulmányaimat: az ELTE­n szociális munkás szakon végeztem, a SOTE­n mentálhigiénés szakemberi végzettséget szereztem, emellett önismereti tréningeken és vezető­ képzéseken vettem részt.

– Hogyan lehet ezen a pályán maradni évtizedekig, ilyen erős kötődéssel, látva az idős emberek hanyatlását, nem egyszer elvesztését?

– Harmincöt éve dolgozom ezen a területen. Az elején nyilván nagyon nehéz volt, akaratom ellenére is kötődni kezdtem egyes emberekhez, mintha a nagyszüleim lettek volna, és átéltem a halálukat is. Egy idő után megtanultam elfogadni, hogy a halál az élet része, és ahogy elkezdődött, úgy be is fog fejeződni. Ahhoz, hogy ezt ma már természetesnek veszem, nagyban hozzásegített a hivatásom. Persze, még most is mélyen megérint egy­-egy idős lakónk elvesztése. Óhatatlanul mélyebben kötő­dünk egy-­egy emberhez – miután nemrég egyikük meghalt, nagyon­nagyon sokat kellett azon dolgoznom, hogy el tudjam engedni, és úgy tudjam elengedni, hogy ne fájjon az elvesztése mindennap.

– Tizenkét és fél év után jött el a Pesti úti otthonból. Miért érezte szükségét a váltásnak?

– Nem tudtam már fejlődni, nem tudtam magamból többet adni. Úgy éreztem, életem e szakasza lezárult, váltásra volt szükségem. Megfordult a fejemben, hogy lehet, nem is idősekkel kellene foglalkoznom, de aztán ezt a gondolatot elvetettem – inkább kerestem egy más intézményt, olyat, ami valami újat nyújthatott. Így kerültem az akkori Arany Alkony Idősek Otthona egyik intézményébe, a VIII. kerületi Mátyás térre.

– Nem a legjobb környék…

– Valóban. Az intézmény felé menet számtalan prostituálttal találkoztam, nap mint nap láttam, hogyan kö­tik az üzleteiket, hogyan bánnak velük a kuncsaftok. Könyvbe illő jelenetek voltak ezek, sokat tanultam az emberekről, egymás közti kapcsolataikról. Ami az otthont illeti, nyolc és fél évet töltöttem el a Mátyás téren, intézményvezető­helyettesként. Ezután kerültem Érdre, az Idősek Otthonába. Mármint először.

– Hogyhogy először?

– Az első hét és fél évben a Szociális Gondozó Központ akkori intézményvezetőjével a személyiségünk valamilyen okból kifolyólag nagyon nem egyezett. Nem tudtunk együtt dolgozni, így aztán eljöttem.

– Mi volt a következő állomás?

– Hova mentem volna máshova, mint egy nyugdíjasházba, Budapestre… Másfél évet töltöttem ott, ügyelői feladatkörben. Gyakorlatilag semmit sem kellett csinálnom, sajnos. Az idősek a saját szobáikban éltek, nem kellett velük foglalkozni; csengővel jeleztek, ha valamilyen problémájuk volt, én pedig hívtam az orvost, ennyi volt a feladatom. Szinte ki sem léphettem az ügyelői szobából a huszonnégy órás szolgálat alatt. Ha ki mertem menni, és valamelyik lakóval felvettem a kapcsolatot – amire persze késztetést éreztem –, jött a gondnok, küldött vissza a szobá­ba. Borzalmas időszak volt ez az életemben. Ekkor keresett meg a Szociális Gondozó Központ új – és jelenlegi – vezetője, és visszajöttem Érdre.

– És most hogy érzi, a helyén van?

– Igen. Szeretek itt dolgozni. Imádom ezt az épületet, a régi házat, a falait. Ugyanakkor bízom abban, hogy intézményünk ellátottjainak komfortosabb és élhetőbb lesz a modern technológiá­val felépített új intézmény.

– Hányan vannak most az itt élők?

– Hatvanketten.

– Milyen feladatokat kell ellátnia? Hiszen nemcsak az idősotthon, hanem a nappali ellátás is önhöz tartozik, illetve a szociális étkeztetés.

– És a házi segítségnyújtás, meg a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás. Az integrált feladatvégzéshez minden egységnél van egy koordinátor, akikkel szorosan együttműködve, csapatban dolgozom. Minden területen jelen kell lennem, szolgáltatásonként az ellátást kérelmező megismerésétől a megállapodások megkötéséig. Mindezeken kívül az intézmény marketingjének kialakítása is fontos feladatom. A belső kontrolling alkalmazása szintén lényeges és működik intézményünkben, amely az én felügyeletemmel valósul meg. A hetente egy alkalommal általam vezetett reggeli referálók is segítik a jó csapatmunkát és a jó végeredményt. Munkatársaimnál szorgalmazom az idősek mobilizálását a kertben is; nagyon szeretnek kint lenni. Tudom, hogy nem könnyű a fekvőbetegeket az ágyból kiemelni, de az ellátottaknak nagyon jót tesz. Ha hagyjuk, hogy csak az ágyban feküdjenek, hamarabb jönnek a betegségek. Alapelvem, hogy az otthonba kerülő időseknek a még meglévő képességeit meg kell hagynunk. Otthonunkban minden reggel gyógytorna is van, igaz, ülve tartjuk, de így is nagyon hasznos.

– Szorgalmazza, hogy az itt élők minél önállóbak legyenek?

– Igen, ahogy azt is, hogy minél gyakrabban menjenek haza, a hozzátartozóikhoz, illetve azok is rendszeresen látogassák őket. Velük is tartom a kapcsolatot: előfordul, hogy felhívok egy-egy rokont, hogy régen láttuk már a mamánál, papánál, ha ideje engedi, tegyen látogatást hozzátartozójánál. A felkérésem általában hatásos szokott lenni. Nagyon jó látni, hogy örülnek egymásnak, illetve az idős ember örömét, ahogy újságolja, hogy nála volt a fia, lánya.

– Önnek él még idős hozzátartozója?

– Igen, az édesapám, Szegeden és a férjem nagynénje, Budaörsön. Mi pedig Érden élünk, immár húsz éve. A Dob utcából költöztünk ide, a férjem szeretett volna kertes házban lakni. Nagyon jó barátunk, a Pesti úti idősotthon igazgatója él itt, ő csábított minket Érdre. Mindig mondogatta, jöjjünk ki, van a közelükben egy üres telek, nézzük meg. Hát mi kijöttünk, megnéztük, épp virágoztak a mandulafák… Megvettük a telket, én még gyesen voltam akkor a kislányommal. Abban az időben az Arany Alkony Idősek Otthona alkalmazásában álltam. Szándékomban állt munkahelyet változtatni. A képújságban megláttam, hogy a Topoly utcai intézményben vezetőt keresnek, én pedig megpályáztam és elnyertem az állást.

– Jól tudom, hogy a sport a hobbija?

– Igen, világéletemben sportoltam. Kiskoromban, Szegeden, futottam a SZEOL pályán, később kajakoztam, és görkorcsolyával jártam mindenhova. Később versenytáncoltam, jazzbalettoztam, azután, már Budapesten, úszni jártam. Azóta is megmaradt: hetente kétszer negyven percet úszom. Élvezem; nem gondolkozom semmin, csak a víz van és a mozgás. Az úszás megnyugtat, relaxál. A lányaimmal rendszeresen gyorsgyaloglok; volt idő, hogy minden este eljártunk, most már nehezebb, mivel mindkét lányom a fővárosban dolgozik. Egyikük jogász, az EMMI-ben dolgozik, a kisebb lányom pedig a Magyar Judo Szövetségnél marketingmenedzser.

– És a férje mivel foglalkozik?

– Gépészmérnök. Energetikusként dolgozik a Pesti úti idősek otthonában. Ez az első munkahelye, és már csak három éve van a nyugdíjig. Itt ismerkedtünk meg annak idején. Én azóta váltottam, ő maradt. Nagyon szereti a munkáját, és az időseket is.

– A lányok otthon élnek még?

– Igen. Nagyon összetartó család vagyunk. Gyakori, hogy bemegyek munka után Pestre, ott találkozom a lányokkal, beülünk valahová, sétálunk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat együtt.

– Nem volt szigorú anyuka?

– Szerintem nem, de elvárásaim voltak. Mindig buzdítottam őket, és hittem abban, hogy meg tudják csinálni, amibe belefogtak. Fontosnak tartottam, hogy célokat tűzzenek ki maguk elé, és el is tudják érni azokat. Természetesen ezt magammal kapcsolatban is fontosnak érzem.

– És most van valami olyan cél, amit maga elé tűzött?

– Szeretném az ellátottakkal és munkatársaimmal együtt az új intézményt igazi otthonná varázsolni.

(Érdi Újság)

HIRDETÉS
Címkék

kerdoiv_banner