Inspiráló lett Szabó Roland érdi pedagógus

Valamiféle kulturális sokk kell ahhoz, hogy a középiskolások elhiggyék, az irodalom egy élő dolog – véli Szabó Roland, az érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium magyar-történelem szakos tanára, aki éppen ezért két-három napos verseket is bevisz irodalomóráira, lefújva ezzel a port az irodalomról. A pedagógus az Eduline-nak adott interjúban úgy fogalmazott, “az nem irodalomtanítás, hogy a tanár bemegy, elmondja a tananyagot, aztán visszakérdezi dolgozatíráskor”, az irodalmi műveket pedig nyugodtan ki lehet emelni abból a korból, amelyből származnak.

Hasonló tartalmaink:

Fiatal és férfi. Ritka kombináció az iskolákban. Szomorú, hogy fel kell tenni ezt a kérdést, mégis muszáj: miért dönt úgy egy több nyelvet beszélő, diplomás, 20-as éveiben járó férfi, hogy tanár lesz?

Mindenkinek vannak mániái, van, aki nyolc-kilenc évesen pilóta, űrhajós vagy autóversenyző akar lenni. Én tanár akartam lenni, pedig nincs pedagógus felmenőm. Azt gondolom, hogy a megismerkedés az iskolai közeggel kétirányú dolog. Nálam – ha nagyon mélyre akarok ásni – az alsó tagozatban kezdődött minden, nyilván annak a pedagógusnak – Vörös Mária tanítónőnek – köszönhetően, aki engem tanított. Szlovákia egyik leginspiratívabb általános iskolájába jártam, a dunaszerdahelyi Hviezdoslav Utcai Magyar Tannyelvű Általános Iskolába (ma Vámbéry Ármin Magyar Tannyelvű Általános Iskola), amelynek sokszínű a módszertana, és nem tekintélyt parancsoló, hanem tekintélyt kiérdemlő tanármodellek voltak előttem. Mai napig az egyik legszilárdabb meggyőződésem, hogy a legnagyobb súly az alsó tagozatos tanítókollégák vállán nyugszik, ezért ők a legfontosabbak ebben az egész folyamatban. A gimnáziumban is kiváló tanáraim voltak, ott végképp eldőlt, merre haladok tovább. Egyetemistaként valamiért nagyon sokáig halogattam magát a tanári képzést, csak negyedévesként kezdtem felvenni a pedagógiai, pszichológiai tárgyakat. Aztán fel sem ocsúdtam a diplomaosztó után, már egy gimnáziumban találtam magam.

Sokkélmény volt?

Jó élmény volt, pedig nagyon féltem attól, hogy jó tanár leszek-e, jól tudom-e ezt csinálni. Segített, hogy tudtam, hogy ezt akarom, csak ez érdekel. Mert az tény, hogy a gyakorlat teszi a mestert, de mester csak az lehet, akinek van hivatástudata.

Pedig több kutatás rámutatott arra az igen megdöbbentő tényre, hogy a pedagógusok egy része „jobb híján” megy el tanítani.

Számomra ez a lehető legjobb hivatás, a többi ennél csak rosszabb lehetne. Én arra buzdítok mindenkit, hogy „jobb híján” alapon inkább ne pedagógusnak menjen, mert ehhez a hivatáshoz erős elkötelezettség kell, hatványozottan tudatos döntésnek kell lennie.

Segítette vagy hátráltatta az életkora?

Mindig is inkább előny volt. Nyolc éve, huszonöt évesen kezdtem el tanítani, de nem 11-12. évfolyamosokat, hanem 9-10. osztályosokat kaptam, azért ott az a kilenc-tíz év különbség sokat számított. Külsőre ugyan nem vagyok egy klasszikus tanár, de sokat követelek, szeretem a maximumra emelni a szintet, ebből a szempontból nem biztos, hogy én vagyok a diákok álma.

Sokan bírálják a tanárképzést, mert nagyon sok az elmélet, miközben gyakorlati dolgokról kevés szó esik. Volt olyan helyzet, amelyre rácsodálkozott pályakezdőként?

Nagyon erősek a gimnáziumi élményeim, sokkal élesebbek az akkori emlékek, mint az egyetemiek. Ezért amit a pedagógiai, pszichológiai órákon tanultunk, azt mindig megpróbáltam visszakapcsolni a saját gimnáziumi élményeimhez. Valóban elméleti a tanárképzés, a középpontban a tanulásmódszertan és a tanítási technikák állnak, a pszichológiai, pedagógiai háttér. De arról például egyáltalán nincs szó, hogy a pedagógiai munkát nagyon erősen meghatározza, ki milyen tanári közösség tagja. Talán a mai képzés, amikor már a rövid és a hosszú iskolai gyakorlat is a diploma megszerzésének a feltétele, pozitív hangsúlyeltolódást jelent. Nemcsak az számít, milyenek a gyerekek, hanem hogy motiváló-e a tanári közösség. Nagyobbrészt pozitív élményeim vannak, de ahogy egy korábbi interjúban is elmondtam már, a tanári lét nem lehet magánügy, és ezt fenntartom ma is. Érdekes kérdés szintén, hogy alapvetően azzal a prekoncepcióval indul az ember, hogy minden magyartanár nagyjából ugyanazt tanítja, nagyjából minden magyaróra hasonló. Pedig nem. Ahány magyartanár van egy iskolában, annyiféle magyartanítás. Abból, hogy ezzel szembesültem, megismertem a kollégáim módszereit, összehasonlíthattam azokat a saját módszereimmel, nagyon sokat profitáltam.

Van valamilyen pedagógiai ars poeticája? Mit tart a legfontosabb feladatának?

Szerintem minden pedagógusnak rendelkeznie kell valamilyen koncepcióval arról, hogy a saját tárgyán túl mit tud adni a gyerekeknek. Igen, magyartanárként fontos a nemzeti kultúra megismertetése, a szövegértési képesség fejlesztése, az is, hogy a gyerekek szeressék meg az olvasást. De a legfontosabb, hogy amikor egy-egy művet többféle szempontból vizsgálunk meg, akkor nem csak az irodalmi műről beszélünk, közben arra is tanítjuk a gyerekeket, hogy egy-egy szituációt több nézőpontból is képesek legyenek megközelíteni. Az árnyalt gondolkodás és a gondolatok kifejezésének képességét, annak kibontakoztatását tartom a legfontosabbnak. Mert egy gimnáziumban elsősorban nem leendő magyartanárokat tanítunk, hanem leendő orvosokat, mérnököket, történészeket, jogászokat, mindenféle szakma képviselőit, de ezekre a képességekre mindenkinek szüksége van.

Névjegy: Szabó Roland
 „Ha az érettségi után öt-hat évvel összetalálkozom egy volt tanítványommal az utcán, és van miről beszélgetni, az azt jelenti, hogy emlékszik rám, hatással voltam rá. Ez a legnagyobb siker” – mondja Szabó Roland, az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium magyar és történelem szakos tanára. A felvidéki Dunaszerdahelyen nőtt fel, a magyar tannyelvű általános iskola elvégzése – és az iskolai világgal történt első, sorsdöntőnek bizonyuló találkozás – után a Vámbéry Ármin Gimnáziumban tanult tovább, humán beállítottsága ellenére reál irányban, „nem volt sem humán, sem általános tanrendű tagozat, így a korábbi kémiaversenyek hatására végül kémia-matematika tagozaton kötöttem ki”. Huszonöt évesen, az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar és történelem szakjainak elvégzése után került a gimnáziumba, van olyan egykori diákja, aki ma már szintén magyartanár. A közösségi oldalakon is aktív, népszerű pedagógus, néhány éve tanítványai az egyik legnagyobb kereskedelmi rádió beszélgetős műsorába delegálták mint „kedvenc tanárukat”.

„Szeretem, amikor az ember libabőrös lehet egy verstől. A József Attila-művektől hatványozottan libabőrös leszek” – válaszolja arra a kérdésre, hogy az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének PhD-doktorjelöltjeként miért éppen József Attila kései költészete áll tudományos vizsgálódása középpontjában. Nem unatkozik: középiskolai órái mellett az ELTE magyar szakosainak tart József Attila-szemináriumokat, előadóként rendszeresen részt vesz hazai és külföldi irodalomtudományi és szakmódszertani konferenciákon, emellett kutatási eredményeit rendszeresen publikálja. Az ELTE Eötvös Kiadó A tanítás diszciplínái – a diszciplínák tanítása című módszertani kötetsorozatában rendszeresen publikál, főként az irodalomtanítás módszertana tárgykörében, a közeljövőben adják ki a forrásközpontú történelemtanítás módszertani megújulásának lehetőségeiről írt szaktanulmányát. Doktori disszertációját ősszel kívánja megvédeni, „taníthatok és kutatói munkát is végezhetek – én így érzem magam teljesnek”.

Hogy lehet meggyőzni egy 16 évest arról, hogy olvassa el a Csongor és Tündét, ha egyébként nagyon nem érzi magáénak a művet, nagyon nem akarja kézbe venni?

Van olyan irodalmi mű, amit egyszerűen ki kell hagyni, szelektálni kell. A tanterv tízszázalékos mozgásteret ad a tanárnak, vagyis azt, ami a tankönyvben van, nem feltétlenül kell a-tól z-ig megtanítani. Nem a Csongor és Tündén vagy bármelyik másik nagyobb lélegzetű művön fog múlni az az egész, amiről beszélek. Elsősorban ez tanulócsoport-függő kérdés, nem Csongor és Tünde-függő. Élményközelivé kell tenni az órákat, hogy a művek értelmezésén keresztül a saját magunkról való gondolkodás is megindulhasson. Tudom, hogy klisé, de tényleg így van: egy irodalmi mű értelmezése egyben saját magam megismerése is. Az nem irodalomtanítás, amikor a tanár bemegy, elmondja, aztán visszakérdezi dolgozatíráskor. Annak semmi értelme.

Pedig sok magyartanár még mindig nem irodalmat, hanem tankönyvet tanít.

Ettől kellene elszakadni. Az én egyik legfontosabb módszerem a tematikus tanítás, mert a műveket nyugodtan ki lehet emelni abból a korból, amelyből származnak. Az irodalmi korszakokat csak a tudomány rendszerező igénye szülte. A középkori irodalom valahol a Roland éneknél kezdődik és Dantéval bezárul? A Divina Comedia ma sokkal modernebb tud lenni sok kortárs műnél. A művészet története folyamatszerű dolog, az irodalmi művek témái pedig az emberiség olyan élményei, amelyek minduntalan jelen vannak, mindegy, hogy az ókorról vagy a huszadik századról van szó. Egyébként a modern irodalmat nagyon szeretik a diákok, Adytól kezdve a legtöbb mű közel áll hozzájuk; de csak a legtöbb, nem mindegyik. Nem vagyok még egészen biztos abban, hogy ennek a nyelvezet az egyetlen oka, de az nem vitás, hogy a régi világirodalmi művek mai fordításai élményközelebbivé teszik a régit. A régi magyar művek modern értelmezéseire (újraírásaira) vannak próbálkozások, de ez még gyerekcipőben járó tendencia, és nem is biztos, hogy oda vezet, ahová a jószándék szeretné.

Erre azt mondják sokan, hogy hát kilencedikben az ókorral kell kezdeni, Szophoklész, Homérosz és így tovább. Mert a tanterv ezt írja elő. A kronologikus tanterv keretein belül hogyan lehet megvalósítani a tematikus irodalomtanítást?

Mindent meg lehet valósítani, csak merni kell. Például kilencedikben a homéroszi eposzok alapján – amelyeket egyébként teljes egészében szerintem nem kell elolvastatni a tizenöt évesekkel – foglalkozunk a heroizmussal, a hőseszménnyel. Ez a téma a későbbi korszakok irodalmában is megjelenik. Miért ne lehetne azokat a műveket is bevinni akkor és ott  az órákra? Vagy a szerelmi költészet: a férfi-női viszonyt vizsgálni lehet Balassi reneszánsz szerelmi költészetétől Petőfi vagy Vörösmarty művein át Ady Endre, József Attila költészetéig, és még tovább is. A szerelmi költészetet tizedikben nem csak Balassin vagy éppen Zrínyi barokk elégiáin keresztül lehet megmutatni. Persze meg kell mutatni Balassit, de pozitív értelemben vett oppozícióként rá kell mutatni olyan művekre is, amelyeket a diákok könnyebben befogadnak, s azokat össze tudják vetni a régivel. A kronologikus irodalomtanítás azt nem veszi figyelembe, hogy ugyanazt a szöveget egy 15 éves máshogy értelmezi, mint egy 18 éves; más a nézőpont, a világról való tudás, maga az ember más. Nem lehetek eléggé hálás kolléganőmnek, Besenyői Erikának, aki ezen az úton elindított.

Mit csinál, ha egy diák egyszerűen nem hajlandó olvasni?

Mivel egy jó nevű gimnáziumban tanítok, ahová befogadásra, tanulásra fogékony diákok felvételiznek, sok olyan problémával nem szembesülök, mint amilyenekkel sok iskolában kénytelenek szembenézni a magyartanárok. Persze nálunk is vannak olyan diákok, akik nem szeretnek olvasni. Nem mindig érdemes egy egész művet feladni, hanem olyan részleteket belőle, amelyek érdekesek lehetnek, és amelyeket a gyerekek kapcsolni tudnak ahhoz a világhoz, amelyben most élünk. Az szerintem már nem iskolatípustól függ, hanem korprobléma, hogy a figyelmük nagyon hamar ellankad.

Beviszi az órákra a tabletet, a projektort, a telefont?

Én is az internet világában nőttem fel, egész nap fent vagyok a Facebookon, WhatsAppon, e-mailezek, üzeneteket küldök, de nem érzem úgy, hogy önmagában attól jobb lenne egy irodalomóra, hogy telefonról vagy tabletről olvasom fel a verset. Lehet, hogy egy tanár tablettel a kezében közelebb érzi magát a diákokhoz, még az is elképzelhető, hogy a tizenévesek befogadóbbak lesznek azzal szemben, aki ugyanazokat az eszközöket használja, mint ők, de ennek inkább pszichológiai síkja van, az irodalomértést nem segíti. Nem lehet erre alapozni az egész módszertant, ezzel nem lehet csodát tenni – magyarórán nem. Létrehozhatunk Petőfinek egy profilt a Facebookon, de hol van ebben az irodalom? Irodalomtanításról beszélünk, nem életrajztörténet-tanításról. Az utóbbi esetében az említett Facebook-módszer egészen célravezető. Az irodalomóra azonban nem elsősorban Petőfi Sándorról szóló óra, hanem a műről szóló óra, az olvasó és a mű van interakcióban, nem a szerző és az olvasó. Irodalomórán az irodalomról beszélünk, beszélgetünk, ehhez nem kellenek kütyük. Vállalom, hogy ilyen fiatalon ennyire konzervatív vagyok.

Egyébként tavaly az osztályommal egy pályázaton vettünk részt, aminek lényege 1848/49 bemutatása volt az internet adta lehetőségek segítségével. A diákjaim egy applikációt készítettek, tele furfangos kérdésekkel, ismeretlen negyvennyolcasokról szóló blogbejegyzésekkel, kreatív feladatokkal. Az applikációt sokan az iskolában a telefonjukra is letöltötték. A pályázaton első helyezést értünk el. De ez történelem volt, nem irodalom.

Visszakanyarodva az irodalomhoz: ha jót beszélget az osztály egy Ady-versről, akkor teljesen mindegy, hogy ott van-e a kezükben a tablet, élvezni fogják az órát?

Szerintem igen. A vitázós, beszélgetős órákon nem használok okosgépeket, persze azt megengedem, hogy a telefonjukon keressenek rá a szövegre. Vagy ha olyan kérdést kapok egy diáktól, amelyre nem tudok válaszolni, akkor én is előveszem a telefonomat vagy a tabletemet, és utánanézek a dolognak.

Szóval nem használja a „nézz utána a következő órára” trükköt?

Nem. Annak a gondolkodásmódnak már leáldozott a csillaga, hogy a tanár a mindentudás birtokosa. Nem én vagyok a tudás letéteményese, csak közvetítő vagyok, én sem tudok mindent, sőt, egyre kevesebbet, ezért minden nap tanulás nekem is. Amikor egy ilyen kérdés kerül elő, annak ott helyben utánanézek, vagy megengedem a kérdezőnek, hogy nyugodtan vegye elő a telefonját, keressen rá, és ott az órán hangozzon el a válasz. Mert így én is tanulok, ők is tanulnak. Ha bonyolultabb témáról van szó, óra után utánanézek, és a választ beírom a Facebook-csoportba.

Minden osztállyal létrehoz egy saját Facebook-csoportot?

Igen, ott beszéljük meg, mikor menjünk színházba vagy moziba, vagy előfordul, hogy a Facebook-csoportban közrebocsátok négy lehetséges feldolgozandó olvasmányt, és lehet jelezni, hogy ki melyiket szeretné elolvasni, és a legtöbb lájkot kapott művet dolgozzuk fel. Ilyesmire valóban lehet használni a közösségi médiát, de ezek inkább szervezési feladatok.

Hogyan néz ki az a magyaróra, amelyről úgy jön, hogy „na, ez tényleg jó volt”?

Akkor érzem magam így, amikor egy órán jó alaposan átbeszélünk egy irodalmi művet. Nem szeretek frontális órákat tartani, inkább a páros- vagy a csoportmunkát választom, de azt szeretem a legjobban, amikor mindenféle munkaformától függetlenül magáról az irodalmi műről beszélgetünk, vitázunk, a műből kiindulva kérdéseket, problémákat, értelmezési lehetőségeket vetünk fel, és azokról beszélgetünk. Nem szabad sietni. Ez nagyon fontos. Igyekszem mindig kicsit provokatív lenni, ami még akkor is érdekesebbé teszi az órát, ha az adott mű annyira nem villanyozza fel a diákokat. Egyébként a tanítványaim nagyon nyitottak ezekre a beszélgetésekre. Persze mindig vannak olyan gyerekek, akik nem akarnak megszólalni, és szerintem nem is szabad kényszeríteni őket erre, sokkal többet tanulnak abból, ha figyelik a körülöttük zajló interakciót.

Mi történik, amikor egy József Attila-kutató eljut irodalomórán József Attiláig?

A gyerekek is fel szokták tenni ezt a kérdést. Semmi olyan, ami más költő művéhez érve ne történne meg. Sőt, nem is szeretem, amikor várakozástól feszült a levegő, ugyanis a kutatói tételeimet nem a gimnáziumi keretben fogom fölvetni. Ha van rá igény, persze, szívesen mesélek a kutatási témámról, de itt is a mesélésen van a hangsúly. Tudományos vágyaimnak eleget tehetek az egyetemen, ugyanis nemrég kezdtem el tanítani az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén, József Attila-szemináriumokat tartok magyar szakosoknak.

Ha kap egy új osztályt, mi történik az első irodalomórán?

Legutóbb egy párnapos kortárs verset vittem be, arról beszélgettünk, hogy az a mű mitől szépirodalmi mű. A gyerekeknek az irodalomról ugyanis csak a klasszikusok jutnak eszükbe; ha leállítanánk tíz embert az utcán, hogy mondjon egy költőt, Petőfit, Aranyt, esetleg Adyt mondaná. Senkinek nem jutna eszébe Parti Nagy Lajost vagy Tandori Dezsőt mondani.

Azzal, hogy bevisz egy „nagyon kortárs” verset, lefújja az irodalomról a port?

Igen, valamiféle kulturális sokk kell ahhoz, hogy elhiggyék: az irodalom egy élő dolog. Persze egy kétszáz évvel ezelőtti mű is lehet élő, ha össze tudom kapcsolni magammal, de alapvetően azért viszek be egy olyan verset, amelyet a szerző előző nap posztolt a Facebookon vagy a saját oldalán, mert azt akarom megmutatni, hogy ez egy élő dolog. Még azt is elmondom nekik, hány lájkot kapott. Hogy érezzék, az a vers ebben a világban mozog. Igen, lefújjuk a port.

GIA-FORM
HIRDETÉS
Címkék