Találkozunk a Karcsi-klubban!

Fiatalként arra vágyott, hogy tengerész lehessen, de a kereskedelmi iskolából nem a nagy vizekre vezetett az útja. Évtizedeken keresztül dolgozott szociálpolitikai területen, és még nem volt negyven, mikor már időseknek szóló programokat szervezett. Nyugdíjasként elvállalta, hogy két hónapig helyettesíti a Parkvárosi Fenyves Nyugdíjas Klub vezetőjét – tizenkét év lett belőle. Boros Károllyal beszélgettünk. 

Hasonló tartalmaink:

– Született érdi?

– Dévaványáról származom, de ízig-vérig érdinek tartom magamat. A napokban lesz hatvanhat esztendeje, hogy Érdre költözött a család: szüleim, a húgom és én. Hétéves voltam; az első osztályt már itt fejeztem be.

– Dévaványa nem a szomszédban van. Hogy került a család Érdre?

– Édesapám mezőgazdasági mérnök volt, gazdálkodott, de a kommunizmus idején földbirtokosként tartották nyilván, és nehéz helyzetbe került emiatt. Azért jöttünk Érdre, mert itt élt egy távoli rokonunk, és tőle hallottuk, hogy itt nincs annyira szem előtt az ember. Édesapám, miután ideköltöztünk, már nem gazdálkodott: segédmunkás lett. Ezzel együtt nem volt könnyű a helyzetünk, ilyen származással csak úgy tanulhattam tovább, hogy a tanári kar teljes mellszélességgel kiállt mellettem.

– Hova járt általános iskolába?

– Az Ilkamajori Állami Általános Iskolába – még ezen a néven szerepel a bizonyítványomban –, ami ma Teleki Sámuel nevét viseli. Akkoriban Parkvárosnak, ahol egyébként a mai napig élek, még teljesen más volt a képe. Ma a Tárnoki út feletti területen körülbelül harmincezren laknak, akkoriban tán, ha háromezer ember élt ezen a részen. Nem épült még meg az M7-es autópálya, a mai Bem tér helyén focipálya volt, meg népbolt, és a templom, ami ma is áll, no meg az iskola. Egyébként a Károlyiak idejében, még a parcellázás előtt, birkaistálló volt itt, ez volt az alapja a mai épületeknek. Ami a gyerekkoromat illeti, azt szoktam mondani: a Fundoklia volt a gyerekszobám, és a Doberdón szocializálódtam.

– Doberdón?

– A Fundoklia mögötti részt, ahol négy-öt ház volt összesen, hívták így, mert ugyanolyan köves volt, mint a kopár Doberdó-fennsík. Itt játszottunk akkoriban. Az általános iskola után a Széchenyi István Közgazdasági Technikum kereskedelmi tagozatán tanultam tovább – no nem azért, mert annyira érdekelt a kereskedelem, hanem kényszerből. Nem sok kapu állt nyitva előttem a származásom miatt. Azzal is tisztában voltam, hogy esélyem sincs egyetemre menni, így a tanulással nemigen törődtem.

– Mi szeretett volna lenni abban az időben?

– Mai fejjel legszívesebben szociológus lennék, akkor tengerész szerettem volna lenni. Ez az álmom nem teljesült. Amint leérettségiztem, azonnal behívtak katonának. Tudni kell, hogy évvesztes voltam, ráadásul egy hosszas betegség miatt egy évet pluszban veszítettem, így közel húszévesen maturáltam.

– Milyen élmények érték katonáéknál?
– Szolnokra vittek, két évet töltöttem ott. Mivel érettségiztem, tartalékos tiszti iskolásnak vittek be. Olyan jó dolgom, mint másodéves katonakoromban, az életemben nem volt, nem lesz. Megvolt a szállásunk, a tiszti konyhán ebédeltünk, és egy havi fizetésnek megfelelő zsoldot kaptunk. Akkor vettem meg például a „spenótot” – tudja, a magyar irodalom hatkötetes történetét hívták így. Tellett rá a fizetésemből.

– Szereti a könyveket?

– Igen, van vagy ezerháromszáz kötetem otthon.

– Visszatérve a fiatalkorára: nem jutott eszébe, hogy hivatásos katona legyen?

– Felajánlották, de ez nem volt az én világom. Helyette elmentem a nagybátyámhoz, Szúnyogpusztára, egy mezőgazdasági kutatóintézetbe, ahol öt-tíz kilométert kellett kerekezni ahhoz, hogy a legközelebbi faluba érjek. Egy huszonkét éves fiatalembernek ez nem volt valami vonzó állás, így aztán tizenegy hónap után búcsút mondtam a pusztának. Százhalombattán kaptam állást, a finomítóban. A könyvelésen kezdtem, majd az üzem- és munkaszervezésen dolgoztam a rendszerváltásig, akkor a MOL-központba kerültem, a személyügyi igazgatóságra, ahol szociálpolitikai területen dolgoztam. Az igazgatóság megszűnésével visszakerültem Százhalombattára, hasonló munkakörbe, innen mentem aztán nyugdíjba.

– Már aktív éveiben is szeretett programokat szervezni?

– Még nem voltam negyvenéves, mikor felkértek arra, hogy társadalmi munkában foglalkozzam a nyugdíjasokkal a szakszervezetnél. Vezettem a nyilvántartást, kirándulásokat, találkozókat szerveztem, és intéztem a segélyeket – mindezt a napi munka mellett.

– Időközben meg is nősült.

– Igen, egy lányunk született. Harmincnégy éves; a jogon diplomázott, most pénzügyi területen dolgozik, hamarosan adószakértő végzettséget is szerez. Együtt él a család: ők a férjével az emeleten, mi a földszinten.

– A felesége is olyan aktív életet él, mint Ön, rendszeresen jár a nyugdíjasklub összejöveteleire?

– Nem, ő inkább otthon tesz-vesz. Én sem voltam mindig ilyen aktív a klubban. Mikor nyugdíjba mentem, a helytörténeti egyesülethez kapcsolódtam, mert nagyon érdekelt a történelem, illetve a helytörténet. Tizenkét éve egy ismerősöm szólt, hogy újjáalakul a parkvárosi nyugdíjasklub, ő lesz a vezetője, menjek már el egy találkozójukra. Elmentem, be is léptem valamikor februárban. Alig telt el két hónap, megkért az illető hölgy, vállaljam már el a helyettesítését két hónapra, ők építkeznek, ezért nem ér rá. Elvállaltam, és abból a két hónapból tizenkét év lett, az elődöm pedig már jóideje elköszönt a klubtól.

– Sokféle programot szerveznek: zenés délutánt, zsíroskenyér-partit, kirándulásokat, locsolóbált, agárdi fürdőzést, bográcsolást, klubnapot, szalonnasütést. Sok a főzős program – bizonyára nem véletlen, hogy az Ön fejéből pattant ki a lecsófőző fesztivál ötlete. Szeret főzőcskézni?

– Igen, egyébként a lecsót én főzöm otthon.

– Van titkos receptje?

– Nincs. Beleteszek mindent, ami kell: szalonna, kolbász, paprika, paradicsom, hagyma…

– Nyert már a csapata a fesztiválon?

– Én nem főzök, hanem zsűrizni szoktam. A klubnak viszont tavaly három csapata is indult, idén lehet, lesz négy is, sőt, elképzelhető, hogy jönnek nyugdíjasok Léváról is, és nemcsak kóstolni, hanem főzni is, hiszen ők is ugyanúgy készítenek lecsót, mint mi. A lévaiakkal tavaly óta vagyunk kapcsolatban, és mikor decemberben ellátogattak hozzánk, meginvitáltam őket erre a fesztiválra. A napokban a nyugdíjasok, illetve az ifjúsági önkormányzat fiataljai együtt utaznak Lévára, akkor majd megbeszéljük a részleteket.

–  Könnyen aktivizálhatók a nyugdíjasok? Hogyan lehet összeállítani úgy a programot, hogy az a többség számára népszerű legyen?

– Annak függvényében szervezem a rendezvényeket, hogy mire van igény. A klubtagok legszívesebben hetente találkoznak, és igyekszem ezt megvalósítani. Hogy ki mennyire aktivizálható, az sok mindentől függ. Legkevésbé a kortól – van olyan klubtagunk, aki kilencvenkét éves, és szinte minden alkalomra eljön. Sokakat lefoglal a család, az unokák, nem érnek rá eljönni a találkozóinkra. Nem véletlen, hogy nyáron tartunk egy hónap szünetet – ilyenkor sok nagyszülő a gyerekekre vigyáz.

– Nem lehet könnyű ennyi változatos programot szervezni. Ki gondoskodik erről?

– A klubvezető, vagyis én. Hozzáteszem: egy időben idegenvezető voltam, belföldi IBUSZ-utakra kísértem csoportokat, így van tapasztalatom, helyismeretem. Fiatal koromban turistáskodtam, egész addig, míg egy ötven kilométeres teljesítménytúrán tönkre nem ment a lábam, és úgy gondoltam, jó lenne nemcsak az erdőt-mezőt, hanem a városokat is látni. Elvégeztem egy idegenvezetői tanfolyamot, és hétvégén csoportokat vezettem.

– Gondolom, voltak emlékezetes kalandjai…

– Hogyne! Gyakran vittem csoportokat Sopronba, ami, ugye, közel van az osztrák határhoz. A rendszerváltás előtt ennek nagy jelentősége volt. Egyik ilyen alkalommal a szabad program után egy ember nem jelent meg a gyülekezőnél. Kerestük össze-vissza, de hiába. Tovább kellett mennünk, ebéddel vártak minket, a szállást is el kellett foglalnunk, nem vesztegelhettünk egy helyben. Kénytelen voltam bejelenteni az esetet a rendőrségen. Kérdezték, elindult-e a határnak, mondtam, hogy nem hiszem, és igazam is lett – az illető kocsmázott, berúgott, elaludt. Mikor felébredt, megkereste a vasútállomást, és hazament.

– Visszatérve a nyugdíjasokra: hogy látja, mennyire magányosak az idősek?

– Eléggé… Sokan vannak, akik egyedül élnek. Mikor az egyik tagunknak meghalt a férje, azt mondta: mostantól mi vagyunk a családja.

– A jó programokon kívül mi kell még ahhoz, hogy egy ilyen klub sikeres legyen?

– A rendszerváltás után Pécsre jártam, személyügyi szervező szakon szereztem főiskolai diplomát, és tanultam szociálpszichológiát is; megtanultam, hogy egy nagyobb csoport törvényszerűen kisebbekre bomlik, és mindegyikben van egy-egy hangadó. Nálunk sincs ez másként: van öt-hat csoport, amelyek ugyan külön-külön is működnek, mégis szépen együtt vannak. Én pedig tudatosan nem tartozom egyik csoporthoz sem, és mindegyiket ugyanúgy kezelem. Büszke vagyok arra, amikor valaki nem azt mondja, hogy a parkvárosi klubba látogat, hanem úgy fogalmaz: megyek a Karcsi-klubba.  Hogy milyen sikeresek vagyunk, az is mutatja, hogy annak idején, mikor átvettem a vezetést, harminc tagunk volt, most már kilencvenkettő.

– Mégis, tizenkét év után megválik a vezetői poszttól.

– Eredetileg csak tíz évre szerettem volna vállalni, így is több lett belőle. Annak idején azt tanították nekünk: egy beosztásban hét-nyolc évnél tovább nem szabad maradni, hanem valami újba kell kezdeni, mert akkor már rutinból csinálja az ember a dolgokat, és nem elég innovatív. Két hónapig vezetem még a klubot, aztán átadom a stafétabotot az utódomnak – már meg is van, ki viszi tovább a klub vezetését. Persze vannak terveim az elkövetkezendő időszakra is: tagja vagyok az Idősügyi Tanácsnak, amelynek szeretnék készíteni egy felmérést az összes érdi idősklub bevonásával. Így képet kaphatnánk arról, milyen a nyugdíjasok helyzete, élete, igényeik, nehézségeik. A kérdések nagy része már összeállt a fejemben.

– Milyen haszonnal járna még egy ilyen felmérés?

– Egyrészt fel tudnánk hívni a városvezetés figyelmét, melyek azok a problémák, amikre jobban oda kell figyelni. Másrészt a klubvezetők betekintést kapnának egymás munkájába, ötleteket meríthetnének belőle. Harmadrészt megírnám a tanulmány részeként a saját klubunk harmincnégy évének történetét, ami nagy segítség lehetne azoknak, akik ilyen témában írják a szakdolgozatukat, és a helytörténeti gyűjtemény része is lehetne. A harmincadik születésnapunkra egyébként már készítettem egy anyagot erről.

– Azért jut majd idő a pihenésre is? Esetleg valami hobbira?

– Hogyne, nagyon szeretek horgászni, nekem az az igazi kikapcsolódás. És nagyon szeretek internetezni, olvasni is.

– És tagja marad a Parkvárosi Fenyves Nyugdíjas Klubnak?

– Ez természetes.

(Érdi Újság)

 

 

HIRDETÉS
Címkék

kerdoiv_banner