Sodronyok és versek igézetében

Gyermekkorában kis híján elvitte a tüdő- és csonttuberkulózis, de – mint fogalmaz – túl sok vágya és terve volt ahhoz, hogy ne maradjon életben. Gépészmérnöki diplomát szerzett, ám nem érte be a drótkötélgyár üzemmérnöki és gyárrészlegvezetői pozíciójával, állandóan újításokon, fejlesztéseken törte a fejét. Tizenkét acélsodrony szabadalmát az elsők között választották Érdikummá. Kaderják Gyula feltalálóval beszélgettünk.

Hasonló tartalmaink:

-   Az orvostudomány akkori állása szerint ifjú korában nem lett volna esélye a felépülésre. A diagnózissal dacolva idén már a nyolcvanharmadik évét tapossa. Miként sikerült meggyógyulnia?

-  Halálos betegség támadott meg, amiből a múlt században szinte lehetetlen volt talpra állni. Egy hatalmas kórteremben elkülönítve, magányosan feküdtem a sarokban a betegágyamon, s még az orvosok is csak legyintettek, ha elmentek mellettem. Abban az időben nem akadt doktor, aki azt mondta volna, hogy ezt a kórt túl lehet élni. Tüdő- és mellhártyagyulladás, valamint csonttuberkulózis támadta meg a szervezetem. A vasgyári kórház járvány részlegében helyeztek el, de anyámat előre figyelmeztették, ne is reménykedjen a felépülésemben! Ennek dacára, az ő anyai szeretete és még néhány kedves ember jóindulata naponta életben tartott. Édesapám akkoriban a Galyatetőn volt szanatóriumban, így csak édesanyám, aki akkoriban az öcsémmel volt várandós, látogatott engem a kórházban. De egy roppant aranyos falusi asszonyra, Styefko nénire is emlékszem, aki rendszeresen, talán naponta hozott be nekem finom házias ételeket. Olyannyira legyengített a kór, hogy hosszú hónapokig fel sem bírtam ülni, felfekvéses sebek borították a testemet. Mégis, a törődés és a szeretet roppant erős lelki kapaszkodót adott. Éreztem, tudtam, hogy nem szabad feladnom. Édesanyám sokszor órákig ült mellettem egy kényelmetlen, aprócska széken, bár ő is csak a csodában reménykedhetett, hiszen nem akadt doktor, aki biztatni merte volna, hogy van esély a felépülésemre.

A csoda pedig megtörtént, hiszen a lelki támasz mellett egy valóságos, kézzel fogható kapaszkodója is volt, részben ennek volt köszönhető, hogy végül lábra állt. Hogyan is?

-  Furcsa, de a körülmények és az orvosok lemondása ellenére, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy meg fogok halni. Én nem a halálra, hanem az életre készültem. Rengeteget gondoltam arra, mennyi tennivalóm van még. Ám nemcsak álmodozó voltam, hanem konkrét terveim is voltak, ezért egészen biztos voltam benne, hogy felépülök. Ez az életkedv, élni akarás tartott vissza attól, hogy a teljes reménytelenségbe zuhanjak. Volt az ágyam végében egy, a lábadozóknak szánt kapaszkodó szalag, amit én is megpróbáltam elérni, hogy a segítségével felemelkedjem. Naponta többször is megkíséreltem, de a gyengeségem okán mindannyiszor visszazuhantam. Mégsem hagytam abba, mert csodálatos dolog az élni akarás! Újra meg újra megragadtam a kapaszkodót és anyámnak is megígértem, hogy ha centiről-centire, de fel fogok kelni a betegágyamból. Igaz, nem egy-két napba, hanem hosszú hónapokba telt, de mire eljött a tavasz, megcsaptak az élet ébredésének zajai az udvarból és már annyira szerettem volna látni, mi zajlik odakint. A szívós próbálkozásaim végül egy napon meghozták az eredményt: sikerült felülve megtartanom magam, aztán félig letennem a lábam az ágy szélére. Micsoda öröm volt, amikor egyik lábam már lelógott végre az ágyról! Dolgozott a kórházban egy aranyos fűtő bácsi, aki minden reggel bejött hozzám, hogy megkérdezze: na, ma hogy vagyunk, hogy vagyunk? Soha sem panaszkodtam, mindig derűlátóan eldicsekedtem, meddig jutottam a mozdulataimmal. Hónapokig tartott, amíg a kis kapaszkodó zsinórtól eljutottam addig, hogy felállhattam, majd az első lépésekig. Kizárólag az élni akarásomnak köszönhetem, hogy „visszatornáztam magam” az életbe, de az irántam táplált szeretet nélkül nem ment volna, mert az tartotta bennem a lelket.

Ezután, hogyan váltotta vallóra az álmait?

-  Ma is valóságos csodaként emlékezem vissza mindarra, ami megtörtént velem azután, hogy megmenekültem a halál torkából. Óriási eredmény, hogy a több hónapos gyengélkedést követően a saját lábamon hagyhattam el a kórházat. Határtalan öröm volt beleszippantani a tavaszi levegő friss illatába. Ezután már folyamatosan erősödtem és igen hamar teljes értékű életet élhettem. Nagyon szerettem tanulni, ezért minden vágyam az volt, hogy diplomát szerezzek. Miskolc városa alkalmat is adott ehhez, mert a gyógyulásomat követően rengeteg segítséget kaptam, így minden más kizárólag rajtam, vagyis a szorgalmamon múlott.

A gimnáziumot befejezve a Műszaki Egyetemen folytatta a tanulmányait, de abban is isteni csoda segítette, hogy oda került. Hogyan történt?

-  Meggyőződésem, hogy a Jóisten nagyon szeret engem! Az egyetemi felvételig is ő egyengette az utamat, mert a gyógyulásomat követően is a tenyerén hordozott. Amikor anyám megkérdezte, milyen pályát választanék; közöltem, hogy nagyon szeretnék tovább tanulni. Mindjárt el is küldött Miskolc leghíresebb gimnáziumába, hogy érdeklődjem meg, milyenek a lehetőségeim. Ott sokáig ültem kinn a folyosón, hátha valaki megkérdezi, miért jöttem. Nagy sokára észrevettek, s a kérdésre elhebegtem, hogy a továbbtanulási lehetőségekre vagyok kíváncsi. – Nocsak – emelte fel szigorúan a szemöldökét az engem megszólító pedagógus – aztán miért is szeretnél te továbbtanulni? – szegezte nekem a kérdést. – Azért, mert magasabb szinten szeretném az országomat szolgálni! – húztam ki magam. Annyira meglepődött azon, amit hallott, hogy azonnal elirányított a műszaki egyetemre, s egy nevet is mondott, kinél kell jelentkeznem. Még arra sem volt időm, hogy hazaugorjak ebédelni, pedig már több órája várakoztam. Úgy, ahogy voltam, egy szál pólóban és rövidnadrágban, korgó gyomorral siettem a buszhoz, amely az egyetemig vitt. Ám Isten ott is megsegített, mert épp a megfelelő ajtón kopogtam be, ahol egy távoli rokonba botlottam, aki jóindulatúan elkalauzolt az ismeretlen épületben. Így még aznap a felvételi bizottság előtt találtam magam. Kérdésekre válaszolva elmondtam, hogy édesapám meghalt, özvegy anyám egyedül nevel minket a két testvéremmel és igen nehéz körülmények között élünk, de én mégis eltökéltem, hogy magasabb szinten szeretném az országomat szolgálni. Jól tudom, ehhez sokat kell még tanulnom, ezért is jelentkezem a műszaki egyetemre. Még én is meglepődtem a bátorságomon, ahogy ott álltam a szigorú felvételi bizottság tagjainak rám szegeződő, kíváncsi tekintetei előtt. Úgy tűnik, meghatottam őket, mert nemcsak, hogy felvettek, de még ingyenes diákszállást és ösztöndíjat is biztosítottak számomra. Ekkor éltem át életemnek második hatalmas csodáját. Kiváltságként fogadtam a tanulási lehetőséget, amit igyekeztem a tőlem elvárható, jó eredményekkel meghálálni.

A gépészmérnöki diplomát megszerezve, a miskolci December 4. Drótműveknél helyezkedett el. Miként emlékszik vissza az első munkanapjaira?

-  Beismerem, kezdetben igencsak meglepett, hogy a mindenfelé szétfolyó fekete, ragacsos olajban kellett lépkedni, attól féltem, beleragad a cipőm! A drótzsír átható szaga szinte tapintható volt. Bár a vágyaimban nem épp ilyennek képzeltem el a mérnöki munkát, mégis valami megmagyarázhatatlan vonzódást éreztem az acélsodronyok gyártása iránt. Csaknem beleszédültem a hatalmas kötéldobok látványába, rettenetes volt az óriási kosaras gépek zajában szót érteni a kollégákkal, nekem mégis az volt a vágyam, hogy ott dolgozhassak közöttük. Tulajdonképpen egyszerű üzemmérnökként kezdtem, de a pályám végére hihetetlen sikereket értem el az újítások és az egyre erősebb, biztonságosabb acélsodronyok feltalálása, fejlesztése és azok gyártásának bevezetése terén.

Szám szerint tizenkét szabadalom fűződik az ön nevéhez. Melyekre a legbüszkébb?

- A legismertebb a Koral korrózióálló alumínium sodrony, amelynek lényege, hogy dupla acélköpeny veszi körül és száz százalékig eltakarja a hézagokat, így nedvesség nem érheti, a korrózió teljes egészében ki van zárva. Emellett a tűzött lapossodrony-kötél is igen fontos fejlesztésnek minősül még napjainkban is. Gyakran a kollégáimmal együttműködve dolgoztunk azon, hogy könnyítsük a munkavégzés folyamatát, s ezzel együtt növeljük a termelékenységet is. Mindig nagyon érdekelt az újítás, ám ebben sem a saját dicsőségemet kerestem, nem az volt a célom, hogy majd engem ünnepeljenek az ötleteim, vagy a találmányaim okán, hanem kizárólag egyetlen cél vezérelt, hogy a dolgozók munkavégzését megkönnyítsem. Fontosnak tartottam a gyártás zajának csökkentését és a munkakörülmények javítását. Sokat köszönhettem Forgács Sándor bácsinak, aki nemcsak felkarolt, de meglátta bennem azt a készséget és képességet, amellyel a közösség javát szolgálhatom. Mindegyik szabadalmamra igen büszke vagyok, mert nem a magam érdekében, hanem elsősorban másokért dolgoztam. A legtöbb drótkötél korábban úgy készült, hogy egy hosszú munkapadon, hatalmas erőfeszítéssel fonták át az acéldrótokat, minden mozdulatnál alaposan meghúzva, ami kemény munkát követelt a dolgozóktól. Ezért egy olyan gyártógépet sikerült szerkesztenem, amely szalagon viszi előre a kötelet és minden egyes részen van egy adagoló, amely automatikusan erős kötéllé fonja a drótot, s amit addig csak fizikai erőfeszítéssel tudtak elérni. Mondanom sem kell, hogy ez a folyamat a termelékenységet is nagyban növelte és óriási eredménye volt a gépészmérnöki munkámnak. Mégis, a tűzött lapossodrony-kötél talán a legkedvesebb, mert az kizárólag az én találmányom! Emelőkötélként is lehet alkalmazni, de a legelterjedtebb használatát a liftek egyensúlyának biztosítása adja. Kiegyensúlyozza az egész rendszert, így nem kell plusz energiát felhasználni.

Ezekből külföldre is szállítottak?

-  Legtöbbet az akkori Szovjetunióba adtak el, de rákaptak a kínaiak is; és nagy szállítmányok kerültek Németországba, sőt még a Kanári-szigetekre is vitték. Az általam megőrzött darabok mind olyan fejlesztések, amelyeket előtte nem így ismert, vagy nem így állított elő a szakma. Ugyanakkor a hétköznapi élet számos területén óriási szükség van rájuk.

Hogyan kerültek Miskolcról Érdre?

- Előbb a gyerekeink költöztek a városba, mi pedig gyakran jöttünk hozzájuk látogatóba, így miután nyugdíjas lettem, úgy gondoltuk, jó lenne a közelükben lakni. Egyik alkalommal sétálgattunk a Kutyavári utcában és megtetszett ez a ház, amelyben épp volt egy eladó lakás, s el is határoztuk, hogy ideköltözünk. Hamar beleszerettünk az új otthonunkba és Érdet is hamar megkedveltük. A legnagyobb boldogság azonban az volt számomra, hogy felfigyeltek rám az érdiek és az acélsodrony gyűjteményem Érdikum lett. Annál is inkább, mert bár sokan nem is gondolnak rá, de az acélkötelek éppúgy fontos, nélkülözhetetlen részei az életünknek, mint bármi más, amiről úgy véljük, hogy nem élhetnénk nélküle.

- Noha a szakmáját illetően már csak a szép emlékek, meg a sodronygyűjtemények maradtak, mégsem unatkozik, mert van egy másik nagy szerelme, az irodalom. Mostanság leginkább az olvasás, a versek töltik ki a csendes hétköznapjait. Rengeteg könyv sorakozik a dolgozószobája asztalán. Kik a kedvenc költői?

-  Ó, nagyon sok van, de hadd említsem Szabó Lőrinc válogatott verseit, amit naponta előveszek, sőt kívülről is sokat tudok a költeményeiből, Még most is megtanulom egyiket-másikat, ami épp megtetszik. Elolvasom, egyszer, majd egymás után többször, hogy bevéssem a verssorokat a fejembe, mert ha elhagyna a jókedvem, egy-egy nagyszerű költemény valósággal „simogatja” a lelkemet és szebbé varázsolja a napomat.

A feleségét a műszaki sikereivel, vagy a versekkel hódította meg?

-  Inkább az utóbbival, mert őt az acélsodronyok – érthetően – nem igazán vonzották, viszont velem együtt örült a találmányaimmal elért sikereimnek. A hosszú évek alatt nagyszerűen kiegészítettük egymást. Ő a háttérből ugyan, de nagyban segítette a munkámat azzal, hogy nagyszerűen gondoskodott a gyermekeinkről, ügyesen vezette a háztartást, amíg én a terveimmel voltam elfoglalva és szerencsére máig számíthatunk egymásra. A nagyobbik fiunk mérnök lett, a kisebbik pedig közgazdász. Büszke vagyok rájuk, örülök, hogy a közelünkben élnek, s bármikor számíthatunk rájuk. Nyolcvanhárom évesen már időnként el kell fogadnom a segítségüket, bár amennyire tudok, magam is vigyázok az egészségemre, hisz megtapasztaltam milyen „újratanulni” az életet.

Úgy vélem, az a mondat, amely meghatotta a műszaki egyetem felvételi bizottságát és megnyitotta az utat az ön nagyívű pályája előtt, teljes mértékig teljesült. Találmányaival, fejlesztéseivel valóban magasabb szinten szolgálta az országát. ön is így látja?

- Igen! Ha belegondolunk, sodronyok, kötelek és kábelek nélkül, az élet számos területén egyszerűen megbénulna az életünk, de ezt mások csak akkor észlelik, ha meghibásodik a felvonó, vagy elmegy az áram. Nagyszerű találmány a drótkötél valamennyi fajtája, mert rendkívüli módon megkönnyíti a szakemberek munkáját és mindannyiunk életét. Végtelenül boldog vagyok, hogy nekem is részem volt ebben.

(Érdi Újság)

 

HIRDETÉS
Címkék